Nem volt kérdés, hogy vállalom Peti mentorálását

Magasság és mélység. A világbajnok kajakos, olimpikon mindkét végletet megjárta ahhoz, hogy most origoban legyen önmagával és a világgal. Visszatért az alapokhoz, amire valahol mindvégig tudatosan készült. Az értékalapú nevelésben hisz, legyen szó családjáról vagy éppen mentoráltjáról. Kucsera Gáborral beszélgettünk.

CSA: Miért tartottad fontosnak, hogy mentorként részt vegyél a Nyilas Misi Ösztöndíj Programban?

KG: Emlékszem, amikor kezdő kajakos voltam, akkor mindig a nagyokkal lógtam. Minden korszakomban voltak mellettem olyan idősebbek, akik felkaroltak, figyeltek rám. Nagy erőt adott nekem, amikor egy versenyen odajött hozzám a Horváth Gábor vagy a Kammerer Zoli és mondták, hogy mit hogyan csináljak, mire figyeljek oda. Aztán megnyertem az első EB-met és az nagyon jó érzés volt. Ez bennem megmaradt és innen jött ez, hogy másnak is nagy pluszt adhat, hogy tudok neki segíteni. Valahogy adta magát az egész, hogy egy kajakos kis srácot kellene mentorálni a programban. Tiszteletreméltó az a küzdeni tudás, ami a Petiben van, főleg azok után, hogy min ment keresztül. Úgy éreztem ezek után nem kérdés, hogy vállalom a felkérést.

CSA: Milyennek látod Petit?

KG: Eszméletlen elszánt. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy „milyen, kitartó és elszánt?” Én meg azt mondtam neki, hogy figyelj, aki 12 évesen leküzdi a leukémiát. Az elég elszánt. Nincs félelem benne, mert a legnagyobb mumussal már szembe nézett az életben és le is győzte. Eszméletlenül kitartó és elszánt. Próbáltam vele beszélgetni arról is, hogy mi van, ha nem sikerül, nem úgy sikerül, van-e valami alternatíva. Majd Peti visszakérdezett, hogy „Mi az, hogy nem sikerül?!” Hallani sem akart róla. Mondtam neki, hogy oké, akkor ezt berakjuk egy dobozba és elrejtjük jó mélyre. Tényleg nem létezik előtte lehetetlen és ez nagyon tetszik nekem. Tényleg azt látni, hogy ő ilyen fiatalon leküzdötte a leukémiát és ilyen bátran megy és csinálja és küzd az álmaiért. Ahogy remélem én, úgy ő is nagyon sokat tanít nekem. Már vagy 7-8 éve a Fradi táborral gyűjtést szervezünk és visszük be a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára az ajándékokat. Nekem ez mindig nagy erőt szokott adni. Amikor ott vagy rájössz, hogy igazából nincs semmi gondod az életben. Egyébként ezt javaslom mindenkinek, hogy adakozzon, merjen segíteni és menjen, ismerje meg ezeket a helyeket. Sokat segít önmagunk földön tartásában is egy-egy ilyen látogatás.

CSA: Mi mindenen múlik, hogy valakiből jó kajakos legyen?

KG: Az akarat, elszántság mellett nagyon fontos a szerencse. Hogy jókor legyél, jó helyen. A kajakban pont az a nehéz, hogy ha csak egy kicsit hibázol, akkor vége az egész évednek. Egy évben 3-4 verseny van és egy adott versenyre egy egész évet készülsz és ha aznap nem úgy kelsz fel, nem úgy húzod meg az első rajtnál az első húzás párt és már ki is kaptál és már el is ment egy éved.

CSA: Akkor ilyenkor jól jön a Peti híres kitartása. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy az első ilyen helyzetnél esetleg feladja és félredobja a lapátot.

KG: Igen, ő abszolút nem fogja feladni. Bár azt gondolom, aki az első ilyennél feladja az nem is igazi sportoló. Abból nem lesz élsportoló. Ahhoz, hogy kitűnj a többiek közül elég sok pofonból fel kell állni, leporolni magad és menni tovább. De úgy látom, hogy Petiben tényleg megvan a kitartás, az alázat, a profizmus.

