“A legnagyobb problémát a rengeteg megválaszolatlan kérdés jelentette” – Interjú dr. Sári Ferenccel

Milyen kihívások elé állítja az orvosokat a koronavírus járvány? Mennyire lehet megbirkózni egy eddig ismeretlen vírussal? Miből meríthetünk erőt a félelem leküzdéséhez? A Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntes orvoscsoportjának szakmai vezetőjével, dr. Sári Ferenccel beszélgettünk a járványhelyzetről.

Orvosként valóban a frontvonalban veszi fel a harcot a koronavírus-járvány terjedése ellen. Jelenleg hol is található pontosan ez a front?

Svédország északi részén, Skellefteå város kórházában dolgozom most már hatodik éve, ezelőtt a linköpingi egyetemi klinika műtőinek orvosigazgatói posztját töltöttem be hosszú éveken keresztül. Itt Lappföldön jelenleg a sürgősségi osztályt vezetem. Mivel altatóorvosi és intenzív terápiás szakképesítéssel rendelkezem, rendszeresen látok el ügyeleti feladatokat a kórházunkban ideiglenesen kialakított COVID-intenzív osztályon. A katasztrófaellátásban eddig megszerzett képesítéseim és személyes tapasztalatom miatt jelentős szerepet kaptam a helyi „operatív törzsben” is.

Az Önök kórházában mikor vált  intenzívvé a koronavírus elleni küzdelem?

Nálunk február utolsó hetében indult a részlegem felkészítése, a tartományban az első betegeket március elején diagnosztizálták. Azóta folyamatosan dolgozunk azon, hogy minél zökkenőmentesebbé tegyük az ellátást mind a korona-gyanús, mind a „megszokott” betegek számára. Számos változtatást vezettünk be a betegbiztonság fenntartása érdekében, ami a jelenlegi helyzetben időnként jelentős kihívások elé állít bennünket. Mindettől függetlenül nyugodt szívvel kimondhatom, hogy a megemelkedett terhelés ellenére is viszonylag békés a helyzet.

Az eddig megszokotthoz képest mennyivel nehezebb most az orvosok munkája?

Kezdetben a legnagyobb problémát az új betegséggel kapcsolatos rengeteg megválaszolatlan kérdés jelentette. Természetes emberi tulajdonság, hogy az ismeretlen problémákat némi fenntartással és aggodalommal közelítjük meg – azokból pedig volt éppen elég. De ahogy szélesedett a rendelkezésre álló hiteles információk köre, úgy csitult ez az aggodalom is. Sokak számára újdonságot jelentett a teljes védőfelszerelésben végzett munka. Mára ez is megszokott dologgá vált, bár sokan találják fárasztóbbnak a „szkafanderes” munkát, mint a megszokott műanyag kötény és a gumikesztyű viselését. Nálunk a védőfelszerelés mindig és mindenki számára elérhető, a higiénés szabályok betartása pedig alapvető követelmény. Ennek köszönhetően a kórházunkban még nem fordult elő igazolt fertőzés a dolgozók között. Természetesen be kellett vezetni néhány új eljárási rendet, szét kellett választanunk az alacsony és a magas kockázatú betegeket, de mindez eddig megoldható feladatnak bizonyult. Mindezeknek a kidolgozása, az ezzel együtt járó oktatási feladatok ellátása jelentősen megnyújtotta a munkanapjainkat, az elején nem volt ritka, hogy 12-14 órákat dolgoztunk naponta. Mostanára ez is rendeződött. A kórházban több mint kétszeresére emeltük az elérhető intenzív osztályos férőhelyek számát, ami természetesen az ott dolgozók számára jóval több munkát jelent. Emiatt a műtői személyzetet is „beforgattuk” az intenzív osztályra. Rövid ráképzés után ma már az altatónővérek és a műtősnők is az ottani munkában segítenek. Én eddig is ügyeltem az intenzíven, így természetesen ezt most is folytatom. Megerősítettük a tartományon belüli betegszállítási vonalakat is. A mentőszolgálatnál külön fertőző-mentőt állított be, a helikopteres szállításokhoz a saját intenzíves helikopterünkön kívül a hadsereg speciális helikoptereit is bármikor igénybe tudjuk venni.

Fotó: Fernando Zhiminaicela/nkpg.news

Önnek miben változott az élete? Gondolok itt akár a munkára, akár a családi életre.

