A látássérültek is ugyanolyan értékes emberek, mint mi, testi szemmel látók

„Egy egészen másfajta látásmódot kaptam tőlük. Megtanítottak arra, hogy ne a külsőségekre figyeljek, hanem befelé. Azzal a mérhetetlen szeretettel, amit sugároznak rávilágítottak a lelki látás fontosságára” – hirdeti Nógrádiné Kovács Alexandra a Református Vakmisszió vezető lelkipásztora, akit a Fehér Bot Napja alkalmából kérdeztünk szolgálatáról.

Elég kalandos volt a megtérése, elmesélné a történetét?

Katolikus családba születtem és vallásos nevelésben részesültem egészen kiskoromtól kezdve. Ám a szüleim a Luther című film hatására áttértek a református hitre és a misék helyett az istentiszteleteket választották. Azt érezték, hogy ezeken az alkalmakon sokkal személyesebben szól hozzájuk Isten igéje, tetszett nekik, hogy nemcsak a Miatyánkot mondogatják a hívek egymás után többször, hanem a saját szavaikkal is imádkozhatnak. Végül ők lekonfirmáltak, engem pedig kivettek a zeneiskolából – ahova akkor jártam – és a Kecskeméti Református Általános Iskolába írattak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Ott az oktatás keretein belül minden reggel 15-20 perces szabadon választható áhítatok voltak, amiket szívesen hallgattam. Inkább korábban felkeltem, csak hogy ott lehessek és jegyzeteltem az elhangzottakat. Nagyon megérintettek az igemagyarázatok és időközben én is megtértem.

Hogyan történt?

A megtérésem története akkor kezdődött, mikor részt vettem egy bűnbánati istentiszteleten, amit az a református lelkész tartott, aki anno engem kiskoromban még katolikus papként megkeresztelt. Ugyanis később beleszeretett egy nőbe, s hogy ne kövessen el bűnt, áttért a református hitre. Ezen az általa vezetett alkalmon, fent a karzaton ülve, az „Amint vagyok sok bűn alatt” kezdetű éneket könnyezve dalolva: befogadtam a szívembe az Úr Jézust. Ezután elkezdtem idősotthonokba járni lelkipásztorokat kísérve, hogy beszélgessek az öregekkel, segítsem őket. Nemsokára már gyermekek között is szolgáltam, gyermek istentiszteleteket tartottam nekik.

Hány éves volt ekkor?

Tizenkét éves voltam, mikor szolgálni kezdtem, majd tizennégy évesen kaptam meg az elhívásomat a lelkipásztori pályára a konfirmációs igémmel, amely így szólt: „Légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.” /Józsué 1:9/

Úgy tűnik magától értetődő volt, hogy a lelkészi pályát választja…

Pedig nem volt az…Kiskoromban, amikor csak megkérdezték tőlem mi szeretnék lenni, azt feleltem, hogy gyermekorvos. A gimnáziumi évek alatt is folyamatosan vívódtam magamban, hogy merre menjek tovább. Végig kísérte ez a kettősség ezt az időszakot: az orvosi egyetemre készültem, biológiát tanultam emelt szinten, mindeközben pedig a szabadidőmet szolgálattal töltöttem. Végül mégiscsak „engedtem” az Úristennek, és biológia helyett magyarból tettem emelt szintű érettségit, majd a családom bátorítására jelentkeztem a teológiára. A test gyógyítása helyett, a lélek gyógyítását választottam.

Hogyan kanyarodott az útja a Vakmisszió felé?

A teológia négy éve alatt végig hitoktató voltam, kipróbáltam magam vidéki és budapesti iskolákban, tanítottam első osztálytól a tizenkettedikig mindenkit. Sokan mondták, hogy ez lesz az én pályám: a gyerekek között fogom majd hirdetni Isten igéjét. Aztán a teológia utolsó évét Vecsésen töltöttem segédlelkészként, majd a Zsinati Levéltárban is szolgáltam egy bő évig, de valahogy sehol sem találtam a helyem. Időközben fölszenteltek lelkésznek, ekkor találkoztam a Református Missziói Központ lelkészigazgatójával, aki felhívta a figyelmem, hogy a Vakmisszióban éppen lelkészt keresnek. Közben a látássérültek elhívtak maguk közé egy csendes hétre, a végén pedig azt kérték, hogy jöjjek hozzájuk szolgálni, mert szeretnék. Ezen az elvonuláson kaptam egy újabb elhívó igét: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket.” /János 15:16/ Ez nagyon megérintett.

