Heti útravaló- 5. hét
„Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.”
Lk 14,13-14
A vendéglátásnak évezredekre visszanyúló hagyománya van az emberiség történelmében. Koronként, nemzetekként változó, hogy milyen szokások köthetők egy ismerős, vagy éppen idegen vendégül látásához. A jelen korban a nyugati társadalmak többségében a legtöbbször a rokonokat, barátokat, kedves ismerősöket szoktuk otthonainkban megvendégelni. Ritkaság, ha esetleg olyat hívunk meg, akit talán nem is ismerünk és gyakorlatilag semmi sem köt hozzá. A Közel-Keleten azonban nem ritka, hogy valaki átutazót, egy idegent, egy vándort befogadjon otthonába. Nem volt ez máshogy Jézus korában sem.
Jézus ugyancsak egy vendégségbe volt hivatalos. A farizeusok egyik elöljárója hívta meg otthonába. Azonban végignézve a vendégség többi résztvevőjét, egyvalami igencsak szemet szúrhatott az embernek. A vendégek mind olyan emberek, kik a társadalom élén jártak. Olyan emberek, akik presztízsük volt. Jézus nem hagyhatta szó nélkül a farizeusok dölyfösségét, kik fennen hangoztatták kegyes életvitelüket. Ezért mondja Jézus vendéglátójának, hogy ne olyanokat vendégeljen meg, kik viszonozni tudják azt, hanem olyanokat, kiknek nincs erre lehetősége: szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat. Miért pont őket emeli ki? Azért, mert a farizeusok úgy hitték, hogy akinek gondtalan élete van (gazdagság, egészség), az annak a jele, hogy Isten előtt kedves, ezért Ő ezzel jutalmazza meg az embert. Ebből kiindulva, aki nincstelen, vagy súlyos betegségtől szenved, az valami olyan bűnt követett el, ami miatt Isten ilyen terhekkel bünteti. Bűnös lévén pedig nincs helye a vendégasztalnál, de még Isten templomában sem! Ezeket az embereket a társadalom kirekesztette magából, senki sem akart velük és értük felelősséget vállalni. Ebből kifolyólag Isten igéje sem jutott el hozzájuk, nem hallhatták a vigaszt nyújtó ígéreteket, Isten szavát, amiből erőt és reménységet meríthettek volna. Nem véletlenül üzeni Jézus Jánosnak, hogy a mennyek országa eljöttének a biztos jele, hogy a szegényeknek hirdettetik az evangélium.
Jézus számára nem voltak közömbösek azok az emberek, akiket mások megvetettek. Isten komolyan kiáll a társadalom peremére szorultak iránt. És ha Jézus ilyen komolyan veszi a szegényekért, a betegekért végzett szolgálatot, akkor ez alól nekünk sem lehet kibúvó. Mikor Jézus önmagát azonosítja velük és közösséget vállal velük („Ha megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg…”), akkor még inkább tudatosítani szeretné az övéiben ennek a szolgálatnak a fontosságát. Hiszem, hogy ma, a szeretetszolgálat vasárnapján ugyancsak hív, és buzdít bennünket erre a szolgálatra!
Milyen szomorú és talán észre sem vesszük, hogy bizony ma is, jelen korunk gyülekezetei is sokszor beleesnek ebbe a farizeusi hitéletbe. Bizony sokszor látunk olyat, hogy valakik a templom küszöbén, a templombejárat mellett kéregetnek, de a templom ajtaját már nem lépik át. Vajon van-e valaki, aki behívja őket a templomba istentiszteletre? Egy tolószékes hajléktalannak vajon felajánlja-e valaki, hogy betolja őt is a templom melegébe, hogy Isten igéje őt is megszólíthassa. Lehet el fogja utasítani, de van-e olyan a közösségben, aki irgalommal a szívében az apró mellé egy igés kártyát, vagy egy rövid igemagyarázatot is átnyújt neki?
Rettentő fontos kihangsúlyozni (főleg ezen a mai napon), hogy szeretetszolgálatot végezni csak személyes bizonyságtétellel, ha szabad így mondanom, evangéliumhirdetéssel lehet! Mind amellett, hogy valakinek kézzelfogható segítséget nyújtunk (élelmiszer, ruha, pénzadomány) nem szabad megfeledkezni a Jézus Krisztusról való bizonyságtételről sem, hogy valakinek ne csak a testébe, de a szívébe is melegség költözhessen. Sok nélkülözőnek nem csak a keze, de a lelke is ki van hűlve és fontos, hogy az életkörülményein tudjunk javítani, de ugyanennyire fontos (talán még fontosabb is), hogy a Szentlélek feltüzelje az ő lelkét, hogy a reménység igéi a szívébe költözhessenek.
A szeretetszolgálat, a diakónia az nem a keresztyén élet egyik opciója, hanem szerves része! Nem lehet azt mondani, hogy elég, ha csak azok foglalkoznak vele, kik kifejezetten erre kaptak elhívást, hanem Krisztus is arra tanít minket, hogy aki Őt szeretné követni, az nem maradhat közömbös az irgalomra, a segítségre szorultak iránt. Bizonyságtételünkből nem hiányozhat az elesettekért, a kitaszítottakért, a szegényekért és betegekért végzett tettleges szolgálat és a szóban való evangéliumhirdetés sem!
