Furcsa érzés itt ülni a híd alatt Záhonynál. Gyönyörű kék az ég, süt a nap, fújdogál a szellő, csiripelnek a madarak. Ülök a víz partján, ahol nyugalom vesz körül, miközben datolyát majszolok. Nézem az áradó Tiszát, sebesen folyik a medrében, csobogva törik meg a híd pillérein, örvényeket keltve. Ez a látvány visszarepít a tegnap éjszakához. Ami emlékeztet arra, hogy a híd túloldala már háborús övezet. Kibuggyannak a könnyeim, ahogy előtörnek az érzések, a gondolatok a tegnap estéről.

Záhony Vasútállomás, szeretetszolgálati pult, 2022.04.09. (szombat), 23 óra környékén – A második éjszakámat töltöm újra itt, önkéntesként. Két férfi érkezik csomagok nélkül. Semmi különleges sincs rajtuk, egyedül az tűnik fel, hogy az idősebbiknek csúnyán vörösek a szemei. Odajönnek a pulthoz, kapnak forró kávét és teát. Majd melegítünk nekik csirkepörköltet tarhonyával. A fiatalabb férfi ottfelejti az útlevelét a pulton. Odaviszem neki, közben viszek vizet is. Megköszöni és csendben esznek tovább. Mikor befejezik az étkezést, odajön hozzám és megkér, hogy segítsek neki. A Facebookon kéne valakit megkeresni és írni neki. A kezébe adom a telefonomat, hogy keresse meg, akit szeretne. Mikor megtalálja, az üzenetet már én írom: “Krisztián, én vagyok Pitya bátyád. Átjöttem a vízen, minden rendben van.” Mikor kérdőn nézek rá, beszélni kezd. A családját szeretné értesíteni, hogy jól van, él. Ugyanis pár órája átúsztak a Tiszán (7,4 °C). A nagyja ruhát még levetették a túlparton, de a többit is le kellett rugdosniuk, mert nagyon megszívta magát vízzel és gátolta őket a mozgásban. Majdnem pucéran úsztak tovább. Egyedül az irataik voltak a nyakukba kötve, vízhatlan zacskóban. Az idősebbik férfi traktorbelső úszógumit használt. “Pitya” viszont csak a saját úszó tudására hagyatkozhatott. Több alkalommal közel volt ahhoz, hogy feladja. Mindene fájt a hideg víztől és a megerőltetéstől. Kétszer örvénybe került, ahonnan az úszó tudása és egy nagy adag szerencse mentette meg. Az áradó Tisza szélesebb és sebesebb volt, mint máskor, így vagy fél kilométerrel lejjebb értek partot, ahol átfagyva, kimerülten terültek el. Kicsit megpihentek, majd vizes fehérneműben még gyalogoltak egy-két kilométert, míg találtak valakit, aki segített nekik. Nem akartak bevonulni katonának, ez motiválta őket erre a drasztikus lépésre.

Krisztiánt sajnos nem értük el, de a többi menekült is bekapcsolódott az ismerősök keresésébe, és így messengeren sikerült beszélniük a családjukkal, hogy élnek, jól vannak. Sajnos az elmúlt napokban volt, aki elindult a túlpartról, de soha nem ért át. 3:40-kor indult az első vonat, így volt kis idejük kibeszélni magukat, felmelegedni, megnyugodni. Bízom benne, hogy ehhez kicsit mi is hozzájárultunk. Még mindig előttem van, ahogy már mosolyogva búcsúznak: “Mindent köszönünk! A Jó Isten áldja meg magukat!”

Számomra egy érzelmi hullámvasút minden alkalom, mikor Záhonyban vagyok. Mikor üres járat van, kiürül a váróterem, akkor a nevetésünk tölti be a teret, miközben feltöltjük a készleteket. A vicces történetektől a táncig, van olyankor minden. Majd befut egy vonat vagy busz, ahol minden ember egy-egy szomorú történet.

Nagyon jó kis csapat dolgozik az állomás szeretetszolgálatánál, örülök neki, hogy kicsit én is közéjük tartozhatok. A barátok mellett életre szóló élményeket is gyűjtöttem, amiket nem felejtek el soha. Szegedtől Záhony messze van, de hamarosan újra megteszem ezt az utat…

Írta: T. Tünde – MRSZ önkéntes

Fotók: T. Tünde és Kalocsai Richárd