A jövőbe invesztálni a legfontosabb feladat

„Olyan fiataloknak szeretném adni az ösztöndíjat, akiknél látom a hosszútávú célt, akik pontosan tudják, hogy honnan-hova akarnak eljutni és ehhez mire van szükségük” – szögezi le Grecsó Zoltán táncművész, a Willany Leó Improvizációs Táncszínház művészeti vezetője, valamint a Táncművészeti Egyetem tanára, aki a Nyilas Misi Ösztöndíjprogram zsűritagjaként a testtudatosság és az improvizáció fontosságáról mesélt nekünk.

Mi az Ön története, hogyan lett táncművész?

Örökmozgó kisgyermek voltam, így édesanyám keresett valami elfoglaltságot a felesleges energiáim lekötésére, ami a társastánc lett. Kora gyermekkoromtól kezdve hét éven át társastáncoltam, majd dráma tagozatra kezdtem járni, ami segített abban, hogy kibontakozhassak, hogy merjek játszani, kísérletezni. Egy ideig színész szerettem volna lenni, de nem beszéltem hozzá elég jól, ellenben a mozgás kiválóan ment. Tizenkilenc évesen megismerkedtem a fizikai színház fogalmával, majd Linzbe mentem az ottani Táncművészeti Egyetemre, hogy tovább „műveljem” a testemet. Végül már úgy költöztem haza Magyarországra, hogy én inkább táncművészként szeretnék munkát vállalni.

A pedagógia erőteljesen jelen van az életében: óvodás kortól, az egyetemistákon át, egészen az idősekig különböző generációkat tanít táncolni, mozogni. Miért fontos a nevelés az Ön számára?

Az emberek alapvetően nem ismerik a saját testüket, furán hangzik, de nincsenek jelen a saját testükben. Pedig fontos lenne, hogy kíváncsiak legyünk magunkra, a testünk működésére, mozgás közben az érzéseinkre, hogy odafigyeljünk önmagunkra. Nekem ez a megfigyelés segített megtalálni a hivatástudatom. Azt szoktam mondani: „Albérlőknek hisszük magunk, pedig élhetnénk a testünkben otthonosan is”. Éppen ezért az óráim központi témája: a testtudatosság.

Fontos, hogy már az óvodás korban elkezdjünk ezzel foglalkozni?

Minden a mozgásból indul ki. Amikor csecsemőként egy ágyban fekszem, beszélni még nem tudok, ismerkedem a külvilággal, a testemmel. Mozgatom a karom, a lábam, nagyon leegyszerűsítve, így tudom például megtanítani a szememnek, hogy mi milyen messze van egymástól, mert érzem és ennek köszönhetően már látom is. Ha odaérek valamihez, érzékelem a távolságot, azt, hogy mi mihez képest helyezkedik el, így tanítja meg a saját testem a saját elmémet arra, hogy fölfogjam a külvilág ingereit. Minden a mozgásból indul, többek között a beszéd is, nem véletlen, hogy bizonyos mozgásfejlődési szakaszok kihagyása problémákat okozhat később a beszédfejlődésben. Ha lehetséges, a gyermekeket minél korábban inspirálni, „ingerelni” kell ezekre a mozgásokra. A kreatív gyerektánc, amit óvodában is használnak már, egy olyan módszertan, ami erre az inspirálódásra ad teret. Ezeken a foglalkozásokon a nagycsoportos óvodások olyan feladatokat végeznek, amiket diplomás táncművészek is szoktak.

A testtudatosság mellett, az improvizáció is jelen van a táncóráin. Miért fontos, hogy merjük improvizálni?

Ez nem véletlen, mert a testtudatosság és az improvizáció inspirálja egymást, egyikből jön a másik. Az improvizáció interdiszciplináris fogalom, a lényegét nehéz megfogni, de a mozgásimprovizáció a személyes tereink és/vagy önnön működésünk felfedezése – remélem így érthető.
Egy biztos, hogy ha valaki sokat gyakorol, megismeri a testét és a környezetét, akkor sokkal együttérzőbb, elfogadóbb lesz másokkal és önmagával szemben is, megváltozik a gondolkodása. Improvizáció közben kicsit hallgatunk a testi intelligenciánkra, ugyanis a test pontosan tudja, hogy mi esne jól neki, csak mi nem mindig ismerjük fel. Figyelni, hogy mit is szeretne valójában a testünk az egy nagyon izgalmas kísérlet!

