Isten gondviselő szeretetének az útján járva

„Ma már rengeteg mindent össze lehet rakni, ki lehet cserélni egy emberi testen, hiszen fantasztikus eszközök és kiemelkedő szaktudás áll az orvostudomány rendelkezésére. De vajon lelkileg ki segít a betegen? Ki mutatja meg, hogyan tudja a betegségét elhordozni, hogy honnan merítsen reménységet?” – teszi fel a kérdést Gál Judit, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Kenézy Campusának kórházlelkésze, a Református Kórházlelkészi szolgálat vezetője, akivel a 30 éves jubileum kapcsán beszélgettünk.

Azt olvastam, hogy kezdetben orvos szeretett volna lenni, hogy lett mégis lelkipásztor?

Valóban középiskola után az orvosira jelentkeztem több ízben, de nem vettek fel. Édesapám a falu református lelkészeként szolgált, s mikor a felvételin az első kérdés az volt: hívő vagyok-e, egyértelművé vált számomra, hogy nem fognak a vallásosságom miatt felvenni. Mindeközben az egészségügyben dolgoztam segédápolóként, három műszakban. Nemsokára szüleim bátorítására a teológiára mentem, de a kar befejezése előtt, újra visszatértem évekre az egészségügybe, asszisztensnek és titkárnőnek. Sosem gondoltam volna, hogy mindazok a tapasztalatok és ismeretek, amiket ekkor szereztem, kórházlelkészként hasznossá válnak majd az életemben, pedig így lett. Csodálatos, hogy Isten mennyire különös módon szövi egybe az ember útjait!

Hogyan folytatódott a pályája?

Amikor a teológián negyedéves végzős voltam, egy nyugdíjas lelkipásztornak megengedték, hogy elkezdjen bejárni a kórházba: áhítatokat, istentiszteleteket tartani, ami akkoriban nagy dolognak számított, és ő hívogatott engem magával. Hiszem, hogy ezek az alkalmak Isten „lökdöső szeretetének” a jelei voltak, mert a segédlelkészi év után, a helyi kórház igazgatója – ahova egy ideje már bejártam lelkigondozni – megkért, hogy legyek náluk kórházlelkész. Én voltam hivatalosan az országban a harmadik ember, aki kórházi státuszon kórházlelkésszé válhatott.

Ekkor született meg hivatalosan is kórházlelkészi szolgálat?

A lelkész a betegágy mellett mindig ott állt, több száz évvel ezelőtt is, csak volt idő, amikor ezt legálisan is megtehette és volt, amikor tiltották. A ’90-es évek elején jelent meg az a fajta változás a társadalomban, ami lehetővé tette, hogy világi intézményekben újból lehessen lelkészi szolgálat, így megnyíltak a kórházak kapui. Az első kórházlelkészt Budapesten nevezték ki, 1992-ben. Onnantól kezdve megadatott a lelkészeknek az a lehetőség, hogy felekezettől függetlenül bárkihez odamenjenek, beszélgessenek, bátorítsák, együtt imádkozzanak, úrvacsorát vigyenek, egyfajta spirituális támogatást nyújtsanak, és ezáltal valami olyat kínáljanak, amit az egészségügyi dolgozók nem. Jelenleg a református egyház keretein belül országosan 43 kórházlelkész szolgál.

Már az Ön életében is viaskodott egymással a két terület: az egyház és az egészségügy, s magának a kórházlelkészi szolgálatnak is van egyfajta interdiszciplinitása. Hol helyezkedik el pontosan ez a terület?

Határmezsgyén. Még ha az egyház oldaláról nézzük, akkor is határterületen van, sőt néha a periférián. Hiszen az egyház munkálkodása az élet körül forog: az egészségesekről szól, a templomba járókról, az építkezésekről, a feladatokról, a közösségi életről. Az orvostudomány pedig úgy gondolkodik a kérdésről, hogy az egészség: a testi, lelki, szociális egyensúly jólléti állapota, amiben nincs helye a spiritualitásnak. Tehát valójában az alapkérdés az, hogy kinek látjuk az embert? Egy testi, biológiai, pszichológiai, szociális valóságnak hisszük, vagy elfogadjuk az Isten által teremtett mivoltát? Mindaddig, amíg az orvostudomány nem látja a spiritualitásnak az erejét a betegséghordozásban és a gyógyulásban, addig ez tényleg egy perifériára szoruló szolgálat lesz. De talán a legfájóbb tapasztalat egy kórházi intézményben, mikor azt mondják: „nincs idő arra, hogy még a lelkét is rendbe rakjuk, ha valakinek ilyen igénye van, menjen a templomba.”

