Heti útravaló- persbiterek vasárnapja

„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget.”

 Kol 3,23-24

Még a gimnáziumban osztályfőnököm egyszer egy igen fogós és provokatív kérdéssel állt elő. Méghozzá, hogy lehet-e teljesen önzetlenül jót cselekedni? Természetesen kapásból rávágtuk, hogy még szép. De aztán folytatta: mi van akkor, mikor valaki jót cselekszik, úgy, hogy látszólag semmi haszna nincs abból, hogy segített másokon, mégis csupán azért tette, hogy elcsendesítse a saját lelkiismeretét. Na, ezen már jobban elgondolkoztunk. Valóban, micsoda kísértést rejt egy-egy jó tett, jó cselekedet! Nem másokra, hanem saját magunkra nézve. Amikor csupán azért segítünk, azért teszünk jót, hogy dicséretet kapjunk, vagy hogy képzeletben megveregethessük a saját vállunkat: szép volt! Ezzel az a legnagyobb gond, hogy tehetünk akármekkora jót, csupán áltatjuk magunkat. Miért? Mert a ránk bízott feladatot, szolgálatot nem annak dicsőségére végeztük, akitől kaptuk a lehetőséget, az erőt, a bátorságot, hanem a magunk dicsőségére. A napokban hallottam egy nagyon jó, gondolatébresztő előadást, amiben elhangzott az a kardinális kérdés, amit mindannyiunknak fel kell tennünk: „Kinek a nevében cselekedtétek mindezt?” Kinek a dicsőségére? Bizony, amikor szolgálatot végzünk, amikor valami jót szeretnénk tenni, még az egyházon belül is fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy kinek a nevében, kinek a dicsőségére akarunk bármit is tenni? Kinek szeretnénk megfelelni? Olyan embereknek, akiktől azt szeretnénk, ha felnéznének ránk? Magunknak? Vagy valóban Isten dicsőségére szeretnénk jót tenni.

Ma a presbiterek vasárnapja van. Egy olyan szolgálat ez, ami sok odaadást igényel, amiben rengeteg áldás lehet. Ennél a szolgálatnál is azonban ott a kérdés: miért szeretne valaki presbiteri szolgálatot végezni? Hogy felnézzenek rá mások, vagy hogy mások tekintetét Krisztusra emelje? Elsősorban kinek szeretne megfelelni: a gyülekezetnek? Az egyházi elöljáróknak? Vagy pedig Krisztusnak, aki elhívta őt erre a szolgálatra? Aki szolgálatba áll, szolgálatba kerül, arra nagy felelősség hárul, mert senki sem véletlenül kerül a helyére. Akit Isten szolgálatra hív, azzal tervei vannak, arra embereket bíz. Presbiternek lenni nem csak annyi, hogy kapunk egy szép pozíciót és néha döntéseket kell hozni a gyülekezet életét illetően. Hanem a presbiter a saját maga életén keresztül tesz bizonyságot a hitéről, hogy elöl járjon és példával szolgáljon a gyülekezet előtt. A többi presbiterrel és a lelkésszel közösen azon munkálkodik, hogy a gyülekezet valódi hitvalló közösséggé, lelki házzá épüljön, ahova jó betérni és ahol a hitüket keresők is otthonra lelhetnek.

Ezen felelősségből kiindulva fontos, hogy ne hagyjuk magukra presbitereinket sem, hordozzuk őket imádságban, hogy ne fáradjanak bele a szolgálatba, hogy legyen elég erejük testben és lélekben is a rájuk bízott feladatokhoz.

A mai napon imádkozzunk presbitereinkért és azért az áldott szolgálatért, amire a Mindenható Isten elhívta őket!