Mi szükséges ahhoz, hogy valakiből jó táncos legyen?

Ez egy összetett dolog. Mindenképpen meg kell tanulnia dolgozni és küzdeni a céljaiért, ez a kettő a legfontosabb. A többi már a testi adottságokon múlik, illetve azon, hogy van-e készsége hozzá, hogy kapott-e talentumot, bármi legyen is az. Tehát nem elég, hogy valaki jó alkatú a tánchoz, kitartónak is kell lennie, és fordítva. Hiába elég kitartó, ha nem elég karizmatikus. Aztán persze vannak különböző árnyalatok. Van olyan táncos, aki technikás, de nem annyira jó a jelenléte a színpadon. Akad olyan is, aki nem olyan ügyes, de átérzi nagyon a szituációkat. Sőt létezik olyan táncos is, akinek rosszak a testi adottságai és a jelenléte sem kiemelkedő, de egyszerűen örömet okoz neki a tánc és ez sugárzik.
Amerikában például, ahol a humanizmus az aranykorát éli ez a paletta még színesebb, kifejezetten helye van a molett táncosoknak is.

Több éve zsűrizik az MRSZ tehetséggondozó programjában. Ön szerint mi a Nyilas Misi Ösztöndíj Program jelentősége?

Elképzelni sem tudom, hogy egyes családok milyen nehézségekkel néznek szembe. Hogyha valaki hátrányos helyzetből indul és egy ilyen tehetséggondozóval a művészeti oktatásban való részvételét segíteni tudjuk, akkor azt kötelességünk megtenni. A jövőbe, a fejlődésbe invesztálni az egyik legfontosabb feladat, ez mindenki érdeke. Ilyen programból, mint a Nyilas Misi kellene még tíz, nagyon fontos kezdeményezésnek tartom.

Miért vállalta a zsűrizés feladatát? Miért szeretne részese lenni ennek a történetnek?

Ha elképesztően tehetséges, de szegény gyermekeket látok, akik szégyellik a helyzetüket, akkor szeretnék segíteni rajtuk, azzal, hogy lehetőséget adok nekik. Részt szeretnék venni az elbírálásban, mert tudom, hogy nem vagyok részrehajló és a döntés jó kezekben van nálam.

Milyen szempontokat fog nézni a kiválasztásnál?

Az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva mindenképpen azt nézem, hogy a beküldött pályázat, hogyan és mivel akar engem megszólítani. Sokat elmond egy versenyzőről az a rövid videó, amit feltölt: látszik belőle, hogy az illető mennyire képes küzdeni a céljaiért és a beletett munka eredménye is kézzel fogható. Olyan fiataloknak szeretném adni az ösztöndíjat, akiknél látom a hosszútávú célt, akik pontosan tudják, hogy honnan-hova akarnak eljutni és ehhez mire van szükségük.

Önnek volt mentora, vagy valaki, akire felnézett? Szükséges, hogy legyen valaki a fiatalok mellett, aki támogatja őket, irányt mutat nekik?

Rengeteg mesterem volt, akik sokat segítettek, amiért nagyon hálás vagyok. Azt gondolom, hogy a mai világban már nem lehet csak úgy nekiállni, hogy lesz, ami lesz, „megtolom a hegyen és majd legurul magától”. A sikerhez vezető utat fel lehet darabolni részekre, meg lehet előre határozni a lépéseket, meg lehet tervezni. Nem véletlenül végeztem el egy „Life Coach” tanfolyamot. Szeretem a tanítványaimnak ezt a részét, a tudatos tervezést is tanítani. Össze kell szedni, végig kell gondolni, hogy mit akarunk elérni, hogyan valósítsuk meg önmagunkat, és mit kell fejleszteni ehhez. Igyekszem a növendékeimet tudatosságra nevelni.

Milyen útravalót adna a fiatal tehetségeknek?

Legyenek türelmesek és kíváncsiak önmagukkal szemben, neveljék és képezzék magukat. Jöjjenek rá, hogy mire van szükségük, mire vágynak, és arra is, hogy mi segíti és mi hátráltatja ebben őket. Ne menők akarjanak lenni, hanem hitelesek!

Kisfaludy Nóra