Heti útravaló- 9.hét

„Ekkor böjtöt hirdettem ott az Ahavá-folyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és jó utat kérjünk tőle magunknak, hozzátartozóinknak és minden jószágunknak.” Ezsd 8,21

Különleges időszak volt ez a nép életében. A fogságba hurcoltak végre elhagyhatták az idegen földet, hazatérhettek őseik földjére, amit Isten generációkkal korábban elkészített számukra. Bár sokan örvendeztek ennek a hírnek, mégis voltak, akik inkább maradtak volna. Nem akartak útra kelni. Talán féltek a hosszú utazástól. Talán már berendezkedtek ezen az új helyen, és nem akarták azt elhagyni. Lehetőségük volt arra, hogy részük legyen Isten ígéretében, de nem éltek vele. Akik viszont elindultak, nekik hatalmas bizalom volt a szívükben az Élő Isten iránt. Ezsdrás is jól tudta, hogy az út akkor lehet sikeres, ha azt Istenre bízzák. Arra az Istenre, ki hűséges az Ő ígéreteihez, aki megtartotta őket idegen földön és bíztak abban, hogy megtartja őket a hosszú úton is. Hogy Isten elé tárják szívük óhaját, Ezsdrás böjtöt hirdetett. Azt írja a Szentírás, hogy megalázták magukat Isten előtt azért, hogy jó utat kérjenek tőle. Istenre bízták magukat, hozzá könyörögtek oltalomért. Milyen különlegesen nagy hit, hogy Ezsdrás bár kérhetett volna az idegen királytól katonai kíséretet, hogy megvédjék őket, de nem tette és azt olvassuk (később), szégyellt kérni. Nem azért, mert teszetosza, vagy félénk lett volna, hanem azért, mert ennyire bízott Istenben. A böjt számukra azt jelentette, hogy Istenre bízták magukat, szeretteiket, minden földi vagyonukat, az egész életüket.

Az önmagunk megalázása nem egyenlő azzal, mikor valakit megaláznak, szégyenbe, kellemetlen helyzetbe hoznak. Önmagunk megalázásával azt fejezzük ki Isten előtt, hogy mennyire gyengék, törékenyek és elveszettek vagyunk nélküle. Önmagunk megalázásával kifejezzük, hogy tisztában vagyunk tökéletlen, bűnös voltunkkal és azzal, hogy magunk erejéből képtelenek vagyunk Isten előtt igazzá válni és vágyunk az Ő igazságos kegyelmére. Éppen ezért a böjtben az ember Istenhez szeretne még közelebb kerülni. Böjtölésünk célja tehát, hogy Isten meghallgassa könyörgésünket és életünk megteljen az Ő szeretetével.

Úgy jó böjtölni, ha nem „követelésekkel” megyünk Isten elé, hanem szimplán, önmagunk megalázásával rábízzuk magunkat az Ő kegyelmére, mert Ő látja, milyen sötét foltok vannak az életünkben, látja mitől kellene megszabadulnunk és ha ilyen alázatos szívvel megyünk elé, Ő a megfelelő időben és a megfelelő helyen cselekedni is fog!