Augusztus – A hátrányos helyzetű gyermekek hónapja

Augusztusban, az iskolakezdés küszöbén a hátrányos helyzetű fiatalok nehézségeire és küzdelmeire szeretné felhívni a figyelmet a Magyar Református Szeretetszolgálat. De mit is takar az oly sokat emlegetett hátrányos helyzetű vagy halmozottan hátrányos helyzetű szakkifejezés? Tárgyi adományokra vagy fejlesztési programokra van inkább szükségük? Hány éves kortól kell külön foglalkozni a hátrányos helyzetű gyermekekkel, ha szeretnénk esélyt adni egy jobb jövőre számukra? A témáról Bakos Zsuzsanna szociális mentorral beszélgettünk, aki több mint 5 éven át vezette az MRSZ ózdi Válaszút programját, 2024-től pedig a Válaszút Tanodán és Biztos Kezdet Gyermekházon keresztül segíti a gyermekeket.

Gyakran használjuk a mindennapokban a hátrányos helyzetű kifejezést, pedig talán nincs mindenki tisztában azzal, hogy pontosan milyen szempontok alapján számít egy gyermek hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetűnek. Mi alapján határozható meg ez a jelző?

Hátrányos helyzetű az a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosult gyermek vagy fiatal felnőtt, aki esetében az alábbi körülmények közül egy fennáll: a szülő vagy a családba fogadó gyám alacsony iskolai végzettséggel rendelkezik, alacsony foglalkoztatottságú, vagy a gyermek elégtelen lakókörnyezetben, illetve lakáskörülmények között él. Halmozottan hátrányos helyzetről akkor beszélünk, ha ezen három tényező közül legalább kettő fennáll. Mindezek mellett – környezettől függetlenül – halmozottan hátrányos helyzetűként azonosítjuk a családból kiemelt, szakellátási intézményben elhelyezett vagy nevelésbe vett gyermekeket is.

 Tapasztalatod alapján hány éves vagy hónapos korban válik érezhetővé, ha egy gyermek hátrányos helyzetű családban él?

Véleményem szerint már egészen csecsemőkorban érik olyan hiányok a gyermekeket, amelyek későbbi életükre is komoly hatással lesznek és visszavezethetőek a hátrányos helyzet jellemzőire. Ilyen például a szülők alacsony iskolázottsága. A biztos kezdet gyerekházban 0-3 éves kor közötti gyermekekkel foglalkozunk, és sokszor látom, hogy a fiatalkorú anyukák nem tudnak mit kezdeni a gyermekeikkel, csak dirigálnak nekik. Nem tudják megtanítani, hogy mire jó egy játék, vagy mondjuk csak szidni tudják a kicsiket, hogy milyen rosszak, ezt meg ezt nem szabad csinálni, de példát nem mutatnak nekik. Vagy bizonyos eszközöket, például a villát vagy a vízöblítéses vécét nem ismerik. Ezek egyrészt az anyagi nehézségekből fakadnak, hogy fejlesztő játékokat vagy hétköznapi eszközöket nem tudnak megvenni, vagy az otthonuk komfort nélküli, de másrészt a szülői tanítás hiánya is sok esetben érezhető. Ha pedig ezeket nem tanulják meg a család nehézségei miatt, akkor óvodába vagy iskolába kerülve máris komoly hátránnyal indulnak kortársaikhoz képest.

Miként jelentkezik ilyen kicsi korban a hátrány a nevelési-oktatási intézményekben?

Ezek a gyerekek az óvodában rendkívül vadócnak, kezelhetetlennek tűnhetnek. Pedig a valóságban igenis taníthatóak, formálhatóak, csak bizony foglalkozni kell velük. A tanítás és példamutatás hiánya mellett azt is gyakran megtapasztaljuk, hogy az iskola egy mumus ezeknél a családoknál. Mumus volt már a szülőnek, a nagyszülőnek is, mert generációkon keresztül csak a negatívat élték meg. Kevés pozitív élményük volt az iskolával kapcsolatban, mert csak a folyamatos bukás, a szidalom, a bántás jut eszükbe, és az iskolával szembeni rossz érzéseket egyszerűen belenevelik már a gyermekeikbe is. Éppen ezért lenne fontos, hogy ezek a családok eljussanak alternatív segítő intézményekbe, például egy biztos kezdet gyerekházba. Itt ugyanis nemcsak a gyerekekkel foglalkoznak a szakemberek, hanem a szülők is sokat tanulnak. Például megtanulják, hogyan kell viselkedni egy intézményben, hogyan kell beszélni a munkatársakkal, és mit jelent egy szülői értekezlet. Akik innen indulnak, az óvodában vagy később az iskolában máris sokkal felkészültebbek és tájékozottabbak.

