„Csak légy egy kissé áldott csendben…”

A Református Énekeskönyv 274. dicsérete bölcs tanácsokat ad nekünk ezekben a napokban. Nehéz is néha eldönteni, mi a bölcsebb: irgalmatlan tempóban dolgozni, hajtani, hogy minél több nehéz helyzetbe került embertársunk számára tudjunk segíteni, vagy inkább megállni, lehajtani fejünket és Urunkhoz imádkozni? A válasz kézenfekvő: mindkettőre nagy szükségünk van.

A Magyar Református Szeretetszolgálatnál is másként telik március vége, mint ahogy év elején elterveztük. A hétvégeken már találkozni lehetne velünk a nagyobb bevásárlóközpontokban, ahol tartós élelmiszereket gyűjtenénk, hogy húsvét ünnepéhez közeledve minél több család számára tudjunk csomagokat átadni. A különböző gyülekezetek, intézmények, önkormányzatok kérésére megrakott kisbuszokkal érkeznénk munkatársainkkal, hogy az összesereglett helybéliek számára tudjunk élelmiszercsomagot és reményt adni. Azonban az elmúlt napok nagyon mást mutatnak.

Ma délelőtt a debreceni raktárunkban csak négyen foglalatoskodtunk a csomagok összeállításával. Egy munkatársunk egyedül fogja elszállítani őket, és egy másik munkatársunk pedig az irodában tart ügyeletet. A többieknek csak a hangját halljuk, telefonon. Nyomát sem látjuk a zsongásnak, amikor önkéntesekkel együtt, tíz-húsz fővel végezzük az adományok szortírozását, vagy csapatokban indulunk a jól ismert áruházi gyűjtéseinkre. Ilyen most nincs. Fontos, hogy vigyázzunk egymásra, és vigyázzunk magunkra. Ebben pedig segítségünkre van a távolság.

Viszont szem előtt kell tartanunk, hogy valakitől nem szabad eltávolodnunk: a mi Mennyei Atyánktól. Mindennapi imáink témái kibővültek: könyörgünk a világ gyógyulásáért, az egészségügyben dolgozók kitartásáért, a döntéshozók bölcsességéért, az idősekért, a betegekért, a szeretteinkért, a munkahelyüket elvesztett dolgozókért, a teljesen ismeretlen iskolai helyzetbe került gyermekekért. Mindenkiért. Mindenki ügyét az Úr elé kell és lehet vinni, hiszen a veszélyhelyzetet – bárhogyan gondolkozzunk is róla – nem tudjuk kikerülni, mindenki érintett.

Miközben ezeken gondolkozunk, azért a munka sem áll meg. Kezünkre gumikesztyűt húzunk, és a meglévő készleteinkből elkezdünk egységcsomagokat összeállítani: a cél, hogy kerüljön bele olaj is, tészta is, tea, liszt, cukor. Élesztő sajnos nálunk sincs – korábban sosem gondoltuk volna, hogy ekkora szükség lesz rá. Az átadásokat egyesével kell leegyeztetni. Kiviszi egy kolléga, leteszi az ajtó elé a küszöbre, becsönget, és már el is ment. Legfeljebb távolról fogja szemlélni, ahogy célba ér az adomány, de a kézfogás, az ölelés, a pár perces beszélgetések most elmaradnak. Nekünk is nehéz, nekünk is furcsa. De most így a helyes.

Ezernyi gondolat, kérdés, tanácstalanság szövi át mindannyiunk napját. De ma, március 25-én déli 12 órakor mi négyen is megálltunk a munkával. Ahogy Ferenc pápa kérte, és a Református Egyházak Világszövetsége is biztatta a keresztyéneket, ma egy időpontban, egy lélekkel hangzott tőlünk is a Jézustól tanult imádság. „…De szabadíts meg minket a gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mindörökké, Ámen.”.

Mi más adhatna most erőt, ha nem ezek a szavak? Hiszen ez a mi hitünk, az örömteli bizonyosságunk. Valóban mindörökké!

Lucski Zsófia