Heti útravaló – Advent második vasárnapja
„Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: „Hihetetlen dolgokat láttunk ma!”
Lk 5,26
Ezt a mondatot akár a Jézus születésénél jelen levő pásztorok, vagy éppen a napkeleti bölcsek szájába is adhatnánk. A Jézussal való találkozás minden alkalommal hasonló döbbenetet, ámulatot, szent félelmet szül. Ebben az igében az emberek (talán első alkalommal) találkoztak a gyógyító Jézussal. Azzal az Emberfiával, kinek hatalmában áll bűnöket megbocsátani, életeket megújítani, betegséget elvenni. A csoda látványa szülte bennük az ámulatot. Ez a csodálkozás azonban nem valamiféle vásári bűvésztrükk szülte álmélkodás. Ez az ámulat abból fakad, hogy a jelen lévők megtapasztaltak valamit Isten cselekedetéből, az Ő gyógyító hatalmából. Jézus csodatétele Isten fenségére, az Ő gyógyító szeretetére mutat, ugyanis benne, Jézusban, maga Isten volt jelen az emberek között.
Igen sokatmondó az, amikor a Szentírás úgy fogalmaz, hogy: „mindnyájukat”. Ugyanis a tömegben voltak farizeusok és írástudók is, akik kétkedve, szkeptikusan tekintettek Jézusra. De az ige nem azt mondja, hogy mindnyájan, kivéve ezek meg azok, hanem a teljes sokaságra gondol, minden jelenlévőre. Jézus Krisztus jelenléte még a leginkább megkövesedett szíveket is képes meglágyítani és az istentelen embert Isten felé tudja fordítani. Abból tudhatjuk mindezt, hogy a tömeg elkezdte magasztalni Istent, dicsőítették Őt a csodáért, a gyógyulásért.
Olvasunk ezen a helyen arról is, hogy az ámulat és a hála mellett félelemmel is megteltek. Vajon milyen félelem volt ez, micsoda félelem költözhetett a szívükbe látva a csodát? Az Isten iránti félelem, ami nem rettegést, nem borzongást jelent, hanem annak az érzése, hogy maga Isten van jelen. Nehéz ezt megmagyarázni, de ezt a félelmet, az istenfélelmet az éli meg igazán, akinek volt már valódi találkozása Jézussal és rajta keresztül Istennel. Hiszen ilyenkor a félelem alatt nem azt értjük, mint mikor valaki fél a pókoktól, vagy valaki fél egy betegségtől, a betörőktől. Hanem ez a félelem inkább abból ered, mikor a véges találkozik a végtelennel, amikor az ember rádöbben arra, mily kicsiny is valójában, milyen törékeny és elesett azzal szemben, aki öröktől fogva van és lesz mindörökké, ki felette van az időnek, minden fizikai törvénynek. Ez a félelem alázatra indít és a földről felemeli a tekintetünket az ég felé, hogy meglássuk, valaki uralkodik, de egyúttal őrködik is felettünk. Sohasem szabad, hogy az istenfélelem átmenjen rettegésbe, hanem jelentsen ez inkább ámulatot a hatalmas és fenséges Isten felé, aki nem romlást és halált hoz, hanem életünket megújítja, felpezsdíti azt, megnyugvással és örömmel tölt el.
Adventben jó, ha mi is ilyen ámulattal, istenfélelemmel és hálaadással készülünk karácsony áldott ünnepére. Várjuk az Urat, várjuk Jézus Krisztust, hogy gyógyító szeretete a mi életünket is megújítsa!
Advent 2. vasárnap. A fény egyre erősebbé válik
