Egy éjszaka Záhonyban – Önkéntesünk tollából

Mennyivel más háttértartalma van ennek a címnek most, mint pár hónappal ezelőtt lett volna. Már úton vagyok hazafelé, dél elmúlt. Tegnap reggel óta nem aludtam, bár most szundikáltam pár percet a vonaton. Záhonyban jártam, önkéntesként részt vettem a menekültek fogadásában. Szegedről Záhony nem éppen a szomszédban van, de most ingyen utazom a vírus miatti veszélyhelyzet végéig. Úgy gondoltam, hogy visszafelé is jár ebből valami, ne csak a saját szórakozásomra használjam fel ezt az utazási lehetőséget, hanem mások megsegítésére is. Voltak üresjáratok a 12 órás éjszakai műszak alatt, amikor megkérdőjeleztem, hogy volt-e értelme ezt a hosszú utat megtenni. Így visszatekintve jól döntöttem, hogy eljöttem. Igaz, csak 60-70 menekülttel találkoztam, azt mondták, hogy nappal, meg az elmúlt hetekben sokkal többen voltak, mint most. Ez egy nyugis éjszakának számított.

Záhony, 2022.03.26. (szombat) 5:22 – Kimegyek megnézni az állomás elé a napfelkeltét. Készítek pár fotót, majd látom, hogy egyenruhás emberek kezdenek el gyülekezni a sínek mellett. Jön az egyik tolmács, aki elárulja, hogy perceken belül érkezik egy vonat a határ felöl. Begurul a szerelvény az állomásra, felszállnak az egyenruhások, lefelé senki. Az utasok csak akkor szállhatnak le, ha az ellenőrzésen átesnek. Hatalmas bőröndökkel, táskákkal, karon ülő vagy már nagyobb gyerekekkel érkeznek a menekültek. Kizárólag nők, gyerekkel és idősek. Akiknek regisztrációra van szüksége, azok hozzánk jönnek először a nagy sátorba, ahová magam is elindulok, hogy még előttük odaérjek. Persze Ők a sok csomagtól lassabban haladnak, mint én. A rendőrök és a tolmácsok kísérik őket, akik közben segítenek a bőröndök, táskák cipelésében is. Éhesek, szomjasak, fáradtak és végtelenül szomorúak, mert ott kellett hagyniuk az otthonaikat, a hazájukat és a hadköteles férfiakat. Nem engedem meg magamnak, hogy mélyebben belegondoljak, hogy min mennek keresztül. A saját érdekemben jobb így. Mi vagyunk az elsők, akikkel az ellenőrzés után találkoznak. A mi viselkedésünk alapozza meg a véleményüket Magyarországról. Igyekszünk ehhez méltóan viselkedni.

Az első jövevények velünk szemben lépnek be a hatalmas sátorba. Enni és innivalóval várjuk őket, meg kedves mosollyal. Egyre többen lesznek. Páran odajönnek hozzánk, de nagyrészt tanácstalanul megállnak, vagy leülnek az asztalokhoz. „Ha a hegy nem megy Mohamedhez….” akkor mi megyünk oda hozzájuk. Első körben a gyerekekhez lépünk oda egy kis dobozos üdítővel és édességgel. A gyermeki öröm és mosoly oldja legkönnyebben a feszültséget. Majd jönnek a szülők, az idősebbek, viszünk nekik szendvicset, teát, kávét. Egy halovány mosoly, végtelen hála és millió köszönet a válasz érte. Kicsit megpihennek, majd mennek a következő sátorba, ahonnan a rendőrök tovább irányítják őket a regisztrációs konténerekbe. Onnan vezet az út tovább, az állomás épületében kialakított melegedő váróterembe. Ott szintén van egy szeretetszolgálatos pult, ahol ellátják őket, enni-innivalóval és pár kedves szóval. Ez utóbbiban, ha szükséges, az önkéntes tolmácsok segítenek. Innen következik az útjuk tovább vonattal.

Az első, akikkel találkoztam, egy hölgy a kislányával és a yorki kutyusukkal. Ekkor nem volt más, csak ők. Nem jöttek oda hozzám, hanem leültek az asztalhoz. A kutyussal voltak elfoglalva, aki elég nyugtalannak tűnt. Találtam a polcon egy kis alutasakos kutyaeledelt, amit odavittem nekik. Meglepetten néztek rám, de elfogadták, majd azonnal fel is bontották és odaadták a kutyusnak. Láthatóan mind megnyugodtak kissé, így utána a hölgyek következtek. Szendvics, forró tea, és a kislánynak mellé a gyümölcslé az édességgel.
Egy bácsika odajött hozzánk kávéért, míg az önkéntes társam készítette neki, addig tőlem kapott egy szendvicset. Odanyújtottam neki az asztalról egy ukrán nyelvű Bibliát. Ebből volt egész dobozzal, hogy aki vallásos, annak támogatást tudjon nyújtani ebben a nehéz helyzetben. A bácsika érdeklődve nyitotta ki a könyvecskét, majd beleolvasott, láthatóan meghatódott. A szendvics közben visszakerült az asztalra, a Bibliát viszont megköszönte és belecsúsztatta a kabátja zsebébe. Úgy tűnt, hogy a lelki táplálékra nagyobb szüksége van, mint a fizikaira.

Az üresjárat alatt mi, önkéntesek körbe ültük a „tábortüzet”. Egy hosszú harmonika csövön jött be a meleg levegő, ez volt a mi tábortüzünk. A mályvacukor alternatívájaként azt beszéltük, hogy a műanyag villára felszúrunk egy Dörmit és megforgatjuk a cső végénél. A megvalósításra már nem került sor, mert befutott egy vonat. Viszont a nevetésre nagy szükségünk volt, ami oldotta a helyzet komolyságát. Le a kalappal a szeretetszolgálat dolgozói előtt, akik fáradtan, de töretlenül dolgoznak már hetek óta, ami mellett még a folyamatosan érkező új önkénteseket is be kell tanítaniuk. Nagyon kevés olyan önkéntes van, aki több hetet, napot tud ott tölteni. Hálás köszönet az áldozatos munkájukért!

Miért is írtam le mindezt? Hazafelé jövet több alkalommal elkapott a sírás, így gondoltam megpróbálom kiírni magamból, ami bennem van. Mint nővér és szociális területen dolgozó, már rengeteg mindent láttam, átéltem. Azt hittem, hogy ez engem nem fog megviselni, ott nem is éreztem semmit, csak utána. Időnként rám tört a sírás, nem volt semmi rossz érzés bennem, csak eleredtek a könnyeim. Valószínűleg a fáradtság is közrejátszott, meg lehet akaratlanul is átvettem egy kicsit a fájdalmukból, ami könnyek formájában távozott belőlem. Nem bántam meg, hogy elmentem, hálás vagyok azért, hogy lehetőségem volt segíteni. Nem ez volt az első alkalom, de valahogy itt éreztem először, hogy mennyire jó segíteni. Kettő hét múlva újra megyek, csak akkor három éjszakára.

 

Írta: T. Tünde – szegedi önkéntes

Fotók: Neményi Márton