„Ami igazán lényeges…”

„…az a szemnek láthatatlan”. Mindnyájan fejből idézzük a róka bölcs tanácsát, amelyet megoszt a kis herceggel Antoine de Saint-Exupéry világhírű regényében. Istenbe vetett hit, az együttlét öröme, szeretetteljes baráti közösség – ezek a láthatatlan értékek teszik különlegessé a Magyar Református Szeretetszolgálat gondozásában működő Református Vakmisszió nyári táborát, ahol vakok, látássérültek és látók közösen töltekeznek az evangélium örömüzenetéből Tahitótfaluban.

Megtelt a kápolna a domb tetején. Első ránézésre semmi különbséget nem lehet felfedezni más áhítatokhoz képest, hiszen orgonaszó kíséri az éneket, majd mindenki figyelmesen hallgatja a lelkipásztort, aki a krisztusi Boldogmondások lényegéről szól. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” – olvassa Máté evangéliumának versét Nógrádiné Kovács Alexandra misszióvezető lelkésznő.

Érdekes ezt hallani, hogy boldogok, akik sírnak. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak az életünknek olyan meghatározó pillanatai, amikor valóban örömünkben sírunk, mert annyira boldogok vagyunk. De Krisztus nem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy boldogok, akik sírnak. Ő nem tesz különbséget a sírások között, hiszen az igevers folytatása az igazán lényeges. Lehet sírni, mert van vigasztalás. Lehet sírni, ha veszteséget kell megélnünk, ha egy egészségügyi vizsgálaton rossz hírt kapunk, vagy ha elveszítjük egy szerettünket. Lehet sírni. De ha szívünkben ott van az Úr Jézus, akkor tudjuk, hogy a vigasztalás is tőle jön, és ez adhat nyugalmat és boldogságot életünk nehézségei közepette.

– magyarázta a második boldogmondás üzenetét a misszióvezető lelkész.

Ahogyan közös énekléssel folytatódik tovább Isten dicsőítése, néhány érdekesség mégis megtapasztalható. Az első sorokban a székek lábánál sárga és fekete labradorok fekszenek nagy nyugalomban. A kántor előtt nincsen se korálkönyv, de még egyszerű kotta sem: az énekek kísérete fejből, hallás után történik. A táskák mellett pedig ott hevernek a fehér botok, amelyek elengedhetetlen segítséget nyújtanak az önállóan közlekedő vakok számára. A közös napindító áhítat után a tábor 73 résztvevője kisebb csoportokban tovább beszélget Isten igéjéről. „Nekem most az a boldogság, hogy itt lehetek sorstársakkal együtt, jókat beszélgethetünk, és megerősít bennünket, hogy nem vagyunk egyedül.” – fejezte ki háláját a közös beszélgetés során a tábor egyik résztvevője.

A Református Vakmisszió nyári táborában nemcsak felnőttek, de látássérült és látó gyermekek is részt vesznek, akik önfeledt nevetése messziről is jól hallható. A közös játék során a tapintásé és a hallásé a főszerep, de a feladatok így is magukban hordozzák a szórakozás örömét. A memóriajáték során a kártyák egyik oldalán domború, tapintható alakzatok kaptak helyet, így kell megtalálni, melyik kártyának hol van a lefordított párja. A futballnak egy különleges változatát is láthattuk, amikor a játékosok ülve próbálnak gólt gurítani – a látássérült kapus pedig szinte hiba nélkül ki is védi a lövéseket, hiszen a fűszálak hangjának és a csörgő labdának köszönhetően pontosan hallja, hogy melyik irányból érkezik a találat.

Az ebéd utáni csendes pihenő közben megismerkedtünk Viktorral és csoki színű labradorjával, Oreóval. Viktor koraszülöttként érkezett a világra, emiatt kisgyermekkorában elveszítette a látását. „Valószínűleg egy éves koromig valamit láthattam, mert halvány emlékem van a fényről és a színekről. Konkrétan nem tudnék felidézni egy látó emlékképet sem, csak ezeket az érzékeléseket.”. Viktor évek óta aktív tagja a vakmissziós közösségnek. Általános iskolában váratlanul tapasztalta meg Isten jelenlétét életében, és habár családja korábban nem járt gyülekezetbe, őt mégis megkeresztelték, beiratkozott református hittanra, majd rátalált felnőttként a vakmissziós közösségre, ahol mostanra szolgálatokat is vállal, így áhítatokat tart és zongorán kíséri az énekeket. Viktort mosolygós, közvetlen, kedves személyként ismerhettük meg, aki jelenleg egyedül él, de elmondása szerint tökéletesen megoldja a hétköznapi feladatokat így is. Egyetlen dolgot említ, amikor rákérdezünk, hogy mi a nehéz abban, ha valaki vakon éli le az életét: „Igazából én tényleg úgy érzem, hogy teljes életet élek. Mindent elintézek, eligazodom az online világban, hallgatom a híreket, közösségbe járok, tehát a hétköznapjaim ugyanolyan ingergazdagon telnek, mint bárki másnak. Egy dolog jut eszembe, amit olyan jó lenne, ha én is megtehetnék: hogy csak úgy beüljek az autóba vagy elinduljak sétálni cél nélkül, csupán azért, hogy nézelődjek és gyönyörködjek a világban. El tudok jutni én is bárhová, de az én útjaimnak mindig van egy célállomása, ahová könnyebben vagy nehezebben, de elérek. Olyan jól esne egyszer úgy elindulni valahová, hogy csak menni és menni, amerre visz a lábam, majd rácsodálkozni, hogy hol is vagyok.”

A gazdag és élménydús nap végéhez közeledve ismét Nógrádiné Kovács Alexandra misszióvezető lelkipásztorral beszélgetünk, aki elmondja, hogy a hét folytatása is számos remek programot tartogat a táborozók számára: esztergomi kirándulás, hajókázás, kézműveskedés és narrálással kísért moziest is része annak az ötnapos nyári programnak, amit a Református Vakmisszió kínál a látássérültek számára. Országszerte számos vakokat segítő egyesület létezik, de valamiben mégis más a Magyar Református Szeretetszolgálat gondozásában működő társadalmi misszió: „A legnagyobb plusz, amit mi adunk a vakok és gyengénlátók számára, hogy itt mindig Isten igéje áll a középpontban. Ez valóban egy misszió számunkra. A legtöbben, akik csatlakoznak hozzánk, még nem hívők, hanem keresők. A Református Vakmisszió legfőbb célja, hogy a rendszeres alkalmainkon, a közösségi programjainkon és a lelkigondozói beszélgetéseken keresztül hirdessük számukra az evangéliumot, hiszen ez a legnagyobb öröme és ajándéka a mi életünknek, hogy velünk van Istenünk.”