A magam javára tudtam fordítani a nehézségeket és a küzdelmet választottam a feladás helyett

 

„Édesanyám egyedül nevelt fel minket, nagyon szegény családból jöttem, a Felvidéken, kisebbségben nevelkedtem. Halmozottan hátrányos helyzetből indult a pályafutásom, mégis sosem éreztem, hogy fel kéne adnom bármit is, amit elterveztem” – meséli Gergely István kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, aki az MRSZ Nyilas Misi Ösztöndíjprogram zsűritagjaként örül, ha erőt adhat történetével a tehetséges fiataloknak.

Amikor fiatalon a víz közelébe került, végérvényesen eldőlt, hogy vízilabdázni szeretne?

Egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű, sőt! Az elején nagyon nem szerettem sem úszni, sem vízilabdázni. Az édesanyám vitt le minket az uszodába az öcsémmel, de csak azért, hogy lekösse valamivel a felesleges energiáinkat. Az úszásoktatást vízilabdaedzők tartották, akik felfigyeltek arra, hogy a testvéremmel erősebbek és nagyobbak vagyunk a többieknél, azért megkérdezték az anyukámtól, hogy nem bánná-e, ha a tanfolyam után vízilabdázással próbálkoznánk. Nem bánta.

Miért nem szerette az elején a vízilabdát?

Gyerekként az első időszak nagyon nehéz, mert nincsenek mérkőzések, de meg kell tanulni a labdával bánni, meg jól úszni, s mindeközben az ember nyakába másznak, fejbe ütik, lenyomják a víz alá, fuldoklik és sorolhatnám. Évek teltek el mire eljutottam odáig, hogy élveztem, amit csinálok. Aztán amikor már mérkőzéseket is nyertük, akkor motivált a versenyszellem, ami levitt a szombati győzelem után, hétfő reggel az edzésre. Kifejezetten nem szerettem, mikor 12 évesen le kellett menni reggel 6 órára úszni, aztán általános iskola, utána haza, majd újra vissza az edzésre. Számtalanszor próbáltam abbahagyni a vízilabdát. Egyszer az edző rángatott vissza, egyszer az édesanyám, de volt olyan, hogy az egész csapat kérlelt, hogy ne hagyjam abba, így maradtam.

Minek köszönheti, hogy eljutott idáig, hogy kétszeres magyar olimpiai bajnok vízilabdázó lett, vagy hogy jelenleg is a Budapesti Honvéd Sportegyesület ügyvezető elnöke?

Édesanyám egyedül nevelt fel minket, nagyon szegény családból jöttem, a Felvidéken, kisebbségben nevelkedtem és ha mindez nem lenne elég egy olyan sportágat űztem, ami azon a vidéken nem volt éppen „acélos”. Halmozottan hátrányos helyzetből indult a pályafutásom, mégis sosem éreztem, hogy fel kéne adnom bármit is, amit elterveztem.
Vannak olyan emberek, akik a nehéz helyzetekbe beleroppannak és vannak olyanok, akik a javukra fordítják ezt az állapotot. Én az utóbbiba tartozom. Szívósságomnak köszönhetően mind a sport, mind a sportvezetés területén sikerült elérnem, amit elterveztem. A magam javára tudtam fordítani a nehézségeket és mindig a küzdelmet választottam, a feladás helyett.

Akkor semmiképpen sem a szerencsén múlt …

Vannak adottságok, amikkel az ember együtt születik és természetesen van az Isteni gondviselés, ami segíti az útját. Lehet, hogy én valamivel kiérdemeltem ezt a sok próbatételt, hogy bizonyíthassak. Örülök, hogyha bárki másnak erőt adhatok a történetemmel és megerősíthetem abban, hogy nincsen lehetetlen, csak nehéz helyzetek vannak.

Ugyanakkor példaképnek lenni felelősség is …

Fontos, hogy a következő generáció a hús-vér embert lássa bennem, az erősségeimmel és a gyengeségeimmel együtt. Szükséges az is, hogy az utánpótlás – legyen szó bármilyen területről – testközelből, személyes találkozókon ismerje meg a példaképeit, akik motiválni tudják őket a céljaik elérésében.