CSA: Peti vajdasági magyar. Mennyire van rálátásod az ottani körülményekre, mire számíthat a karrierje szempontjából?

KG: Nem igazán látok rá. Azt tudom, hogy van egy jó edzője. Bár Peti elmondása szerint soha nem kajakozott. Ez egy kicsit fura nekem. Mert a kajak-kenu egy olyan sportág, amit érezni kell. Nem erő sportág, hanem technikai. Minden azon múlik hogyan evezel, hogy rakod a kezed, hogy forogsz derékból, törzsből. Amikor itt volt a Peti, akkor leginkább technikáztunk. Nálunk ilyen nüansznyi dolgokon múlnak a dolgok. Most tervbe van véve, hogy ősszel kimegyek majd hozzá a családdal és megnézek pár edzést, de amúgy nem látok bele, hogy kint mi megy.

CSA: Hogyan kezdődött a sportpályafutásod mikor dőlt el, hogy kajakos leszel?

KG: Igazából én sport általános iskolába jártam. Eléggé örökmozgó voltam. A szüleim már 3-4 évesen levittek úszni a Margit-szigetre. Kosaraztam, fociztam, vízilabdáztam, tornáztam, mindent csináltam. Az egyik szomszédunkkal jóban voltunk és ő vitt le először edzésre a Margit szigetre, az Építőkre és valahogy megfogott az egész közeg, a levegő, a Duna és valahogy az egész. Mellette még kosaraztam és vízilabdáztam és akkor dönteni kellett, hogy melyik az a sportágat választom. Tudatos voltam és megnéztem, hogy mi az a sportág, amiben eredményes lehetek. Láttam, hogy kosárból nemzetközi szinten esélyem sincs, viszont vízilabdából és kajak-kenuból jók vagyunk és valami miatt a kajak mellett döntöttem.

CSA: Volt esetleg példaképed gyerekként?

KG: Kimondott példaképem sohasem volt. Gyerekként volt egy rossz élményem, csalódtam és onnantól nem volt igazán példaképem. Inkább kedvenceim voltak, akiknek adtam a szavára. Amikor bekerültem a Sári Nándinak a csapatába. Ott olyan emberek voltak, mint a Kammerer Zoli, Storcz Botond, Kökény Roland, Vereckei Ákos, Horváth Gábor, Bártfai Krisztián. Mindannyiukra nagyon felnéztem, de talán, ha ki kiellene emelnem valakit, akkor a Hori lenne, a Horváth Gábor. Emlékszem, amikor megnyertem az első EB-met, akkor jött és felkarolt.

CSA: Az emberek többsége felnéz a sportolókra. A magyarok esetében különösen így van ez, ha vízi sportokról van szó. Valahol talán van is egy kimondatlan elvárás felétek, hogy jó példával járjatok elől.

KG: Nekem is sokan mondták mikor kiderült rólam, ami kiderült, hogy milyen példával járok elől a fiataloknak, a sportolóknak. Ezzel kapcsolatban eléggé kettős érzés van bennem. A felkészülési időszakban a kutya sem volt kíváncsi ránk, a sajtó és az emberek figyelme mindig egy-egy világverseny vagy az olimpia időszakára koncentrálódott. Megnyerted és utána mindig vége volt. Mindig azt éreztem, hogy kevés reflektorfényt kap a sportág, ahhoz képest, hogy milyen eredményeket értünk el. Nyilván nekem szerencsém volt, mert én indulhattam Szegeden, hazai pályán, szurkolók előtt. Hogy nekem megadatott mindez, még mindig libabőrös vagyok, amikor erre gondolok. Ott volt hatvanezer ember, a televízióban pedig több mint egymillió ember nézte a közvetítést. Szenzációs volt. Akkor igen érezhettük, hogy szeretnek és felnéznek és figyelnek ránk. De valahol mindig azt éreztem, hogy lehoztuk a kötelezőt és utána ennyi volt. De lehet, hogy ez a média miatt is volt, hogy évközben el voltunk felejtve.