Semmilyen személyes érintettsége nem volt ezek szerint?

Talán annyi, hogy még teológus koromban volt egy látásjavító szemműtétem, amely következtében egy ideig teljesen elveszítettem a szemem világát és csak nagyon lassan, fokozatosan tért vissza a látásom. Rendkívül félelmetes és tehetetlen érzés volt. Egy picit belekóstoltam abba, hogy milyen látássérültnek lenni, bár akkor nem sejtettem, hogy ennek később még jelentősége lesz az életemben.

Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a Vakmissziós szolgálatnál?

Nagy kihívás volt az elején. A teológiai képzés ugyanis nem tér ki arra, hogy egy lelkésznek hogyan kell szolgálnia, mire kell figyelnie a látássérültek között. El kellett sajátítanom a Braille-írás-olvasást, fontos volt, hogy megismerjem a vakos eszközöket, illetve az is, hogy megtanuljam a látássérülteket kísérni. Bő egy évig rendszeresen órákat vettem a Budapesti Vakok Intézetében dolgozó gyógypedagógusoktól, s lassan kezdtem megtapasztalni, hogy mennyivel másabb, különlegesebb a vakok és gyengénlátók között szolgálni, mint egy látó közösségben.

Miben más ez a szolgálat?

Nagyon fontos, hogy a prédikáció hiteles legyen, hiszen ők csak a hangra tudnak szorítkozni, arra, ahogyan az ember beszél. Ha nincs a mondandó mögött ott a lelkész szíve, azt egyből megérzik, jobban, mint a látók. Hiszen egy látó ember, amikor elmegy a vasárnapi istentiszteletre, látja a templom belső terét, az embereket, az arcokat és előfordul, hogy elkalandozik. Egészen más, ha becsukjuk a szemünket és úgy hallgatjuk az igét, akkor nem tudunk másra figyelni, akkor nem a külsőségekkel foglalkozunk, akkor csakis Isten szavára és az igehirdetőre fókuszálunk. Továbbá, ha vakmissziós alkalmat szervezünk, el kell gondolkoznunk egy sor további kérdésről is, mint a látássérült hogyan fog eljutni a helyszínre, ki fogja kísérni, majd hazavinni, ki fogja neki odaadni a pohár teát, ki mutatja meg neki, hogy hol van a mosdó és folytathatnánk. Szóval sokkal összetettebb feladat.

A Vakmisszió főleg azokat a vakokat és gyengénlátókat segíti, akik már születésüktől fogva így élnek, vagy sokan vannak a pártfogoltjaik között olyanok, akik valamilyen tragédia következtében veszítették el a látásukat?

Mi nyolcvan százalékban olyan látássérültekkel találkozunk, akik felnőtt korukban egy betegség, vagy egy baleset következtében vesztették el a látásukat. Persze ez azért is lehetséges, mert a Budapesti Vakok Intézetének rehabilitációs részlegén is szolgálunk, ahol kifejezetten krízisfeldolgozó tanfolyamokat tartunk a tragédiákat átélő látássérülteknek, tehát sok ilyen eset kerül a látóterünkbe.

Mi jellemzi a tragédiát átélt látássérülteket?

Szükségük van valamilyen kapaszkodóra, de sajnos a hit helyett sokan az alkoholba menekülnek, vagy borzasztóan depressziósak lesznek. Éppen ezért az Iszákosmentő misszióval szoros kapcsolatot ápolunk, mert azokat a látássérülteket, akiknek ilyen jellegű függőségük van, egyből Dömösre, rehabilitációra irányítjuk. Akik tragédiát éltek át azért nyitnak kevésbé Isten felé, mert egy nagy krízis zajlik az életükben, és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elfogadják a „miért”-eket, hogy valóban tiszta szívvel vágyjanak az evangélium után, s hogy befogadják az Úr Jézust az életükbe.

Mennyire tudnak a vakok és gyengénlátók teljes életet élni, helytállni a társadalomban?

Nem egyszerű az életük, de a mai kor technikai vívmányai, telefonos applikációk, számítógépes programok nagyon sokat tudnak segíteni nekik. Ezeknek az eszközöknek a segítségével a mindennapos tevékenységeiket meg tudják oldani: tudnak takarítani, főzni, mosni, bevásárolni, vagy éppen közlekedni. Természetesen vannak olyan dolgok, amikben segítségre szorulnak, de ez már minimális. Továbbá minden látássérültnek lehetősége van arra, hogy a Budapesti Intézetben elemi rehabilitációs tanfolyamon vegyen részt, amelyen a gyógypedagógusok minden kérdésben és problémában segítik őket.

