Február – A lakhatási szegénységgel és hajléktalansággal küzdők hónapja

Februárban a Magyar Református Szeretetszolgálat a hajléktalanokra és lakhatási szegénységgel küzdőkre szeretné felhívni a társadalom figyelmét. A Felebarát néven futó, március végéig meghirdetett adománygyűjtésben eddig is kiemelt szerepet játszott a két rászoruló csoport támogatása, de célunk, hogy az MRSZ tematikus hónapjaiban közelebbről is megismerhessék az olvasók az érintett csoportok küzdelmeit. Milyen szempontok szerint lesz valaki érintett lakhatási szegénységben? Egyenes út vezet innen a hajléktalansághoz? Az anyagi problémák mellett milyen lelki terhek jellemzik ezeket a csoportokat? A kérdésekről az MRSZ szociális és adománykoordinációs szolgálatának munkatársaival, Szerepi Anna szakmai vezetővel és Lendvayné Nagy Beáta családmentorral beszélgettünk.

Lakhatási szegénység – elég egyértelműnek tűnik a kifejezés a problémakört illetően, de pontosan milyen szempontok alapján sorolunk valakit lakhatási szegénységgel küzdő rászorulónak?
Szerepi Anna: Az ENSZ meghatározása szerint a lakhatási szegénység olyan lakáskörülményeket jelent, amelyekben nem teljesülnek a megfelelő lakás kritériumai, így például megfizethetőségi probléma áll fenn, nem biztosított az alapszolgáltatásokhoz és infrastruktúrához való hozzáférés, illetve minőségi vagy mennyiségi értelemben nem kielégítő a lakás. A megfizethetőségi probléma megjelenhet egyrészt az ingatlan bérlése kapcsán, másrészt a fenntartásával kapcsolatban is, amikor például a megnövekedett rezsiköltséget már nem tudja kifizetni a lakos. Az alapszolgáltatásokhoz való hozzáférés sokak számára nem biztosított, amikor nincs gázszolgáltatás bekötve, nem megoldott a szennyvíz elvezetése, nem megfelelő minőségű az ivóvíz, vagy szegénységi okok miatt bizonyos szolgáltatásokat lekapcsolnak, és lekötik a gázt vagy a vízszolgáltatást. A rossz elhelyezkedés is több formában is megjelenhet. Nem mindegy, hogy milyen talajon fekszik az ingatlan, például egy meredek hegyoldal tövében álló háznál a villámáradások könnyen alámossák az ingatlant, ami innentől instabillá válik. Másik gyakori probléma, amivel találkozni szoktunk, hogy a vályogházaknál nincs megfelelő alapozás, aláfolyik a víz, süllyedni kezd, majd megrepednek a falak. Ez a probléma megjelenhet azokon a településeken is, amelyek folyók közvetlen közelében helyezkednek el, és egy-egy árvíz után ugyanez történik a házakkal, így például Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyék települései többször kerültek nehéz helyzetbe a Tisza, a Szamos, a Bodrog vagy a Sajó áradása miatt.

Lendvayné Nagy Beáta: A lakhatási szegénység kritériumai természetesen nem csak vidéken, hanem akár a nagyvárosokban és azok agglomerációjában is megjelenhet. Egy bérlakásnál például előfordulhat, hogy valaki képtelen önerőből fizetni a bérleti díjat és a számlákat, de sokszor az is gondot okoz, hogy az ingatlan jelentős felújításra szorul, és a bérlők nincsenek tisztában azzal, hogy a főbérlőnek kellene megoldania a fennálló helyzetet, nem pedig nekik. Munkánk során nagyon gyakran találkozunk lakhatási szegénységgel küzdőkkel, amikor nem belterületen, hanem külterületen van az ingatlan, és a komfortfokozat nem megfelelő, tehát nincs benti vécé, nincs külön konyha, hanem egy helyiségből áll az egész ház. Ezeknél az otthonoknál általában nincs a fűtés rendesen megoldva, nincsenek hőszigetelve a falak, rosszak a nyílászárók, így elszökik a házból a meleg. A szegregátumban élőknél gyakori probléma, hogy a nagyon kicsi házakban sokan élnek együtt, egyéni intim tér nem létezik, és nagyon sok gyerek ezért nem tud tanulni, mert nem elég, hogy nincs villany, de nincs egy asztal sem az otthonában.

Mivel lehet leginkább segíteni a lakhatási szegénységgel küzdőknek? Adományokkal, anyagi támogatással vagy például az ingatlan felújításával?

Szerepi Anna: Sok az egyedi eset, így nem lehet egyetlen bombabiztos megoldást adni. Meg kell vizsgálni, hogy egy-egy család szükségleteit tekintve mi jelent igazából segítséget. Van, hogy egy fertőtlenítő eljárás vagy a szükséges eszközök biztosítása már elegendő ahhoz, hogy a család elkezdje javítani az otthonának állapotát. Az indíttatás szinte mindig megvan a kliensekben, hogy a környezetüket szeretnék szebbé varázsolni, ahhoz már nagyon lecsúszott állapotban kell lenni, hogy ne akarjanak változtatni a helyzetükön.