A sürgősségi osztály, mint elsődleges kapcsolódási pont a külvilág és a kórház között, kiemelt fontosságú részleg mind békeidőben, mind a járvány idején. Ennek vezetőjeként meglehetősen nagy teher az a felelősség, ami ezzel jár. Volt néhány álmatlan éjszaka, gondterhes pillanat amire minden a helyére került. Sem idő, sem energia nem maradt a személyes kapcsolatok ápolására, privát e-mailekre, stb. Sokat dolgozom itthonról, szerencsére ez nálunk már korábban is kidolgozott rendszerként működött. A megbeszélések, értekezletek szinte mindegyike, az irányító munka javarésze gond nélkül lebonyolítható a rendelkezésre álló internetes, mobiltelefonos és videoszolgáltatásokkal anélkül, hogy a kórháznak akár a közelébe is kellene mennem. A betegágy melletti munka természetesen egészen más, olyankor fizikailag is jelen kell lennem. Édesanyám szintén Svédországban él, életkora miatt a fokozott rizikójú csoportba tartozik. A szociális izoláció természetesen őt is érinti. Minden bevásárlását én intézem, és csak hetente egyszer látogatom meg mostanában – de megértette, hogy erre éppen az ő védelme miatt van szükség. Nekem a legnagyobb változást az utazási korlátozások bevezetése jelentette. Rendszerint folyamatosan utazom, nagyon sokat oktatok a világ számos országában, Brazíliától Sri Lankáig. Most elég furcsa, hogy hónapok óta nem hagytam el a tartományt. Sajnos a határlezárások és a repülőipar leállása a magánéletemet is jelentősen befolyásolja, mivel a párom angol állampolgár, és jelenleg is ott él. Most már két hónapja nem találkozhattunk, külön töltjük a közbeeső születésnapjainkat is… Nem a legjobb élmény, de nem tehetünk mást, mint hogy megbékélünk a helyzettel, tartjuk egymásban a hitet és bízunk a mielőbbi találkozás lehetőségében.

Mint az MRSZ önkéntes orvoscsoportjának a vezetője és tagja, a világ számos országában nyújtott már orvosi segítséget, láthatta a katasztrófák által sújtott területek gondjait. Véleménye szerint melyik jelent nagyobb kihívást a gyógyításban: amikor a megfelelő eszközök vagy a szakképzett munkaerő nem áll rendelkezésre, vagy ez a helyzet, amikor kórházak, ágyak, orvosok, nővérek ugyan vannak, de a betegség és a gyógymód  valójában ismeretlen?

Nagyon érdekes kérdés! Mind a két variáció nagyon nehéz és nem is biztos, hogy egyértelmű rangsort lehet felállítani közöttük. Csapatunknak jelentős gyakorlata van abban, hogy a korlátozott lehetőségek és források ellenére, kis létszámú ellátó személyzettel is sok betegnek nyújtson segítséget. Természetesen ez időnként kompromisszumos megoldásokra kényszerít bennünket, hiszen nem áll módunkban a legmagasabb szintű ellátást, technikai hátteret biztosítani egy természeti katasztrófa helyszínén. Ilyenkor a cél a lehető legtöbb embernek az adottságokhoz képest a lehető legjobbat biztosítani, ami bizony lemondásokkal jár. Valahogy mégis nehezebbnek gondolom azt, amikor igazából nem tudjuk pontosan, hogy milyen kihívásokkal állunk szemben – mint például ez alatt az új világjárvány alatt. Szerencsére a rendelkezésre álló ismeretek, és reményeink szerint a terápiás lehetőségek is folyamatosan bővülnek. Remélhetőleg hamarosan eljutunk oda, hogy teljesen uralni tudjuk a helyzetet.

Az MRSZ önkéntes orvoscsoportja bangladesi missziója előtt. Fotó: Vargosz/reformatus.hu, 2018

Mi jelentheti a legnagyobb segítséget a lakosság számára? 

Nagyon sok embernek a hit és a családi együttlét jelenti azt a megnyugvást, amire olyan nagy szükségünk van válságos időkben. Meg kell próbálnunk eloszlatni a félelmeket, csillapítani a pánikot, hogy fegyelmezetten, tiszta fejjel gondolkodhassunk. Figyeljünk oda a szakértői hálózat tanácsaira, fogadjuk meg a gyakori szappanos kézmosásra és a szociális távolságtartásra vonatkozó javaslatokat.  Próbáljuk meg csökkenteni az emberi érintkezések számát, még ha ez nehezünkre esik is. A jó fizikai kondíció, az eredetileg egészséges szervezet pedig nagyban növeli annak az esélyét, hogy enyhe tünetekkel, vagy akár tünetmentesen vészeljük át az esetleges corona-fertőzést.

És Ön honnan tud erőt meríteni a munkájához? Mi adhat megnyugvást ebben a helyzetben?

Még soha nem volt olyan kemény tél, ami után ne jött volna el a tavasz. Tudjuk, hogy egyszer ez a krízis is véget ér majd, még ha a pontos dátum ismeretlen is számunkra. Hinni és bízni kell a szebb napok eljövetelében. Én nagyon sok erőt, energiát kapok attól a rendkívül elkötelezett, lelkes és nagytudású csapattól, amelynek a vezetője lehetek. De legalább ugyanannyira fontos a barátok, a család és a párom jelenléte is az életemben, még ha annak komoly fizikai korlátai is vannak. Nem telik el nap anélkül, hogy telefonon és a gyakori üzenetek révén biztassuk egymást, tartsuk a hitet, a lelket egymásban. Nem szabad megfeledkezni a mindennapi élet apró örömeiről. Tudni kell megállni egy pár percre és élvezni a napsütést, a friss levegőt, az ébredező természet csodáit. Számomra áldás az a csodálatos természeti környezet, amiben élek. A fenyőerdők rengetege, a házam közelében gyorsan iramló folyó morajlása, a ragyogó kék égbolt. Mindaz a csoda, ami megadatott.

Interjút készítette: Lucski Zsófia kommunikációs referens