 A gyermekek egyébként mikor realizálják – akár a kortársaik között -, hogy ők másként élnek?

Attól függ, hogy milyen közösségbe kerül a gyermek. A gyerekek ugyanis tudnak nagyon szociálisak és kedvesek, de tudnak nagyon gonoszak is lenni egymással, amikor például irigyek, önzőek vagy kicsúfolják a másikat. Ez nevelés és természet kérdése. De általában óvodás korban még nem jellemző, hogy bármi alapján kinéznék egymást a gyerekek, de iskolás korban már nagyon is reálisan felmérik, hogy kinek milyen cipője vagy táskája van. De a rászorulók egymást közt is rangsort állítanak fel, még ők is képesek lenézni a másikat. Itt Ózdon például több szegregátum is van, és az ott élők is képesek voltak negatívan jellemezni egy másik telep lakóit. A Válaszút programunkban volt például olyan kislány, aki félt elmondani, honnan jött, annyira szégyellte. De a közösen eltöltött idővel, szeretettel és türelemmel ebben is lehet változást elérni. Szépen nyomon követhető volt ez a válaszutasoknál is. Eleinte iskolánként fogadtuk a fiatalokat, akik már össze voltak szokva, és egy-egy iskolába általában egy-egy szegregátum tanulói jártak. Ezt az elkülönítést elsőként a táborokban kezdtük feladni és kevertük őket. Először nagyon negatívan álltak a más telepről érkező társaikhoz, de ahogyan megismerték egymást, barátok lettek és elfogadóvá váltak. Látta ugyanis mindenki, hogy a másik gyerek is ugyanolyan, mint ő.

Mi jellemzi a hátrányos helyzetű fiatalok lelkivilágát?

Van egy nagyfokú szégyenérzet, és nagyon nagy önbizalomhiánnyal rendelkeznek. Nem tudják elhinni magukról, hogy ők bármire képesek vagy bármit is meg tudnak oldani. A középiskolát is sokszor feladják és abbahagyják, de felnőtteknél a munkahelyeknél is ugyanez van. Azt hiszik, hogy ők nem alkalmasak semmire. Az alacsony önbizalom és állandó félelem következtében pedig kialakulnak önvédelmi mechanizmusok. Egy részük meghunyászkodik és félelemben él, másik részük pedig túlkompenzál és nagyszájú lesz, aki kioszt mindenkit, mert azt látja, hogy a nagy hanggal vagy erővel legalább elér valamit. De az esetek többségében ez nem valódi agresszió, hanem túlélési ösztön és figyelemfelkeltés, mert nincs, aki figyeljen rájuk és komolyan vegye őket. A Válaszút programban éppen ezért fontos szerepet kapott a mentálhigiéné, amelybe sokszor nemcsak a gyermekeket, hanem a szülőket is bevontuk, mert támogatásra, biztatásra volt szükségük. Nincsenek könnyű helyzetben az iskolák, mert egy húsz-harminc fős osztályban nehéz minden gyermek mellé odaállni és támogatni őt. Ebben tudnak segíteni a tanodák vagy egyéb programok, mert mindegyikben személyesen tudják kísérni a gyermekeket, és odafordulással, figyelemmel, türelemmel, szeretettel támogatni őket. Fontos továbbá, hogy az eredményeket mindig az adott gyermek vagy fiatal szempontjából mérjük. Például egy mélyszegénységből jövő gyermek számára lehet, hogy nem az érettségi a reális cél, hanem önmagában az is hatalmas eredmény, hogy harmadjára is elkezdi a hetedik osztályt és nem hagyja ott az iskolát. Ezt kell nekünk látni és értékelni, hiszen az ő életében ez nagy munka és nagy eredmény. A Jó Isten szempontjából pláne nem az a lényeg, hogy kinek mi az iskolai végzettsége, hanem az, hogy milyen emberré válik.

