Heti útravaló- 36. hét
„Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; mi pedig megmaradunk az imádkozás és ige szolgálata mellett.” ApCsel 6,3-4.
Ahogy a gyülekezet gyarapodott, úgy a feladatok száma is szépen növekedett. Érthető módon a közösség vezetőinek nem jutott arra ideje, hogy mindennel ők foglalkozzanak, a tanítás és az asztalkörüli teendők mellett az özvegyek, betegek rendszeres látogatására nem mindig jutott úgy idő, mint szerették volna. Ez a gyülekezetnek is feltűnt és érthető módon szóvá is tették. Ekkor született az ötlet, hogy állítsanak elő olyan szolgatársakat, kik a betegek, özvegyek látogatását, valamint az asztalkörüli teendőket rendszeresen elvégzik. Így választották ki a közösségből az első hét diakónust.
Érdemes kitérni magára a kiválasztásra, tehát milyen szempontokat vettek alapul. Az első, amit érdemes kiemelni, hogy a közösségből, a gyülekezetből választották ki ezeket az embereket. Nem valahonnan máshonnan, idegen helyről, idegen embereket hoztak be a gyülekezetbe, akiknek talán jó híre volt az emberek között, hanem a gyülekezetből választották ki ezeket az embereket. Miért is olyan fontos ez? Azért, mert ezzel a gyülekezet közösségét erősítették, annak a tudatát, hogy a Krisztus követő ember egyszersmind szolgálatot végző ember is. Magyarán, aki Krisztust követi, az nem ülhet otthon a négy fal között büszkén saját hitére, hanem az elhívás folyamán kapott lelki gyümölcsöket kamatoztatni kell, akár beteglátogatásban, akár a gyülekezeti alkalmak előkészítésében, akár gyermekek között végzett szolgálatban. Fontos, hogy a gyülekezet tagjai lássák és érezzék, hogy ők mind fontos részei a közösségnek, kik maguk is sok mindent tehetnek a gyülekezetért. Ha ezeket a feladatokat idegenekre bízzuk, talán inkább az a tudat erősödik a közösség tagjaiban, hogy ők nem elég jók a feladatra, vagy éppen nincs szükség az ő szolgálatukra.
A másik fontos aspektus, hogy olyan diakónusokat választottak, kikről az emberek is jó véleménnyel voltak, akikről jó bizonyságot tesznek mások. Olyan emberek, kik nem beszélnek és nem cselekednek megbotránkoztatón, kik olyan életet élnek, ami jó például szolgál másoknak. Röviden, maga a közösség is egyetért abban, hogy ők a megfelelő emberek arra a bizonyos szolgálatra. Hiszen az ő szolgálatukat könnyítik azzal, ha a közösség is elfogadja őket.
A harmadik fontos szempont, hogy ezek az emberek telve legyenek Lélekkel és bölcsességgel. Olyan lelki javakkal, melyeket nem maguknak szereztek, hanem Istentől kapott ajándékok ezek. Kérdezhetné valaki: „miért is olyan fontosak ezek, nem elég, ha valaki jó szakember a területén?” Nem, hiszen éppen ezektől válik hitelessé az a szolgálat, amiről Krisztus adott példát, amit Krisztust követve végez az ember. Aki hitéből kiindulva cselekszik, az nem a maga hasznát nézi, nem önző érdekekből szeretne közösségi szolgálatot végezni, hanem azért, mert a lelke erre indítja. A keresztyén ember hálaadásból végez szolgálatot, Istennek adva hálát minden jóért.10
„A munka sok, a munkás oly kevés…” – szoktuk énekelni. Ma is nagy szükség van szolgálattevőkre és nem csak az igehirdetés, lelkigondozás szolgálatában, hanem nagy szükség van diakónusokra, hitoktatókra, olyan gyülekezeti tagokra, kik a gyülekezeti élet számos területén segítik a gyülekezet lelki épülését, a rászorulókról való gondoskodást.