Szoktak, mernek ők gyülekezetbe járni?

Nagyon nehezen mozdulnak ki, inkább „begubózva” éldegélnek otthon. Sokszor azért nem indulnak el, mert nem tudják, hogyan jussanak el a gyülekezetbe, másrészt tartanak tőle, hogy ki fog nekik ott segíteni… A gyülekezetben részt vevők pedig sokszor megijednek attól, ha egy látássérült odakerül, akkor mit tudnak vele kezdeni, hogyan tudják szakszerűen segíteni. Olyat is hallottam már, hogy valaki attól félt, ha egyszer segít egy vaknak, az hozzászegődik és nehezen szabadul majd meg tőle. Folyamatosan imádkozunk a misszióban, hogy a gyülekezetek formálódjanak a hozzáállásuk tekintetében és azt is kérjük az Úrtól, hogy a látássérültek legyenek nyitottabbak, bátrabbak és merjenek otthonról kimozdulni.

Pedig fontos lenne számukra a közösség …

Alapvetően a látássérültek alig beszélgetnek valakivel, ezért hogyha eljutnak egy-egy közösségbe, az nagyon nagy erőt ad nekik. Hiszen például a Vakmisszió összejövetelein a látássérült sorstársaikkal imádkozhatnak, beszélgethetnek, tapasztalatot cserélhetnek hétköznapi dolgokról, például ki hogyan oldja meg a bevásárlást, s mindeközben tudják egymást bátorítani, segíteni, támogatni. Az Úr Jézus is közösségben gondolkodott, a tanítványai körében, persze lehet otthon is imádkozni, de azért az mégiscsak más, amikor együtt vagyunk és egymást hordozzuk imádságban.

Egyébként hogyan tudna egy átlagember segíteni nekik?

A legcélszerűbb, ha megkérdezzük tőlük, hogy mire van szükségük. Persze vannak nagyon jó videóanyagok fent a Youtube-on arról, milyen technikával vezessünk egy gyengénlátót, de minden látássérült más, és másra van szüksége. Nem hibázunk, ha kérdezünk.

Érzékenyítő foglalkozásokat tartanak egészen fiatal gyerekeknek. Fontos, hogy korán felhívjuk a figyelmet arra, hogyan viselkedjünk a hátrányos helyzetű társainkkal?

Azt gondolom, hogy már egészen pici kortól, óvodás kortól kell tartani ezeket a szemléletformáló foglalkozásokat, természetesen a korosztályi adottságokat figyelembe véve. Például az óvodában egy mese keretében beszélünk arról, hogy milyen egy látássérült élete. Az iskolában pedig, ahogyan nagyobbak a gyerekek, már komolyabb témákat is lehet feszegetni. Ezeket a foglalkozásokat általában látássérültek tartják, akik sokkal hitelesebben tudnak erről beszélni. Mindig teret adunk a gyerekeknek, hogy kérdezzenek és nincsenek tabu témák, ellenben viszünk vakos eszközöket, amiket mind kipróbálhatnak, így bele tudják magukat élni a látássérültek világába.

Ha egy kicsit visszakanyarodunk a múltba, akkor hogyan és milyen indíttatásból született meg a Református Vakmisszió?

A mozgalmat Matolcsy Miklósné, a vakok misszionáriusa indította 1915-ben, ugyanis a I. világháborúban nagyon sok katona elvesztette a látását, ő pedig szívügyének tekintette, hogy a látássérült katonákat látogassa, tartsa bennük a lelket és Isten igéjét felolvassa nekik. Egy idő után a katonák nagyon szerették volna saját maguk is olvasni az igét, így Matolcsyné elkezdte a rövidebb igeverseket leírni pontírásban, majd megtanította őket a Braille-írásra-olvasásra. Az ő kezdeményezésére indult el Magyarországon a pontírásos Biblia nyomtatása, majd 1930-tól a budapesti Baross- téri Egyházközségben végre helyet kapott a vakok istentisztelete. Fontos megemlíteni a misszió kapcsán, Jakab Miklós lelkipásztort és az ő feleségét, Jakab Miklósné, Erzsi nénit is, akiknek a szívében először megfogalmazódott a Vak- és Siketmisszió gondolata – mert akkor még a kettő egymással karöltve működött. A vakok és siketek közötti szolgálatot 1938-ban Jakab Miklós kezdte el, ő volt a Vakmisszió első hivatalos lelkipásztora.

