Gyermeknap Bódvalenkén
A edelényi járás ma Magyarország egyik leghátrányosabb járása, a lakosság 70 %-ban hátrányos helyzetű és a létminimum alatt él. Ezért is fontos, hogy az itt élő gyerkőcöknek olyan élményetek adjunk, amelyek ha csak rövid időre is, de a felhőtlen gyerekkkor pillanatait adják nekik. Ilyen esemény volt a gyermeknap is, melyről Szilágyi Kinga Magdolna kolléganőnk beszámolóját olvashatjátok.
Bódvalenke – gyereknapi napló
Az ismeretlen felé indulni mindig izgalmas, a felfedezés során összemérhető a fantáziánk a valóságérzékelésünkkel. Bódvalenke felé tartunk hárman, a Magyar Református Szeretetszolgálat fővárosi irodájából. A „labirintus-városból” kilépve a napraforgómezők, hegyecskék, a tér látványába. Gyermeknapra igyekszünk, dokumentálni az eseményt, köszönteni az ott dolgozó kollégákat, találkozni a helyiekkel, osztozni az ünnepük hangulatában. A Szitakötő Biztos Kezdet Gyerekház és a Projektiroda az egyetlen olyan közösségi tér a településen, ahol a helyiek komplex segítségben részesülnek mindennapi gondjaikban.
Közeledve a településhez, egyre kanyargósabbak, szűkebbek az utak, a hegygerinc mintegy fal szorít közelebb a 274 fő (becsült adat, 2019) lakosú falucskához. A Gyerekházhoz érkezve, a remélt gyerekzsivaj fogad minket, az udvaron álló ugrálóvár használatáért folyik a verseny, ki tud többször, több időt eltölteni benne. A házban is nagy a sürgés-forgás, az egyik helyiségben kenyérlángos készül, a másikban gyerekek veszik körül az asztalt, ügyességi játékokat játszanak a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival. Mindeközben a Magyar Református Szeretetszolgálat Projektirodában már izzik a kemence, és kel a kenyér, amelynek készítéséről Borbás Marcsi műsorával vetekedő hangulatban zajlik a bemutató. A szülők arcán fáradt öröm, noha még koránt sincs vége a programnak.
A nagy nyüzsgésben néhány szót sikerül váltanom a Gyerekház vezetőjével, tudakolom, milyen az élet Bódvalenkén, milyen nehézségekbe ütközik, a kezdő választ követő sóhajban minden benne van: „nehéz, nagyon nehéz” és a következő pillanatban már felügyeli is az ugrálóvár előtt tolongó kicsiket, irányítja a lángos-sütést, instruálja a segítő szülőket. Kicsit el is szégyellem magam, amiért az ünnep hangulatában feladatokról, körülményekről, nehézségekről kérdezem. A kilátástalanságot, az apátiát jelöli meg legfőbb problémaként a közösségfejlesztő munkában. Aki teheti, elmegy a településről megélhetési forrás után. Aki marad, a mindennapi önfenntartás gondjaival küzd. Beszélgetésünket az elkészült kenyérlángos illata töri meg, amiről megtudom, hogy langalló és töki pompos névre is hallgató étel. Ebéd közben van idő szót váltani néhány szülővel is, akik hálásak a Magyar Református Szeretetszolgálat munkájáért, örülnek a jelenlétének és a szolgáltatásoknak, amiket igénybe vehetnek. Ebéd után, fotós kollégámmal útnak eredünk, hogy az alig elviselhető hőségben felfedezzük, mit ért a Wikipédia „freskófalu” elnevezés alatt. Roma festőművészek helybéli legendákat és klasszikus cigány témákat ábrázolnak a lakók házfalain – a szegénység korántsem diszkrét bája. Az ajándékok kiosztására érkezünk vissza, repülnek a pöttyös labdák, vattacukortól maszatos arcocskák futkosnak körülöttünk. Minden segítő számára ez a legfőbb visszaigazolás arról, hogy a munkánkra szükség van, a legkisebb, legeldugottabb településen is. Visszaúton egy kicsit mindhárman csendben vagyunk, élménygazdag nap volt, feldolgozás folyamatban…
Szilágyi Kinga Magdolna – Szociális fejlesztési asszisztens
Fotók: Pályi Zsófia
