A szeretet gyakorlásának csodája: minél többet adunk, annál többet kapunk vissza

Főtiszteletű Pásztor Dániellel, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökével, a Zsinat lelkészi alelnökével beszélgettünk a Szeretethíd Kárpátaljáért program fővédnökségéről, az önzetlen segítségnyújtásról, valamint arról a kimondhatatlan háláról, amelyet az Istentől kapott új életéért érez.

– A Magyar Református Szeretetszolgálat mottója, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” /Apcsel 20,35/. Mit gondol, mennyire igaz és megfontolandó gondolat ez egy hívő keresztyén életében?

– Amikor a keresztyén ember végig gondolja az életét, akkor rá kell jöjjön, hogy semmije sincs, amit ne Istentől kapott volna. Mindenünk, amink van, az egészségünk, a pénzünk, az időnk, az erőnk mind-mind Istentől való ajándék. Ebből a sok jóból visszaadni valamit Istennek – az embereken keresztül – egyrészt csodás érzés, másrészt erkölcsi kötelesség. S hogy mi motiválja az embert arra, hogy adjon? A hála. Annyi, de annyi ember vesz körül bennünket, akinek nagy szüksége van arra, amit mi adhatunk. Hálából adok nekik, mindabból, amit Isten nekem adott.

– Az ön életében milyen szerepe van az önkéntességnek, a segítségnyújtásnak?

– Az alapja az életemnek. Én magam nagyon sokszor megtapasztaltam, hogy mennyi mindent adhat Isten, ez pedig arra indít, hogy én magam is adjak azoknak, akiknek kevesebb van, akik éppen rászorulnak, vagy éppen az én segítségemre szorulnak.

– Püspök Úrral az orvosok szerint is csoda történt, hiszen, ha lehet így mondani, egy „új életet” kapott a Jóistentől nem is olyan régen.

– Igen. Ez aztán különösen arra indít, hogy adjak, adjak, adjak: amennyit csak lehet, mert nem tudom eléggé meghálálni Istennek azt, amit én kaptam Tőle.

– Hogyan formálódott, változott meg életmentő műtét után Püspök Úr élete, az Istennel való kapcsolata? Milyen üzenetet hordozott az ön számára ez a kálvária, amin keresztülment?

– Szembesültem azzal, hogy mennyire törékeny cserépedény az életem, hogy mennyire pillanatokon múlik, hogy most még élek, a következő pillanatban pedig már nem biztos. Azóta sok minden átértékelődött bennem. Az idő, a család, a fontossági sorrendek. Egyszerre sok minden sürgetővé vált. Amikor az ember szembesül a halállal, rájön, hogy mennyi mindent meg kellene még tennie, mennyi feladata lenne még. Átértékelődött bennem az élet, a halál kérdése, és meg kell, hogy mondjam, az örök élet kérdése is. Másképpen látom azokat a bibliai igéket is, amik az életről, a halálról, vagy a feltámadásról szólnak. Másképpen látom például a másik embert, ami egyébként szintén fontos.

Amíg az ember nem kerül ennyire közel a halálhoz, addig talán nem is tud olyan erővel és olyan hitelességgel beszélni a szószékről. Addig nem tudja úgy átadni az üzenetet, amíg Isten a halál árnyékának völgyén át nem viszi, meg nem mutatja a szabadítását és annak az örömét. Én átéltem ezt a csodát! Isten új élettel ajándékozott meg, és azt mondta: ezzel az új élettel indulj, szolgálj és járd az utat, amit adtam neked, és én veled leszek.

– Miért tartotta fontosnak, hogy egyházi fővédnöke legyen a Szeretethíd – Kárpát-medencei Református Önkéntes Napoknak?

– Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat úgy gondolta, hogy én legyek ennek a programnak a fővédnöke. Nem csak megtiszteltetés, hanem egyfajta kötelességvállalás is, mert nagyon fontosnak tartom azt a szolgálatot, amit az MRSZ ezen a téren végez az egész Kárpát-medencében. Maga a Szeretethíd egy rendkívül jó kezdeményezés, ahol a keresztyén emberek, fiatalok és idősek meg tudják mutatni azt, hogy mit jelent az ő életükben a cselekvő szeretet. Örülök, hogy ennek a programnak a hírnöke lehetek.

– Mit gondol, fontos évről évre megszólítani az embereket, felhívni a figyelmet a segítségnyújtásra?

– Mindenképpen. Még akkor is, ha nagyon sok emberben ösztönszerűen, a lelke mélyén ott van a segítő szándék, akkor is föl kell hívni a figyelmet rá. Fel kell hívni a figyelmet egyrészt arra, hogy az Isten mennyi mindent adott nekünk, másrészt, hogy mennyien vannak körülöttünk olyanok, akik rászorulnak a mi segítségünkre. Harmadrészt pedig azért, mert ez a teremtett világ igényli azt, hogy a magunk helyén azt az icipicit is megtegyük, legyen ez akár egy szemét összeszedése, akár a másik embernek való segítés.