Lendvayné Nagy Beáta: Azt tapasztaljuk, hogy a lakhatási szegénységgel küzdő családoknak jellemzően nem egyféle problémája van, hanem sokféle. Sokan gondoznak fogyatékos gyermeket vagy idős, beteg embert ápolnak. Másik gyakori helyzet, amikor sok gyermek van a családban, ezért szűkösek az anyagi kereteik. Ilyen helyzetben van, akinek a munkalehetőséghez való hozzájuttatását támogatjuk, és van, akinek mentori munkánk által a családi költségvetés tudatosabbá válásában tudunk segítséget nyújtani. Az is gyakori, hogy valakit egyszerűen a szociális ellátásokhoz kell hozzásegíteni, mert nem volt információja arról, hogy mire jogosult.

Szerepi Anna: Ha jobban belegondolunk, az a legritkább, hogy valakinek kizárólag az otthonával, a lakáskörülményeivel lenne probléma. Mivel a probléma jellemzően összetett, így a segítségnyújtásnak is annak kell lennie. Az intenzív családmegtartó szolgáltatás, adósmentorálás, tájékoztatás, tanácsadás, érdekképviselet mind a feladataink közé tartozik. Sok ügyfél nem tudja értelmezni például az iratokat, ezért segítünk abban, hogy együtt átnézzük, milyen felszólítás érkezett, elkísérjük az ügyintézőhöz vagy meghatalmazással intézkedünk helyette, hogy ne hulljon a fejére Damoklész kardja, hanem időben beavatkozzunk. Mindezek mellett egy hirtelen beálló krízis esetén nyújt segítséget többek között szervezetünk adománykártya programja, valamint azok az élelmiszer- és tisztasági csomagok és egyéb tárgyi adományok, amelyek átmenetileg tudnak enyhíteni az emberek terhein.

Beszéljünk a gyerekekről, akik lakhatási szegénységgel küzdő családban élnek. Tisztában vannak egyáltalán a helyzetükkel?

Szerepi Anna: Kicsiként nincsenek tisztában vele, hiszen azt szokják meg, ami körbeveszi őket. Amíg az utcában mindenki hasonlóan él, fel sem merül benne, hogy probléma lenne az életükkel. Rendkívül ritka az, hogy társadalmi csoportok vegyüljenek, és egy szegregátumban élő gyereknek jómódú barátai legyenek. Az iskolában azonban már okozhat ez a helyzet lelki sérülést a gyermekeknél, hiszen neki nem engedik, hogy áthívja az osztálytársait, mert szégyellik a lakást, és ez a gyermek kapcsolataiban csorbát okoz. Ők a jobb környezetben élő családok gyermekeivel csak az iskolában vagy a játszótéren, focipályán találkozhatnak, mert nem merik beengedni őket az otthonaikba. Megjegyzem, általában az elején minket sem. A munkánk során az első mozzanat sokszor az, hogy külső helyszínen vagy a ház előtt találkozunk, mert még előttünk is szégyellik, hogy milyen problémákkal küzdenek. Első és legfontosabb feladatunk egy bizalmi viszony kialakítása, hogy egyáltalán beengedjenek az életterükbe. Sok esetben nem is lakhatási ügy miatt jutunk el a családok otthonába, hanem például a családsegítő jelez, hogy a gyerek nem jár eleget iskolába, vagy adományt kérnek tőlünk, és amikor házhoz visszük, akkor látjuk, hogy lakhatási szegénységgel állunk szemben.

Lendvayné Nagy Beáta: Van olyan eset is, hogy a gyerek sokat köhög, beteges, és aztán kiderül, hogy ennek a hátterében az áll, hogy vizesek a falak, vagy sokan élnek egyetlen kis helyiségben, nem szellőztetnek, ott teregetnek, ennek az egészségük látja kárát. Idős embereknél ilyen helyzetben gyakran asztma tud kialakulni, és ilyenkor adományként egy légszűrő, páramentesítő például javulást hozhat az egészségügyi problémákra. A lakhatási szegénységgel küzdők gyakran nem tudnak olyan életminőséget biztosítani saját maguknak, ami az egészségnek a feltétele.

Hová vezet ez az út – a lakhatási szegényekből lehetnek hajléktalanok?

Lendvayné Nagy Beáta: Nem feltétlenül vezet a lakhatási szegénység hajléktalansághoz, de sok esetben kíséri az a folyamatos leépülés, ami végül hajléktalansághoz vezet. Először megvan még a lakás, de jönnek az adósságok, utána az adósságokból végrehajtás lesz, árverezés, és innen már egyenes úton lehet az utcára kerülni. A lakhatási szegénység legrosszabb fokozata a hajléktalanná válás, amikor elveszítik az otthonaikat.