Sokan gondolják kicsit előítéletesen, hogy a kórházlelkészeknek a halálos ágyak mellett a helyük, holott bármelyik osztályon szükség lehet a szolgálatra, ahol a bizonytalanság, a szorongás, a félelem megjelenik…

Éveken keresztül ragasztották ránk azt a bélyeget, hogy „ti mindig csak a haldoklókhoz mentek”. Pedig a szolgatársaim között van olyan, aki a meddő párokkal foglalkozik, van, aki gyerekekkel és családjaikkal beszélget, de a szenvedélybetegeken, a daganatosokon, vagy a balesetek áldozatain is próbálunk segíteni. Ma már rengeteg mindent össze lehet rakni, ki lehet cserélni egy emberi testen, hiszen fantasztikus eszközök és kiemelkedő szaktudás áll az orvostudomány rendelkezésére. Mindeközben azonban lelkileg is harcol az ember, össze akarja szedni önmagát, meg akarja érteni a „miért”-eket. Abban vajon ki segít neki? Ki mutatja meg, hogyan tudja a betegségét elhordozni, hogy honnan merítsen reménységet?

Ebben a beszűkült tudatállapotban a hit egy fontos kiút lehet…

Különös megélni azt, hogy a betegségnek tényleg van egy ilyen beszűkítő ereje. A hit valósága pedig úgy tágít rajta, hogy az egészet egy nagyobb összefüggésbe helyezi. A hívő ember úgy fordítja át, Isten kegyelme által ezeket a helyzeteket, hogy gazdagodik általuk. A betegágyat hallatlan nagy iskolának tartom, amely olyan dolgokat hoz elő az emberből, a kapcsolatokból, az életszemléletből, amit a „szaladós” hétköznapok, nem hoznak a felszínre. Olyan nagy kérdéseket, mint a kik is vagyunk valójában, merre tartunk, mi rejlik a szívünk mélyén?

A vallásos emberek kérnek inkább segítséget a betegágyon?

A mi szolgálatunk egy kezdeményező szolgálat, azaz nagyon sokakhoz mi magunk lépünk oda. Azt se tudjuk, hogy ki fekszik a betegágyon, csak megkérdezzük: hogy van, miként zajlott a napja? Persze sokszor van olyan, hogy a gyülekezetből szólnak, hogy valakit látogatni kell, mert a családtagok kérték. Az mindig nagy ajándék, amikor egy olyan élő hitű emberrel találkozunk, aki már a betegség előtti állapotában is kapcsolatban állt az Úrral. Sokan vádaskodnak, hogy miért engedte ezt Isten, miért pont velem, miért történhetett meg mindez. Néha azzal tudunk segíteni a legtöbbet, hogy figyelmesen végig hallgatjuk a beteg panaszait, fájdalmát, hogy érezze nincsen egyedül. Természetesen van olyan dolog, amire nincsen válaszunk, csak azt tudjuk, hogy Isten szeretné őket átölelni.

A betegség árnyékában jobban megnyílnak az emberek?
Mindenképpen, hiszen a kórházban a betegek pizsamában vannak. Már nem nagykabátban, nem öltönyben, nem a legújabb divat trend szerint, hanem „lecsupaszítva” pizsamában. Lelkileg is sok minden lehullik a betegség, a fájdalom idején. Pusztán annak a felismerése is sokkolóan hat az emberre, hogy sérülékeny, törékeny és halandó. Nem tud mindent kézben tartani, nem tudja kontrollálni a szívverését, a lélegzetét, a sebei gyógyulásának gyorsaságát és sok minden mást.

A kórházlelkészek jellemzően az idősebb korosztállyal kerülnek kapcsolatba, legtöbbször őket kísérik végső útjukra?

Eleve a betegségeknek egy jelentős része idősebb korban jelenik meg. Ha csinálnának egy felmérést arról, hogy a kórházban megfordulók száma életkor szerint hogyan alakul, akkor láthatnánk, hogy a betegek túlnyomó többsége 40 év fölötti, de persze a legtöbb osztályon jelen van a fiatalabb korosztály is. Jung azt mondta, hogy 35 év felett az ember nagy kérdései, mind vallásos jellegűek. Szerintem ez még inkább kitolódott. Az igazán nagy kérdéseket, mint: a mi dolgom a világban, miért éltem túl stb. későbbi életszakaszban teszik föl az emberek. A régiek féltek a haláltól, a mai ember pedig fél az élettől. Két végén égeti a gyertyát, magas hőfokon pörög, felszínesebb és már nem mer a nagy kérdésekkel foglalkozni.

Azt tudjuk, hogy az ember képes belebetegedni bizonyos lelki terhekbe. Előfordulhat a fordítottja is, hogy a testet meg tudom gyógyítani a lelkem, a hitem, a spiritualitásom által?

