Ne csak akkor segítsünk, amikor az egész világ figyel bennünket…

Molnár Ferenc Caramel énekessel, a Szeretethíd Kárpátaljáért önkéntes programunk világi fővédnökével beszélgettünk az önzetlen segítségnyújtásról, a háborúról, a hitről és a zsoltáréneklés katarzisáról.

– Hogyan látja: 2022-ben nagyobb boldogság adni, mint kapni?

– Sajnos a mai világban inkább az a trend, hogy a legtöbben kapni szeretnek. Szerencsére vannak még jó kezdeményezések és olyan emberek, akik észreveszik mások baját és fontos a számukra, hogy adjanak. Ez kellene legyen a normalitás. Sokszor hallom, amikor a hírességek beszámolnak arról, hogy jótékonykodtak és hogy ez mennyire felemelő érzés számukra. Jó lenne, ha az embereknek nem felemelő, hanem természetes lenne máson segíteni.

– Szokott ön is önkénteskedni, jótékonykodni?

– Szoktam, de nem szeretek róla beszélni. Persze amikor szükség van rá, hogy az arcommal vagy az ismertségemmel hozzájáruljak egy program sikeréhez, vagy felhívjam valami fontos dologra a figyelmet, akkor azt szívesen megteszem. De azt gondolom, hogy ha valaki segít, annak nem a kirakatban kell történnie.

– Elvárják Magyarországon az emberek a közszereplőktől, hogy segítsenek?

– Talán igen. Én mégis azt látom, hogy egy-egy ügy kapcsán a magyar társadalom hétköznapi hősei mozdulnak meg a leginkább. Véleményem szerint az segítsen, akiben van erre belső indíttatás, és ne az, aki puszta szereplési vágyból teszi. Ugyanakkor az ismertebb emberek a maguk módján a társadalom szélesebb rétegei felé tudnak üzeneteket közvetíteni, és erre is szükség van.

– Néha egy apróság, amit megcselekszünk, olyan sokat jelenthet másoknak, hogy nem is gondolnánk. A Szeretethíd Kárpátaljáért önkéntes program éppen erre buzdítja az embereket, hogy azon a két napon mindenki csak annyit tegyen, amennyit a maga környezetében meg tud tenni.

– Ez elég összetett probléma. Egy bizonyos ponton túl nem számít, mit sugall a média, vagy az ismert emberek, hanem csakis az számít, hogy ki mit hozott otthonról, hogyan szocializálódott. Hogy milyen mintákat látott a szüleitől, vagy a pedagógusok mire tanították az iskolában.

Minden embernek, minden közösségnek megvan a maga problémája, amibe hajlamos belefeledkezni. Én azt látom, hogy a magyar egy érzékeny társadalom, a magyarok általában odafigyelnek egymásra, meghallják mások problémáit; gondoljunk csak az SMA-s Zente gyógyításáért indított adakozásra a közösségi hálón. Ez abból fakadhat, hogy mi olyan nemzet vagyunk, amelyet meggyötört a történelem, és emiatt valószínűleg talán egy picit jobban át tudjuk érezni a körülöttünk lévő problémákat, konfliktushelyzeteket. Lehet, hogy idealista vagyok, de azt látom, hogy a magyar társadalomban a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, a fiataloktól a nyugdíjasokig mindenki megmozdul, ha baj van. Legyen szó egy beteg gyermek százmilliókba kerülő kezeléséről vagy a menekülő kárpátaljai magyarokról. Nyilván ebben is, ahogy mindenben, van hova fejlődnünk – de nem csak nekünk, hanem az egész világnak.

– Talán a bajban jobban megmutatkozik a cselekvő krisztusi szeretet. A Szeretetszolgálat sem tapasztalt még ilyen példaértékű összefogást, mint ami az ukrán-orosz háború következtében történt.

– Furcsa lehet, hogy ezt mondom, de azért még mindig sokan a homokba dugják a fejüket és csak ilyenkor veszik észre, hogy baj van, amikor az már közel van, vagy minket is érint. Pedig mindig észre kellene vennünk! Mindegy, milyen messze történik, ha valahol ártatlan emberek vesztik az életüket, szerintem az ugyanolyan fájdalmas kellene, hogy legyen, mint ha a közelünkben történik. Nyilván amikor Kárpátaljáról van szó, magyarlakta területekről, olyankor felerősödnek ezek az érzések, félelmetesebb az egész, jobban átérezhető. De jó lenne megtanulni, hogy a távolabbi népekkel is együtt tudjunk érezni. Ez az egyik legfontosabb keresztény üzenet, hogy minden egyes embernek a sorsa, éljen akár Afrikában, vagy a Közel-Keleten érték kellene, hogy legyen számunkra.