– Talán az önkéntesség, a segítségnyújtás szerepe, jelentősége ezekben a vészterhes, háborús időkben még inkább előtérbe került és felértékelődött. Ön hogyan látja?

– Igen, bár azt kell mondjam, hogy a közel 60 éves élettapasztalatom azt mutatja: Isten mindig gondoskodott a cselekvő szeretet „gyakorlópályájáról”, ahol ténylegesen tudjuk ezt gyakorolni. Olyan időkről és helyzetekről, ahol a keresztyén ember megmutathatta azt, hogy mit jelent a cselekvő szeretet, a kézzel fogható szeretet, hogy ne csak szóval, hanem tettekkel, cselekedetekkel fejezzük ki a szeretetünket. A mostani háborús helyzet ilyen.

– Tiszáninneni református egyházkerületként közel a háborús területekhez nagy a teher önökön, kicsit a közelség miatt jobban is érzik a háború fenyegetettségét, hatását. Hogyan látja, erősödött az emberekben a tenni akarás?

– Talán a térbeli közelség is hatással volt arra, hogy az emberek ráébredtek: mit is jelent a háború. Mit jelent a menekülés, a fenyegetettség, mit jelent otthagyni mindent magunk mögött és elindulni a bizonytalanba. A harcok sok mindenre megtanítottak és felhívták a figyelmet. Nagyon örülök, hogy ilyen sokan mozdultak meg és segítettek, tették azt, amit ebben a helyzetben Isten elvár tőlük.

– Felfoghatatlan annak a számára, aki még nem élt át ilyen borzalmat közvetlen közelről, hogy mit jelent egy háború. Talán, akinek van fogódzója: a hite, az könnyebben vészeli át, éli túl ezt az időszakot…

– Ha van Istenbe vetett reménységünk és az a bizonyos kapaszkodó, amit említett, az ilyenkor lelkileg meg tudja tartani az embert. Hogy odabízom magam Istenre. Elindulok a bizonytalanba, de tudom, hogy ebben a bizonytalanban mégis ott van a biztos: Isten, aki tudja, hogy mit miért tesz. Így még nem tudom abban a pillanatban, amikor elindulok és menekülök, hogy mi lesz holnap, visszatérhetek-e az otthonomba, lesz-e egyáltalán otthonom és mi lesz az ottmaradt férjemmel, édesapámmal? Millió bizonytalanság van a képletben. De ugyanakkor azt tudom, hogy mindezt a bizonytalanságot a biztos Isten kezébe helyezem. Ez hatalmas fogódzó és erőforrás lehet és hiszem, hogy az is ebben a helyzetben.

– Az idei évben a kezdeményezésünk a „Szeretethíd Kárpátaljáért” elnevezést kapta, ugyanis egy további nemes célt szolgál: nem pusztán az önkéntességre szeretné felhívni a figyelmet, hanem arra is buzdít, hogy aki csak tud, kapcsolódjon be környezetében a menekülteket segítő szolgálatba. Tehát idén így még nagyobb a missziója az önkéntes napoknak…

– Már eddig is csodálatos dolgokat tapasztaltam, olyan példaértékű összefogásnak lehettem szemtanúja, amilyet ritkán látni. Emberek otthagyták a munkájukat, szabadságot vettek ki, csak hogy segíthessenek ebben a háborús helyzetben a kárpátaljai testvéreinknek.

A szeretet gyakorlásának van egy csodája: minél többet adunk, annál többet fogunk mi magunk is visszakapni. Aki az önkéntességnek, a segítségnyújtásnak az örömét megtapasztalja, az lelkileg egyre gazdagabb és gazdagabb lesz.

– Fővédnökként mivel lelkesítené, motiválná az embereket, hogy minél többen jelentkezzenek a Szeretethídra?

– Maga a Szeretethíd elnevezés nagyon fontos számomra. A szeretet hidakat teremt az emberek között, összekapcsolja őket, embertől emberig ér. Az igazi isteni szeretet úgy működik, hogy Isten rajtunk, embereken keresztül mutatja meg és közvetíti az Ő szeretetét mások felé.

Én arra buzdítok mindenkit ebben a különös háborús helyzetben, hogy az Istentől kapott szeretetet adjuk tovább, gazdagítsuk vele a másikat és egyben önmagunkat is. Hiszem, hogy Isten mindenkinek megmutatja azt a területet, azt a helyet, azt az időt, ahol ezt a szeretetet gyakorolni tudja. Bátran tegyük meg, segítsünk, mert gazdagabbak és boldogabbak leszünk általa. Sok áldást és örömöt kívánok mindazoknak, akik az idei évben együtt építik a Szeretethidat.

Kisfaludy Nóra