Hányan szolgálnak a misszióban és hány látássérülttel állnak kapcsolatban?

Jelenleg a munkatársi közösségünk öt főből áll és körülbelül 30 önkéntes segíti a munkánkat. Jómagam egyedüli lelkipásztorként három éve vezetem a missziót, Farkas Natália kollégám a szervezésben és a kapcsolattartásban segít, illetve van három látássérült munkatársunk vidéken, akik a hanganyagok elkészítéséért felelnek, valamint a szemléletformáló foglalkozásokat tartják. Országosan körülbelül 200 látássérülttel tartjuk rendszeresen a kapcsolatot, de már több mint 1500 vakkal és gyengénlátóval ismerkedtünk meg az évek alatt. Rendszeres igehirdetési alkalmaink Budapesten, Debrecenben és Pécsett vannak, de célunk, hogy egyszer Magyarország egész területét lefedje a szolgálatunk.

Az ősszel egy erdélyi missziós körúton vettek részt, ahol sikerült több, mint 100 látássérülttel találkozni és az igét hirdetni nekik.

A minden évben megrendezett nyári csendes hetünkre az erdélyi látássérültek közül jó néhányan eljöttek, nagyon megtetszett nekik ez a lehetőség, és szerették volna, hogyha ellátogatunk hozzájuk lelki napokat tartani. Ennek meghívásnak tettünk eleget, amikor hat településen, köztük Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen hirdettük az igét. Az erdélyi testvéreinknek akkora volt a vágy a szívükben, hogy részt vegyenek ezeken a lelki alkalmakon, hogy minden követ megmozgattak, hogy el tudjanak jönni, hiszen náluk az erdélyi egyházkerületekben sajnos nincsen vakmissziós képviselet. Sőt a találkozók alkalmával észrevettük, hogy azon a környéken a pontírás ismerete nagyon elmaradozott, hiszen hiába vittünk magunkkal ajándékba Braille-írással készített Bibliákat, nem tudták olvasni. Ellenben nagyon kelendőek voltak a nagybetűs Bibliák, amelyből 150 darabot is kiosztottunk, valamint a Bartimeus Egyesület jóvoltából felajánlott audio Bibliák is szépen fogytak. Láttuk azt is, hogy Erdélyben még sajnos nincsen olyan elemi rehabilitációs központ, mint Budapesten, ahol megtanítják őket közlekedni, illetve a mindennapos tevékenységekre, úgyhogy az erdélyi látássérültek teljes mértékben magukra vannak szorulva. Tehát saját maguknak kell kifejleszteniük azokat az eszközöket, technikákat, amivel boldogulni tudtak.

Gazdagodott olyan élményekkel odakint, amelyek megindították, vagy amiket sose fog elfelejteni?

Az Erdélyben élő látássérülteknek teljesen más a mentalitásuk, a hozzáállásuk a dolgokhoz: a hátrányos helyzetük ellenére jóval önállóbbak, mint hazai társaik. Az egyikük azt mondta nekem, hogy a jéghegy hátán is meg kell tudniuk élni. És tényleg. Több erdélyi látássérültről hallottam, hogy kertje van és saját magának termeli a gyümölcsöt, meg a zöldséget, ami rendkívüli dolog. A legmegrendítőbb élményem a hat napos út alatt egy tizenéves kislánnyal történt, aki Varsolcon az első sorból hallgatta az igehirdetésemet. Éreztem, ahogyan végig figyel és mosolyog rám, issza az igét. Aztán mikor véget ért az istentisztelet egyszerűen csak odasietett hozzám, és szó nélkül átölelt. Csak úgy áradt belőle a szeretet.

Mitől különlegesek a látássérültek? Mit adtak Önnek?

Egy egészen másfajta látásmódot kaptam tőlük. Megtanítottak arra, hogy ne a külsőségekre figyeljek, hanem befelé. Azzal a mérhetetlen szeretettel, amit sugároznak rávilágítottak a lelki látás fontosságára. Örök küldetésem, hogy a látó társadalom felé hirdessem, hogy a látássérültek is ugyanolyan értékes emberek, mint mi, testi szemmel látók.

Kisfaludy Nóra