Nehéz kérdés, amikor egy sportoló visszavonul, akkor hogyan találja meg a helyét a civil életben. Ön azt mondta egyszer, hogy „minden éppen úgy volt jól, ahogy történt” az életében. Honnan ez a kiegyensúlyozottság?

Egyszerűen el tudom fogadni az idő múlását és a változásnak a kényszerét. Határidőket szabok az életciklusaimnak, felkészülök arra, hogy mit, mikor fogok elengedni és mikor, mivel szeretnék foglalkozni. Amit csinálok, azt mindig nagyon élvezem. Azért vízilabdáztam, mert szerettem a versenyszellemet, motivált a győzelem. Később, amikor Benedek Tibor mellett dolgoztam, a magyar válogatott kapusedzőjeként, akkor kihívásként éltem meg a csapat építését. Most pedig a Honvédban egy óriási közösségért felelek, és az motivál, hogy az emberek szeressenek lejárni sportolni az egyesületbe és meg tudják valósítani az álmaikat.

Miért hasznos Ön szerint a Nyilas Misi Ösztöndíjprogram, amelynek zsűritagként a részese?

Mert túlmutat önmagán. Összességében a komoly hátrányból induló gyerekeket próbálja ez a program támogatni, pénzt vagy éppen mentorálást ad, hogy a fiatalok tovább tudjanak lépni abban, amiben elindultak, legyen ez sport, művészet, vagy bármilyen reál terület. De számomra ez a program nem az eszközökről, a sportcipőről vagy az útiköltségről szól, sokkal inkább arról, hogy ha valaki kicsi korában már gondolkozik a jövőjén, és meg is teszi azokat a lépéseket, amiket meg kell tennie kell a saját érvényesüléséért. Nekem ez a legfontosabb üzenete ennek a programnak, hogy aki tesz magáért, az megkapja a lehetőséget arra, hogy előrébb tudjon lépni. Ráadásul ezek a fiatalok reményt adnak, motiválni tudnak olyanokat is, akik belekényelmesednek a helyzetükbe.

Ez a program az Önhöz hasonló határon túli fiatalokhoz is szól…

Nem hiszek a kényelem motiváló hatásában. Nekem vannak jó és kevésbé jó emlékeim is a nemzetiségem kapcsán, de azt gondolom, hogy mind a kettő hozzátartozik ahhoz, hogy több aspektusból láthassam a világot.

Miért vállalta el a zsűrizést?

Mert nagyon közel állnak hozzám ezek a gyermeki sorsok. Felelősségemnek és feladatomnak tartom, hogy objektív módon a zsűrizéssel, személyes tapasztalattal, vagy éppen egy bírálattal segíteni tudjam őket.

Az ifjú sport tehetségeknek milyen útravalót adna?

Várhatjuk bárkitől a segítséget, de elsősorban saját magunkért vagyunk felelősek. Ha mi mindent megteszünk, akkor a siker karnyújtásnyi távolságra lesz tőlünk mindig, bármit is tűzzünk ki célul.

Visszanézve melyek a legfontosabb állomások az életében, amelyekre a legbüszkébb?

Minden mindennel összefügg. Tehát az egyik nem áll meg a másik nélkül! Édesanyám szigora és eltökéltsége nélkül nem ment volna. Nagyon meghatározó pillanata volt az életemnek, amikor Budapestre költöztem és a Honvédhoz kerültem, immáron 20 éve. Fontosak a sikerek, amiket elértünk a csapattal, a klubbal, vagy a válogatottal, de az is, hogy megismerhettem rendkívül értékes embereket és együtt tudtam velük dolgozni. Ráadásul nagy dolog, hogy a sporthoz közeli pályán tudtam később is maradni. Természetesen az olimpiai bajnoki cím is sokat jelent, de az csak a dolgok következménye. Minden nap egy fontos döntési pillanat volt az életemben, amikor elhatároztam, hogy merre megyek tovább. Azt hiszem, hogy abba az irányba halad az életem mint, ahogy gyermekkoromban elképzeltem és amiben töretlenül hittem, de felnőttként is ugyanazt teszem: újabb és újabb célokat tűzök ki magam elé és ugyanolyan elköteleződéssel dolgozom az álmaimért.

Kisfaludy Nóra