Áldozócsütörtök
„Az Úr Jézus pedig miután ezeket elmondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” Mk 16,19-20
A Jézus feltámadását követő napokban a tanítványok szíve telve lett bizonytalansággal, kétellyel, hitetlenséggel. Ezekről a napokról Márk evangélista nagyon szűken fogalmaz, azonban igen hangsúlyosan kihallik a beszámolóból az a tehetetlenség, ami tanítványokat magával ragadta. A nagypénteki eseményeket követően talán céltalannak érezték az életüket… A Mester már nincs mellettük (legalább is ezt gondolták). Talán hiábavalónak érezték a mögöttük lévő hónapokat, éveket. Aztán kimondhatatlan csodálat és öröm költözött a szívükbe, amikor Jézus megjelent nekik. Igaznak bizonyult hát, hogy az Emberfiának bűnösök kezébe kell adatnia, és meg kell halnia, de harmadnap fel kell támadnia a holtak hazájából. Jézus a Krisztus valóban feltámadt. Ezt a kitörő lelkesedést azonban valamiféleképpen homályba borította az a bizonyos nap, mikor Jézus újból eltávozott közölük. Felemeltetett a mennybe, hogy az Atya jobbjára üljön. A búcsúzás azonban eligazítás is volt a tanítványok számára. Feladatot kaptak, hogy az igének a hirdetését, az evangélium terjesztését (amit Jézus elkezdett) folytassák. Igen, ezek az emberek, akik annyit kételkedtek, akik oly könnyen elcsüggedtek, egy rendkívül fontos feladatot kapnak: legyenek a Megváltó hírnökei, a mennyek országának építői. Láthatjuk, hogy minden érdemtelenségük ellenére áldás volt a misszión, a szolgálaton. Miért? Mert Jézus velük együtt munkálkodott!
A tanítványok korábbi élete nem volt egyéb, mint a mondatvégi pont, mint egy állóvíz. Aztán jött Jézus, aki felkavarta ezt az álló vizet és onnantól, hogy feladatot kaptak, az életük már nem pont volt, hanem felkiáltójel. Nem csak hirdették mindazt, amit Jézustól tanultak, amit a Lélek a szívükre helyezett, hanem maguk is jó példával jártak elől. A szolgálatot pedig csodák, megtérések sorozata követte, mert a látszat ellenére Jézus nem hagyta őket magukra, hanem ott volt az igehirdetésben, ott volt a misszióban, ott volt a diakóniában.
Legyetek felkiáltójellé! – nem véletlen az, hogy az egyik leghangsúlyosabb programunknak, a Szeretethídnak is ez a jelmondata. Aki önkéntessé válik, az nem csak szimplán valami jót tesz a környezetében, hanem tettével olyan példát állít az emberek elé, amiben Krisztus szeretete sejlik fel. Felkiáltójellé válik a világban, hogy az ember ki tud szakadni a mindennapi mókuskerékből, ki tud törni a beletörődés mély mocsarából és képes változtatni a világ szuperszónikus sebességgel rohanó menetén. Akár azzal, hogy egy sokak által megvetett embernek próbál örömet, fényt vinni az életébe, próbálja Krisztust bevinni az életébe. Szembe megy számos világi nézettel, ami talán oly természetesnek hatnak, amik az embert mindenek fölé és mindenek középpontjába helyezi. Így természetesnek hat, hogy „mindenki a saját szerencséjének kovácsa” és mindenki „csak saját magáért felel”. Amikor elkezdünk másokért is felelősséget érezni, ott akkor rés támad azon a hatalmas falon, amikor mások gondja, mások fájdalma iránt érzéketlenné válunk, mondván: mindenkinek meg van a maga baja. De mi lenne, ha azt mondanám, hogy képes vagyok mások baján enyhíteni, képes vagyok örömet szerezni még akár egy idegennek is, képes vagyok könnyeket letörölni. Ott abban a munkában látszik meg, hogy Krisztus bár ezen a napon felment az Atyához, de mégsem hagyta magára az embert, mert ahol megkönyörülnek az emberen, ahol szeretetet visznek a szeretetlenségbe és békét visznek a háborúságba, ott van jelen maga Jézus is.
Holnap, holnapután indul a Szeretethíd. Még nem késő, hogy te is felkiáltójellé válj! Csatlakozz te is!
