Véges szavammal végtelent dicsérek – A Vakmisszió nyári táborában jártunk

Újra megrendezésre került a Magyar Református Szeretetszolgálat gondozásában működő Református Vakmisszió nyári tábora Tahitótfalun, közel 60 fő részvételével. Az eseményen látássérült és éplátó felnőttek és gyermekek egyaránt jelen voltak.

A tábor az imádságról és elcsendesedésről szólt, így betekintést nyerhettünk a látássérültek imádkozási szokásaiba. Bieber Mária, az Együttlátók Alapítvány elnöke a következőket foglalta össze a délelőtti igei alkalom során:

„A mai rohanó világban ugyanúgy szükségünk van a lelki feltöltődésre, ahogyan egy autónak üzemanyagra. Szükségünk van arra az időre, amelyet kizárólag Istennek szentelünk, különben kimerülünk, nem tudunk tovább hatékonyan működni. Az imádság bármilyen körülmény között megvalósulhat, azonban vannak olyan eszközeink, melyekkel az elmélyülés folyamatát elősegíthetjük – legyen szó egy helyről, egy bizonyos testtartásról, vagy a minket körülölelő közösség erejéről.”

Az elcsendesülés után megismerkedtünk Gyöngyivel, akit arról kérdeztünk, hogy milyen küzdelmekkel kell szembenéznie született vakként, illetve az imádság miképpen segíti őt át ezen nehéz helyzeteken.

A Református Egyházhoz való kötődésem kisgyermekkorom óta végig kíséri az életemet. Amikor megtudtam, hogy a Református Egyház látássérültekkel is foglalkozik Vakmisszió néven, a misszió tagja lettem és megerősödtem az idetartozásomban. Szerintem nincsen különbség egy látó és egy látássérült imádsága között, hiszen az Úr egy, és mi egyek vagyunk az Úrban. Azonban szoktam imádkozni olyan dolgokért is, amelyek egy éplátó ember számára magától értetődőek volnának: mivel mozgáskorlátozott is vagyok, az utazás számomra több gonddal és aggodalommal jár. Ilyenkor mindig Istenhez fordulok, és imádkozom azért, hogy minden rendben legyen, legyen szó az engem kísérő segítőről, a személygépjármű-, vagy az útszakasz akadálymentesítettségéről.

A közös imaalkalmak megéléséhez szükségünk van a megfelelő információáramláshoz. Egy látó személy szóbeli segítsége kell ahhoz, hogy meg tudjam élni a környezetet, amelyben vagyok. Ha ez megtörténik, szavaival szinte láttatni tudja velem a magam körül lévő világot, amely hozzásegít az elmélyüléshez.

Nógrádiné Kovács Alexandra misszióvezető lelkipásztort kérdeztük arról, hogy milyen különbségek lehetnek egy látássérült és egy látó ember imádkozási szokásai között:

„Alapvetően egy látó és egy látássérült ember imádkozási szokásai nem térnek el, viszont azt kiemelném, hogy vak és gyengénlátó személyek köreiben az imádság lehetősége nehéz élethelyzetükből kifolyólag még jelentőségteljesebb. Nem mindenki vakon született, sokan átmentek egy krízisen, betegség vagy baleset következtében veszítették el a látásukat már felnőttkorban. Az élethelyzetükkel való megküzdés érdekében egy “mankóra” van szükségük, ez a támasz pedig Isten és az imádkozás lehetősége.

A tábor folyamán oda kell figyelnünk az igehirdetésekre – a látássérültek élethelyzetében mit jelentenek az elhangzottak, esetleg mást jelentenek-e, mint egy látó embernél. Számos eszközünk van arra, hogy a vak és gyengénlátó közösség számára közelebb hozzuk az imádságot vagy az Istent dicsőítő éneklést. A pontírásos és nagybetűs ima-, és énekkönyvek segítségével a résztvevők nagy része bevonódhat foglalkozásainkba. A szerdai visegrádi kirándulásunk folyamán is lehetőséget kaptunk egy olyan idegenvezetésre, amely a látássérültek számára is intenzív élményt nyújt.”

“Képzeljünk el egy közeli felvételt egy emberről, aki egy kötéllel húz egy hatalmas sziklát. Azt gondolja, erős és ügyes, a szikla közeledik felé. Azonban ahogy távolodik a kép, meglátjuk, hogy az ember egy csónakban ül, és minden egyes húzással ő közeledik a nagy szikla felé. Ilyen az imádság is.” – szólt Miklós Tibor, a Bartimeus Egyesület vezetője. Ha imádkozunk, a szívünk ráhangolódik Istenre, és szép lassan meglátjuk az Ő egyéni, nekünk szánt tervét. Ha teljesítjük az Úr akaratát, bízunk benne és nem aggódunk, rájövünk, hogy pontosan ott vagyunk az életünkben, ahol szerinte lennünk kell.