Húsvét vasárnap

„Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt.” Jn 20,8

Jézus Krisztus feltámadása olyan jelentőséggel bír a világtörténelem szempontjából, melyhez képest aligha találnánk hasonlót. A két dolgot alig lehet összevetni, mégis mindezidáig a világmindenség megteremtése bírt ilyen horderejű jelentőséggel. Ami hasonlóság, hogy mindkettőben a Teremtő Isten kezének csodálatos munkáját fedezhetjük fel. Mind a kettő egy korszak kezdete. Jézus feltámadásával ugyanis egy új korszakba lépett a világmindenség: a kegyelem korába.

Mégis, ennek oly kevesen vannak tudatában. Sok ember számára Jézus feltámadása továbbra sem egyéb, mint kitaláció, vallásos mese. Pedig a hit igazán itt dől el. Természetesen az is nagyon fontos, amit Jézus Krisztus földi életében tett az emberek között, az a szolgálat mind a mai napig sok embert arra ösztönöz, hogy hasonló szeretettel, békességgel és alázattal forduljon oda embertársaihoz, de hitünknek alapja mégiscsak az Ő kereszthalálában és feltámadásában nyugszik. Mit is hiszünk Róla, el tudjuk-e fogadni az Ő feltámadásának (nem lehetőségét!) tényét?

Először a tanítványok sem tudtok mit kezdeni az üres sírral. Hova lett? Ki vitte el a testet? – ez volt az első, ami eszükbe jutott. Ahogy a világ teremtésének, úgy Jézus feltámadásának sem volt emberi szemtanúja. Ennek ellenére még sincs okunk kételkedni! A másik tanítvány (aki nagy valószínűség szerint maga János lehetett), már sejtett valamit ott a sírnál. Azt olvassuk, hogy „látott és hitt”. Látta az üres sírt és talán eszébe jutottak Mestere szavai, ki előre megjövendölte halálát, de harmadnapi feltámadását is. Bár minden jel Jézus szavait támasztják alá, az emberek mégsem akartak hinni a szemüknek, nem emlékeztek Jézus szavaira.

János látott és hitt. Látta és valahol sejtette, hogy az Istenfia nem eltűnt, nem elrabolták, hanem valóságosan feltámadt a halálból. Erre a többiek már csak akkor jönnek rá, miután Jézus ismét megjelenik nekik. De ismerjük jól az evangélium eseményeit, van, aki még a szemének sem mer hinni (lsd. Tamás). Azt mondja Jézus boldogok, akik nem látnak és hisznek. Boldogok, mert a Feltámadt Krisztusban való hit egy szilárd elköteleződéssé válik a számukra.

Mondhatná valaki, mit várunk akkor a jelen kor emberétől, ha még a tanítványok szívében is kételkedés volt? A Jézus Krisztussal való találkozás, lehet néha rögös, meg fájdalmas, gyötrelmes, de a végén mindig ott van az örvendezés. Mert Jézus ilyen szeretettel tölti el a szívünket. Ebben a szeretetben meggazdagodva érthetjük meg azt a hatalmas áldozatot, amit értünk vállalt a keresztfán. De mindez semmis lenne, ha nem támadt volna fel a halottak közül. Ez volt a Megváltás hatalmas művének csúcsa, hogy megtörte a zord halál hatalmát. Ebben pedig ígéret is van, méghozzá az, hogy Jézus első! volt a feltámadottak közül, az első zsenge. Így, ha volt első, ott lesz majd második, harmadik és ki tudja még mennyi. A feltámadás ígérete tehát azoknak szól, kiknek szíve Krisztussal van tele, kik hittel fordulnak felé napról napra, tőle várnak szabadulást.

Hiába, itt is igazzá válik, hogy jól csak a szívével lát az ember. János szemeivel csak az üres sírt látta, de azért lehetett hite, mert szívével már láthatta a Feltámadt Jézust is. Így láthatjuk meg mi is Őt jelen világunkban. Ő nem rejtőzik el, nem bujkál, mindenki láthatja, ha valaki hittel keresi Őt.

Húsvét öröme, hogy Jézus nem maradt a sírban, legyőzte a legyőzhetetlennek hitt halált, hogy a feltámadottak első zsengéje legyen. Aki életét egészen odaszánja Neki, az osztozhat a feltámadás és az örök élet ígéretében!