CSA: Az imént szóbahoztad életed egyik legnehezebb időszakát. Ha komplexen nézzük azt a helyzetet, valahol példaértékű az, ahogyan beleálltál és újraépítetted magad. Hogy élted meg azt, hogy mindent elveszítettél?

KG: Bizonyos szempontból nagyon egyedül maradtam abban a helyzetben. Több csapattársam a mai napig nem hívott fel, hogy hogy vagy. Ami nem baj, nem is kell. Az évek alatt megtanultam, hogy ez egy egyéni sportág, ahol az önös érdekeket kell nézned. És adott esetben át kell lépned a másikon. Nekem ez a dolog nem ment soha, de rajtam léptek már így át. Lehet azt is példának venni, hogy én például elismertem, hogy hibáztam. Kiálltam és nem akartam eltusolni a történteket. Utána én felépítettem magam, felálltam a padlóról és újrakezdtem az életem. Megtaláltam magamat a civil életben is. Szerencsére mindig is jellemző volt rám, hogy tudatosan készültem a sport utáni létre. Spóroltam, félretettem, befektettem. Nyilván nem így gondoltam, hogy befejeződik a karrierem, de arra, hogy mi lesz utána, arra tudatosan készültem.

CSA: Számodra mi jelentett kapaszkodót a mélypontban és segített új életet kezdeni?

KG: Abszolút, a családom. Mindig is azt mondtam, hogy nem akarok hétvégi apuka lenni. Egyszer összeszámoltam, hogy volt olyan évem, amikor összesen 3,5 hetet voltam otthon egy évben, a többi az edzőtábor volt. Nagyon sok példa volt előttem, nem akartam, hogy rámenjen mindez a kapcsolatomra. Amikor egyéves lett a Beni én maradtam vele otthon. Nagyon szoros kötődés alakult ki közöttünk, amit nem cserélnék el semmiért.

CSA: Sportoló család vagytok. Mennyire jelenik meg ez nálatok a gyereknevelésben fizikális és mentális síkon?

KG: Mi nem szeretnénk erőltetni a sportot. Nagyon sok példa van körülöttünk az ellenkezőjére. Mi nem szeretnénk belekényszeríteni a gyerekeinket semmibe. Tudom milyen az élsport, mivel jár, mennyi lemondással. Nem biztos, hogy én azt szeretném, hogy az én gyermekem ezen átmenjen, de nem vesszük el a lehetőséget sem tőle. Én nem keresem benne azt, ami esetleg nekem nem jött össze vagy kisiklott a végén. Én az értékalapú nevelésben hiszek, amit én is kaptam a szüleimtől. Beni egyébként a múltkor azt mondta, hogy ő inkább tanulna, ő szeretne inkább okos lenni. Amire viszont nagyon odafigyelünk, hogy ami érdekli, azt elhivatottan tegye. Egyébként most cselgáncsra kezdett el járni, úszik, de nem erőltetünk semmit.

CSA: Milyen jótanáccsal szolgálnál azoknak, akik az élsportban gondolkodnak, mik azok a megszívlelendő tapasztalások, amiket átadnál?

KG: Aki a kajak-kenut választja, az kösse fel a gatyáját. Egy nagyon kemény sportág. Toppon kell lenni sok mindenben. Itt nincs lazsálás, ez egy egyéni sportág nincs olyan, hogy féltávnál jelzed, hogy valaki vegy át. Azt tanácsolom, hogy alázat és kitartás és a legfontosabb, hogy higgyenek magukban és szeressék, amit csinálnak. Az a legfontosabb, hogy mások eltántorítsák, befolyásolják. Nyilván meg kell hallgatni másokat is, de merjenek magukban hinni és felvállalni a dolgokat. Én ezt a Petinél abszolút látom, hogy megvan benne az elszántság, az akaraterő, a kitartás és a tudatosság, ami ehhez a sportághoz szükséges.