Mikor lenne szükség belépni a szakembereknek vagy segítő szervezeteknek egy gyermek életébe, hogy még legyen esélye a változásra?

Gyerekként vagy fiatalkorban lehet változtatni, de majd csak az ő gyermekeiknél lesz igazán észrevehető a változás. Ne gondoljuk azt, hogy ha megjelenünk egy 20 éves fiatalnál, aki eddig élte valamilyen minta szerint az életét, és mi egy projekt keretében megmondjuk neki, hogy mit hogyan kellene csinálnia, máris mindenben hallgatni fog ránk. A kulcskérdés az, hogy hova jutunk el a bizalom szintjén. Ezeket az embereket kizárólag személyes kapcsolatokkal, a szeretet nyelvén lehet motiválni. Korábban folyamatosan kerestem a Válaszútban, mivel tudom motiválni a gyerekeket. Ajándék? Kirándulás? Ösztöndíj? Egyik sem működött. Egyedül érzelmileg lehet őket befolyásolni. Volt olyan fiatalunk, akit próbáltunk meggyőzni egy feladat elvégzésére, amiért a szakmunkásban még fizetést is kapott volna. Megmondta: megcsinálom, de nem a pénzért, hanem mert maguk kérik, és maguk mindig kedvesek velem. De szerintem ez nemcsak a hátrányos helyzetű fiataloknál van így, hiszen mindenki szomjazik a figyelemre és szeretetre.

Próbáljuk most elhinni, hogy valóban tudunk segíteni – akár a Magyar Református Szeretetszolgálat is – ezeknek a fiataloknak. Mire van a legnagyobb szükségük?

Azt gondolom, a legfontosabb, hogy kimozdítsuk őket abból az ingerszegény közegből és egyhangúságból, amiben élnek. A szociális-fejlesztési programok, mint amilyen a Válaszút is, új élményeket, új ingereket adnak nekik. Sok esetben a családok számára ismeretlen az a fogalom, hogy utazás, nyaralás. Ebből kifolyólag ezeknek a gyerekeknek elmondhatatlan élmény látni a Balatont, hogy valóban milyen nagy, hány különböző helyen lehet benne fürödni, és milyen növények, állatok találhatóak a vízi világban. Ezek az ingerek és információk mind-mind arra késztetik őket, hogy érdeklődővé, a tanulásra nyitottá váljanak. Fontos tehát, hogy tapasztalják meg, hogy a családon, a szomszédokon, a telepen kívül is van élet. Sokszor még a várost sem ismerik, ahol élnek, nemhogy a világot. Az e-mentorálás vagy a Patrónus programunk segítségével azonban találkozhatnak olyan fiatalokkal, akik egyetemre járnak, szeretnek tanulni, járnak szakkörökre, zeneiskolába vagy edzésekre, és sokszor ezek elgondolkoztatják őket: lehet ezt máshogy is csinálni? Lehet szeretni iskolába járni és élvezni egy hobbit? Rengeteg lehetőség ingyenesen elérhető, vagy akár még támogatást is kaphatnak – gondoljunk csak akár a Nyilas Misi Ösztöndíjprogramra. Vannak olyan sérülékeny csoportok – gondolok például a háború elől elmenekült családok gyermekeire -, akik külön odafigyelést igényelnek. Ezekkel a gyermekekkel is heti rendszerességgel foglalkozik szeretetszolgálatunk, legyen szó akár művészetterápiás foglalkozásról, korrepetálásról, nyelvoktatásról vagy közösségi programokról. De a szociális-fejlesztési programok mellett természetesen szükség van az adományokra, a tárgyi segítségre is. Ha a Maslow-piramisra gondolunk, először szükség van ételre és italra, ezután lehet csak építkezni. Nekünk pedig el kell hinni, hogy bizony a hátrányos helyzetű fiatalok is tudnak fejlődni, és meg kell adnunk a támogatást és biztatást számukra, hogy képesek változtatni életükön.