A tanyavilág lakói számára vittünk adományokat

Elképesztő. Ez a jelző írja le talán legjobban a tanyavilágban tett látogatásunkat. Elképesztő, hogy milyen eldugott helyeken, és némelyek milyen házakban élik mindennapjaikat az erdő kellős közepén, mindentől távol. Elképesztő, hogy a minket kísérő tanyagondnok milyen pontosan tudja az utat mindenkihez: néha olyan váratlanul navigált bennünket, hogy én azt sem vettem volna észre magamtól, hogy két fa között az ott bizony egy út lenne, majd 4-5 kilóméterrel később ott várt minket egy árválkodó ház. Illetve elképesztő volt az a 27 éves Toyota Land Cruiser is, amivel a tartós élelmiszercsomagokat szállítottuk. Bizton állíthatom, hogy engem jobban megviselt a vadregényes tájakon való zötykölődés, pedig csak egy évvel vagyok idősebb a járművünknél. Ezt csak kitérőként említettem, ez a bejegyzés nem rólam fog szólni, hanem azokról a tanyavilágban élő idősekről, akik számára segítséget vittünk.

Debrecenből csupán pár perces út vezet Nagycserére és Halápra, de mégis olyan volt, mintha néhány kilométer alatt több évtizedet utaztunk volna vissza az időben. Olyannyira igaz ez, hogy 2019 nyár végén kezdődött meg a településen az ivóvízhálózat kiépítése is, és ezzel párhuzamosan még az útépítés is nagy erőkkel zajlik. De itt nemcsak két településről van szó: a két faluhoz több száz tanya is tartozik, amiket segítség nélkül nem is lenne könnyű megtalálni az erdők közepén. Vannak ugyan luxustanyák is, ahová valóban szívesen elmenekülne néha az ember a világ elől, viszont ahová mi mentünk, ott luxusról egyáltalán nem beszélhetünk.

A tanyákon élők életét elsősorban a Debrecen-Nagycsere-Halápi Református Missziói Egyházközség segíti. A gyülekezet fenntartásában működő Tanyagondnoki Szolgálat dolgozóira nemcsak a bevásárlásban és a gyógyszerek kiváltásában lehet számítani, hanem például az itt lakók egészségügyi intézményekbe történő szállításáról is gondoskodnak. Elképzelhetjük, hogy ezek nem ötperces feladatok: a tanyagondnok saját autójával a debreceni klinikára szállítja a beteget, megvárja a vizsgálatokat és az eredményeket, majd hazaszállítja a tanyán élő ellátottat. És ebben az esetben még csak egy emberrel kapcsolatos szolgálatát végezte el a tanyagondnok, pedig több százan tartoznak hozzájuk. Úgy gondolom, ez valóban olyan munka, amit nem tudna bárki végezni, hiszen valódi elhivatottságra van szükség mind a lelkipásztor, mind a szolgáló tanyagondnokok részéről.

Kollégámmal, Gáborral azon lepődtünk meg leginkább, hogy vajon hogy nem félnek itt ezek az idős emberek? Ha beleképzeltük magunkat a helyzetbe, hogy egyedül vagyunk az erdő közepén éjszaka, és a legközelebbi tanya is olyan messze esik, hogy egy segélykiáltás nem hallatszódna odáig, kicsit megborzongtunk. De a minket kísérő tanyagondnok felvilágosított minket, hogy nincs mitől félni, a bűnözés egyáltalán nem jellemző. Végülis igaz: nem sok mindent lehetne ellopni és pénzzé tenni. Na meg eltalálni sem lenne egyszerű a házakhoz.

Azonban más problémák felütik a fejüket néhány háznál: szegénység, analfabetizmus, depresszió, alkoholizmus. Ugyanis a tanyasi életet nem mindenki önként, szerelemből választotta. Van olyan, aki „idáig jutott”. A háttérben mindenkinél más és más áll, jellemzően egy-egy rossz döntés.

Mostani látogatásunk alkalmával 20 tartós élelmiszercsomagot hoztunk támogatásként ezeknek az idős embereknek és családoknak. Olaj, tészta, liszt, cukor, tea, müzliszeletek, konzervek kaptak jellemzően helyet a csomagoknak, valamint az immunerősítésről is gondoskodtunk a Béres Cseppekkel. A Harmat Kiadó jóvoltából keresztyén könyveket is vittünk a tanyán élőknek: többen is hálásan köszönték a kiadványokat, hiszen elmondták, hogy szabadidejüket – aminek nincsenek híján – szívesen töltik olvasással. Jó érzés volt látni, hogy a csomagba pillantva milyen öröm ült ki az arcokra. És mi az, amit viszont senkitől sem hallottunk? Panaszt. Senki sem kezdett bele a panaszáradatba, hogy milyen nehéz itt az élet, milyen bizonytalan minden nap, és bárcsak elmehetne innen. Pedig nyilvánvaló, hogy az élet itt „nemcsak játék és mese”. Mégis azt látni, hogy az emberek kitartanak, megtalálják az élet szépségét. Persze a segítséget örömmel fogadják, de hálásak is nagyon érte.

Ha lehetne, az ilyen adomány-utakat én receptre írnám fel sokak számára. Az ilyen szolgálatok és találkozások azok, amik segíthetnek átértékelni a mi mindennapi problémáinkat. A jelmondatunk ilyenkor pedig tényleg valósággá válik: jobb adni!