A Magyar Református Szeretetszolgálat hosszú évek óta figyelmet fordít a hajléktalanok megsegítésére, de ezzel a szolgálattal nem mindenki tud azonosulni. Sokszor hallhatunk olyan mondatokat, hogy „megvan annak az oka, hogy ide jutott”, „biztosan elitta vagy eljátszotta a pénzét” és társai. Valóban nehezebb segítőket és támogatókat találni, ha hajléktalanoknak szeretne segíteni valaki?

Szerepi Anna: Nagyon összetett ez a kérdéskör. A hajléktalanságot és szenvedélybetegséget sokan összekötik, de ez sokszor okozat, nem pedig ok, tehát nem mindig azért válik valaki hajléktalanná, mert ivott, hanem fordítva. És nem is csak lakhatási szegénység miatt lehet valakiből hajléktalan, hanem mondjuk egy rossz válás után, amikor az egyik fél „kisemmiződött”. A rendszerváltás után volt ennek óriási felfutása: a tömeges munkanélküliség sok válást generált, a gyerek maradt anyával a lakásban, a férfi utcára került. Innen pedig nagyon nehéz újrakezdeni. Az otthontalanság, amikor nincs hova hazamenni, az tud olyan durva személyiségromboló hatással lenni, hogy gyökértelenné válsz nemcsak a világban, hanem önmagadban. Ezért nagyon fontosak az egyházi fenntartású intézmények, hajléktalanszállók, társadalmi missziók, szeretetszolgálatok, mert újra tudják építeni a gyökereket a hit hídján.

Lendvayné Nagy Beáta: Sok esetben a hajléktalanoknál a kapaszkodó hiányzik, hogy valaki megszólítsa őket, odamenjen hozzájuk, és meg tudják beszélni a problémákat. Ez a kapaszkodó, ez a reménysugár, kézfogás nagyon fontos ahhoz, hogy visszaadjuk ezeknek az embereknek a reményt, hogy érdemes élni. Az ő esetükben az alapvető szükségletek a minimumon vannak, nincs rá igényük, hogy a Maslow-piramis csúcsán álljanak, csak az élelem és ital számít. Fontos, hogy ne csak élelmet és takarót, hanem erőt és lendületet adjunk ahhoz, hogy a mentorált személy felemelje a fejét, próbáljon feltekinteni és erőt meríteni onnan, ahonnan és akitől mi is kapjuk a szolgálathoz. Közösen el tudjuk érni, hogy egyáltalán elinduljanak, és feljebb tudjanak kerülni.

Mindkét rászoruló csoportban rendkívül nehéz lehet a szolgálat, hiszen hosszú időnek el kell telni ahhoz, hogy látszódjon a szolgálat eredménye. Mi ad erőt a hétköznapokban?

Szerepi Anna: Számomra a legnagyobb öröm, amikor egy-egy esetnél tényleg van megoldás. Amikor elsőre nem gondoltam volna, hogy lehet eredményt elérni, és 3-6 hónap alatt elérik a munkatársak, hogy az ügyfél munkába álljon, letegye a piát, hogy felöltözzön, visszatérjen a közösségbe, kialakuljon egy új igényszintje. Az is nagy eredmény, amikor egy magára maradt ügyfél esetén a segítségünkkel újraélednek a családi kapcsolatok, és a családtagok beleállnak a segítségbe, a kliens helyzetének megoldásába. Nagyon sokszor egyszerűen az is elég, ha a családi költségvetést szisztematikusan átalakítjuk az ügyféllel együtt, a bevételek növelésével és a kiadások párhuzamos csökkentésével már beljebb van a család, kevésbé kitett rossz döntések meghozatalának.

Lendvayné Nagy Beáta: Nekem az is elég, ha egy-egy mosollyal vagy örömteljes megjegyzéssel fogadnak. Jól esik a hajléktalanoknak és a rendkívül rossz lakáskörülmények között élőknek is, ha van valaki, aki időnként felkeresi, számontartja őket. Ugyanúgy emberek, akiknek érzelmeik vannak, és ezeket az érzelmeket igyekszünk melegen tartani, szeretettel körbevenni őket, és ahogy mi is szeretjük őket, ők is ezzel a szeretettel viszonyulnak hozzánk, és ez jó érzéssel tölt el a munka során. Ezek az emberek a társadalom szempontjából kirekesztett állapotban vannak, mintha bábok lennének egy gubóban, akinek segítenünk kell felnyitni, megrepeszteni ezt a gubót, hogy egy pillangó lehessen belőlük, aki szárnyra kelhet. Ezen pedig dolgoznunk kell, hogy újra el tudja hinni magáról, hogy többre is képes. Nagyon fontos, hogy az önmagába és a külvilágba való hitet is visszaadjuk, és mindemellett az Istenben való hitet is igyekszünk megmutatni, hogy van gondviselés, és mi is csak arra tudunk mutatni, akitől mi is az erőt kapjuk.