Nagyon összetetten vagyunk megalkotva. Szétválaszthatatlan és csodálatos egységben működik a testünk és a szellemünk. A koronavírus megjelenése óta sok szó esik a testünk, az immunrendszerünk erősítéséről, hogy sportoljunk, szedjünk vitamint, együnk sok gyümölcsöt. Ellenben ugyan úgy fel kellene vérteznünk a lelki immunrendszerünket is. Meggyőződésem, hogy a hit az minden testi és lelki probléma mögött ott van és megerősít. Alapvetően nem mindegy, hogy hogyan hordozzuk a betegség terhét: csendesen, békében, vagy sem. Fontos ugyanis elfogadnunk, hogy a testünk, a sejtjeink gyógyulása, nem a mi kezünkben, hanem az Úrnál van. Viszont, ha el tudjuk fogadni a teremtett világ rendjét, a Mindenható hatalmát felettünk, akkor nyugalomra lelünk.

Ön találkozott csodával határos gyógyulásokkal?

Amikor az orvosok lemondanak a páciensről, amikor egyértelművé válik, hogy emberileg már nem lehetséges segíteni, akkor nem marad más, mint az imádság, amelynek nagyon komoly ereje van. Nem egy történetet ismerek, ahol a röntgen-, vagy a laboreredmények javulni kezdtek, mikor az ember összeköttetett a mennyei valósággal. Mert a csodás gyógyulásokhoz az emberi erő kevés lenne, ott Isten munkálkodik bennünk, rajtunk keresztül.

A koronavírus kitörése erőteljes fordulatot hozott a kórházlelkészek életébe is: frontvonalba kerültek …

Szörnyű volt megélni, hogy nem segíthettünk már az első perctől kezdve, ugyanis a látogatási tilalom ránk is vonatkozott.  Néhány helyen nem volt ez kérdés, de több kórházban, csak jóval később a miniszteri engedély után engedték a lelkészi látogatást, és akkor is csak úgy, ha a család jelezte az erre való igényét. Akik végig jelen voltunk, láttuk, tapasztaltuk mekkora szükség volt rá, hogy a betegek mellett legyünk, mikor hónapokon keresztül élet és halál között lebegtek, mikor az idősek a karácsonyt magányukban élték át a kórházban, mikor nem volt erejük a telefont sem felvenni, de vágytak volna az ismerős hangra. Nagyon megmaradt bennem egy család, szülők és egy gyermek, akik egymás után kerültek be a kórházba Covid miatt. Amelyikük legelőször érkezett nem is sejtette, hogy a többiek is követik majd. Mindenki más osztályon feküdt, elszeparálva, információáramlás nélkül. Az anyuka azért aggódott, hogyan van a gyermeke és a férje, pár emelettel lejjebb, vagy fentebb. Tettem a köröket köztük, hoztam vittem a lehetséges információkat, tartottam bennük a lelket és mindenkinél ugyanazt az igét olvastam fel. Abban az időben összekötő kapoccsá lettünk a családok között. Döbbenetes érzés volt a haldokló mellett lenni és átadni neki, a fülébe súgva a család utolsó üzenetét, vagy egy búcsúlevelet felolvasni. Végtelen mélységei és nagyon sok áldása volt ennek az időszaknak.

Hogyan tud egy kórházlelkész ennyi terhet cipelni és nem összeroppanni alatta?
Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus mondta egyszer azt, hogy a lelkigondozás egy kicsit olyan, mint amikor a kukát kiürítik. Sokféle szennyet, lelkiszemetet öntenek rá a lelki gondozóra, amit ő ugyan tovább önt, de egy picit mindig szennyes marad, mert akarva akaratlanul sok minden rárakódik. Amikor valami nagyon nehéz történet agyon akarna nyomni, akkor nem szabad magunkba zárni, hanem az Úr elé kell önteni, mert az Úr mindig képes megújítani bennünket.

Idén tölti a kórházlelkészi szolgálat a 30 éves jubileumát. Hogy látja ez a harminc év milyen változást, milyen előrelépést hozott a szolgálat életében?

Az évfordulók arra jók, hogy megálljunk, visszanézzünk és értékeljünk. Amikor én elkezdtem a szolgálatom, akkor egyrészt harcoltam a saját lelkészi és kórházlelkészi identitásommal, aztán azzal, hogy hogyan lehet ezt a szolgálatot elfogadtatni az egészségügyi intézményekben. Sok pozitív fejlemény zajlott elmúlt 30 esztendőben, de sajnos még mindig azt érzem, hogy nem lett természetes a hitnek és a spiritualitásnak a szerepe a betegségben és a gyógyulásban, ugyanakkor természetessé vált a kórházlelkészek jelenléte az intézményekben. Már senki nem csodálkozik rá, hogy létezünk.

Feloldódott a dilemma, amely kezdetben a két terület kapcsán munkálkodott Önben?

Hálás vagyok, hogy ezt az utat kellett bejárnom, hogy Isten erre vezetett. A két irány azonban nem különbözik egymástól: akár lelki, akár testi sebeket kötözünk, Isten gondviselő szeretetének az útján járunk.

Kisfaludy Nóra