Nélkülözés és jólneveltség

Mindennapi küzdelem az otthon melegéért

A nyírségi homokbuckák tövébe, a Nyírmártonfalva melletti tanyavilágba gördül be a Magyar Református Szeretetszolgálat kisbusza. Egy új gáztűzhely és olajradiátor is helyet kapott a járműben, hogy kiegészítse a múlt heti adományt, amely tartós élelmiszereket, szőnyegeket, meleg ruházatot és kerékpárokat foglalt magában. A tűzifa szállítmányra még várni kell, addig is a házigazda Stima Máriával beszélgettünk.

Mielőtt belépünk a házba, az 57 éves Mária az ajtó előtt leveszi a cipőjét. „Csak megszokásból. Cipőben mégsem illik belépni!” – magyarázza a látását vesztett asszony jószokását. Pedig az ingatlanban olyannyira hideg van, hogy beszélgetés közben a leheletünket is látjuk. A telken található másik épületben lakik lánya, Enikő, valamint 10 és 4 éves unokái. Ők épp iskolában és óvodában vannak, ahová 7 kilométer vezet oda-vissza, földúton keresztül. A kisgyermekek ezt a távot minden nap megteszik, legyen akár nyári hőség vagy téli fagy.

Ahogy a hideg szobában Máriával beszélgetünk, egyre többet mesél arról, hogyan jutott a tanyára a család. Korábban Debrecenben éltek, minden pénzüket egy saját lakás megvásárlására gyűjtötték, de hiába adták át a kiírt összeget a kivitelezőnek, a lakás mégsem készült el. Nyolc évnyi pereskedés sem vezetett eredményre, férje véget vetett életének, ő pedig egyre gyengülő látással, egyre kevesebb reménnyel maradt lányával és unokáival egyedül. A kevés, megmaradt pénzükből csupán egy rossz állapotban lévő tanyára futotta, így nem volt más választásuk, költözni kellett.

„Nagyon keserves itt az élet.” – kezdi válaszát Mária, amikor arra kérdeztünk, hogyan telnek itt a mindennapok. „Télen olyan hideg van a házban, hogy a tej megfagy a konyhában. A fürdőszobában nincs fűtés, a plafonon látszik is, hogy fekete a penésztől. Ezen mondjuk segíteni fog az olajradiátor, amit most kaptunk. A tűzifáért is nagyon hálás vagyok a Református Szeretetszolgálatnak, ötletem sincs, hogyan tudnék kifizetni most ennyi tüzelőt.”

Közben a kutyák ugatásából sejtjük, hogy megérkezett a tűzifa. Begördül a platós kisteherautó, mely közel negyvenezer forint értékben hoz hasogatott akácot az asszonynak. Most kis ideig megnyugodhat, hiszen mostanáig valódi félelem volt számukra, hogy megfagynak otthonukban.

Látogatásunk végéhez közeledve, könnyeivel küszködve mesél unokáiról és terveiről: „Olyan okosak a gyermekek. A nagyfiú kitűnő tanuló, nagyon büszke vagyok rá. Nagyon ügyes, tehetséges, csak sokat fáj a háta, mert azon a biciklin jár most is iskolába, amit még óvodásként kapott, és nagyon le kell hajolnia. A kislány pedig – a lányom elmondása szerint – gyönyörű, szőke, kék szemű. Igazi hölgy. Szeretném, ha visszaköltözhetnénk a nagyvárosba, ott a gyerekeknek is közelebb lenne az óvoda és az iskola, a lányom is könnyebben találhatna munkát, én pedig szeretnék egy masszőr-képzést elvégezni. Hiába nem látok, így tudnék én is dolgozni a két kezemmel.”