Éppen ezért tartom hitelesnek például a református egyházat és ezért is állok több nemes ügyben mellé, mert mindig érzékeny a rászorulók irányában, nem csak akkor segít, a „kirakatban”, amikor az egész világ ezt figyeli. Már 35 évvel ezelőtt, a református iskolában, ahova jártam, megtapasztaltam, hogy a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű romák felzárkóztatásán fáradoztak.

– Emiatt is vállalta, hogy a világi fővédnöke legyen a Szeretethíd programnak?

– Igen. Több szállal kötődöm a református egyházhoz, és ha az ismertségemmel fel tudom hívni a figyelmet arra, hogy minél többen segítsenek, a saját eszközeikkel, a saját szintjükön, akkor már megérte.

– Nyíltan vállalja a hitét, a dalaiban is érezhető Isten jelenléte. Mióta tart ez a kapcsolat Istennel? Otthonról hozta, vagy felnőttként került közelebb Hozzá?

– Gyerekkoromban is hallottam már Istenről, többek között a református iskolában, ahova jártam, de valójában felnőttként kezdett foglalkoztatni a hit kérdése. Felnőtt fejjel találkoztam Jézus Krisztussal; személyes megtapasztalásból, önmagam jutottam el Hozzá.

– Többször kellett már szembenéznie tragikus eseménnyel, súlyos betegséggel a családjában. Ha az embernek van egy fogódzója, akkor egyszerűbb ezeken a megpróbáltatásokon túljutnia?

– Be kell látnunk, hogy földi halandóként mind sebezhetőek vagyunk, bárkivel megtörténhet bármi, függetlenül attól, hogy hívő-e vagy sem. Bárki belecsöppenhet egy háborúba, bárkinek lehet beteg a szerette vagy elveszíthet egy családtagot. Az a nagy kérdés, hogy a sebeinket hogyan tudjuk „megérteni”, gyógyítani? Mi az, amit tanulhatunk az ilyen helyzetekből? Ez a folyamat mindenkinél egyéni, személyes és nem általánosítható. Nekem sokat segít az életemben, hogy van egy igazodási pontom, biztonságérzetem: Isten.

– Hogyan élte meg, hogy részese lehetett – Sebestyén Mártával és a Gryllus-testvérekkel együtt – a megújult református énekeskönyv bemutatásának, a hívőknek zsoltárokat énekelt?

– Minden olyan alkalom, amikor Isten szóba kerül, legyen az egy koncert, egy gyülekezeti összejövetel, vagy csak egy baráti beszélgetés, az számomra nagy boldogság. Alapvetően popzenét játszom és ritkán adatik meg, hogy a színpadon dicsőíthetem a Jóistent. Így katartikus érzés, mikor megélhetem a hitemet a zenével együtt, mikor kiállhatok és Őt dicsőíthetem. Ahogy az ének is mondja: „Mely igen jó az Úr Istent dicsérni” – és valóban, mikor a zsoltárokat énekelhetem, az ünnep nekem.

– Szükség van ön szerint arra, hogy a zsoltárokat egy picit modernizáljuk, azáltal közelebb hozhatjuk az emberekhez, a fiatalabb generációkhoz?

– Nagyon izgalmas kihívás egy zsoltárhoz hozzányúlni és átdolgozni. Szeretek kísérletezni, pláne, hogy egy „klasszikusról” van szó és szabad lehetőséget kapok, hogy valami egészen új születhessen. Hozzá kell tennem, hogy szerintem a zsoltárok úgy tökéletesek, ahogy vannak. Nem kell őket leporolni, mert örökérvényűek.  A mai felgyorsult világban amúgy érthető, hogy az emberek szeretik a figyelemfelkeltő, megújult dolgokat, és jó dolog, hogy az egyház engedi, hogy a zenészek szabadon modernizálják a zsoltárokat, dicsőítő énekeket. A lényeg az, hogy eljusson a tartalom az emberekhez, hogy megszólítsa őket – az már teljesen mindegy, hogy milyen köntösben van.

 

Kisfaludy Nóra