Juhászt Zsófia élete és munkássága

Juhász Zsófia (1928–1990), akit szinte mindenki Zsó néninek ismert, az egyik legmeghatározóbb személyisége a 20. századi magyar református szeretetszolgálatnak, diakóniának.

Ebben a könyvben – amelynek első kiadása a református Szeretetszolgálati Iroda Diakóniai Könyvtárának köteteként jelent meg – egy rövid bevezető tanulmány foglalja össze Juhász Zsófia életét és diakóniai munkáját, majd pedig bőséges szöveggyűjtemény osztja meg azt a szellemi örökséget, amit írásban is ránk hagyott, összegyűjtve írásait, prédikációit és a vele készült interjúkat.

Meglepő, hogy milyen sokan ismerték „Zsó néni”-t, és aki csak egyszer is találkozott vele, elmondhatja, hogy egész életre szóló élményt jelentett a vele való találkozás. Igen, a lénye, a személye nem hagyott érintetlenül bennünket, és azt az „érintést”, amit tőle kaptunk, most a könyv olvasói is magukénak tudhatják, hiszen tiszta, megalkuvás nélküli, őszinte embersége, a Krisztus-követő ember vívódásai, s e vívódás mélységei és magasságai a könyv lapjain keresztül is megjelennek. (…)

Ezekben az írásokban a teológus, diakónus és gyógypedagógus Juhász Zsófia alakja áll előttünk, külön-külön, de személyében ezek a szerepek szerves egységbe rendeződnek. Olyan teológus alakja rajzolódik ki, aki nem tévesztette soha szem elől, hogy a hit cselekedetek nélkül halott, hogy a gyülekezet fogyatékos személyek nélkül fogyatékos gyülekezet. Olyan diakónus áll előttünk, aki nem lehajló, önfeláldozó szeretettel szeretgette, gondozgatta a rábízottakat (fogyatékos és idős személyeket), hanem felemelő szeretettel viseltetett irántuk, mely képessé tette átlépni önnön határukat és fejlődésre sarkallta őket. És a gyógypedagógus alakja is megjelenik, aki a gyógypedagógia hetvenes-nyolcvanas évekbeli paradigmáit túllépve, korát megelőzve, a legperiferikusabb helyzetben lévő, halmozottan fogyatékos személyekben is meglátta a fejlődés lehetőségét. Keresztyén és emberi alapon elvetette az akkoriban elfogadott „képezhetetlenség” elvét és gyakorlatát. Szervesen kapcsolódott tehát össze személyében a teológus, az elkötelezett keresztyén ember, a diakónus és a korszerű szemléletű gyógypedagógus. (…)

„Isten az Ő népét, gyülekezetét olyan közösségnek akarja látni, ahol a hit, a szeretet és a reménység kézzelfogható konkrétum is… gyülekezet ott van, az ismertetőjel az, ha elhangzik a kérdés: beteg-e valaki közöttetek. Itt a gyülekezet kérdez gyengéi, betegei, kicsinyei után. De a kérdés azért hangzik el, azért hangozhat el, mert a gyülekezetnek van is felelete erre, így tehát ez a kérdésfeltevés nemcsak a gyülekezet feladatát jelöli, hanem a gyülekezet lehetőségét, gazdagságát is. Természetes, hogy a gyülekezetnek vannak betegei. Nem lehet mindenki erős, egészséges. Lehet az ember gyenge, valóban lehet az ember beteg. Micsoda mélysége van ebben az ember szabadságának önmaga megélésére – minden képmutatás, alakoskodás nélkül. Ha valaki sír, hát sírjon, ha valaki gyenge, hát lehet gyenge – ha valaki fél, hát félhet. – Nem kell önmagát is leplezni, félrevezetni. – Ember lehet! Kereshet támaszt, kiálthat minden szégyenéről lemondva segítség után – mert van valaki, aki megy, aki indul feléje. Ebben az őszinte és emberi kapcsolatban jön létre az igazi közösség, a gyülekezet. Ez az ismérv menti meg a gyülekezetet attól, hogy embertől s földtől elszakadva – eltévelyedjen. Ez a kapcsolat emlékezteti, hogy emberek között van s nem angyal – küzdő és nem megérkezett! A betegnek, a kicsinynek joga van kiáltani – s az egyháznak, a gyülekezetnek »lehetősége« van meghallani és feleletet adni…” – bátorít egy 1977-ben elhangzott igehirdetés e könyv lapjain. (…)

A diakónia újabb meglepő aspektusát, mint kegyességi kritikát mutatja be a Református Egyház című folyóiratban 1967-ben megjelent írása: „Kegyességünk legbiztosabb kritikája mindig a diakónia. Az utolsó ítélet mércéje menthetetlenül ez. A diakónia kegyességünk kritikája, s benne a legkisebbek a kegyességünk kritikusai. Hogy a kegyesség mennyire igaz, mennyire hasznos, mennyire nem kegyetlenség, azt ők látják, érzik legjobban. Valóban senki sem tudja a mi kegyességünket úgy látni, úgy érezni, mint éppen ők. Hogy a kegyes mennyire kegyes, annak hivatott elbírálója – a kicsiny, a gyenge, a nyomorult, az éhező, a szomjúhozó. Legbelsőbb, legelrejtettebb, legtitkosabb énünk megérzői ők! Kegyességünk kritikáját kimondani ők a legilletékesebbek. Mindig ők mondták ki az egyház története során. (…) Persze ez a tény, hogy »ők« a kritikusok, messzemenően botrány és érthetetlen minden kegyes előtt.”

(Részletek Győri Juhász Zsófia Előszavából)

szerkesztő: Birinyi-Kothencz Júlia

Juhászt Zsófia élete és munkássága

A/5 • 384 oldal • kartonált • 1400 Ft

Vásárlási lehetőség: Kálvin Kiadó