Felszabadító érzés mikor megfogják az ember kezét és vezetik az útján…

„Sose csüggedjenek el, ha elsőre nem sikerül, hanem megújult erővel fussanak neki megint, tanuljanak belőle és bármi is érje őket, sose adják fel!” – tanácsolja a pályájukat kezdő fiataloknak Brassói-Jőrös Andrea, a Magyar Állami Operaház magánénekese, akivel a Nyilas Misi Ösztöndíj kapcsán a tehetséggondozás és a mentorálás fontosságáról beszélgettünk.

Mikor lett nyilvánvaló az életében, hogy az énekléssel, a zenével szeretne foglalkozni? Hogyan kezdődött az énekesi pályája?

Nálam ez nagyon természetesen alakult. Anyukám mindig azt mesélte, hogy annyira szerves része volt az életemnek – már egészen kiskoromtól kezdve – a zene, az éneklés, hogy az első szavaim helyett inkább énekhangok jöttek ki a torkomból. A felmenőim közt a nagyszüleim mind jó hangú, jó fülű emberek voltak, a zene a vérükben volt, még ha nem is professzionálisan művelték. Hála Istennek ez a tehetség rám is „átruházódott”. Úgy ötéves lehettem, amikor elszántan magyaráztam az anyukámnak, hogy én énekesnő leszek, így a szüleim beírattak a zeneiskolába, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Zongorázni kezdtem, népi éneklést tanultam, versenyekre jártam, minden ment a maga útján, és sosem fogalmazódott meg bennem, hogy esetleg nem ezzel szeretnék foglalkozni. Mindig tudtam, hogy a zenével kapcsolatos lesz a hivatásom, amit szívből szeretek és az egész életemet erre tettem fel.

Miért nem lett végül zongorista?

A zongorázás ötéves koromtól elkísért egészen tizenkilenc éves koromig. Sokáig az volt a fejemben, hogy mind a kettőt, az éneklést és a zongorázást is tudom csinálni egyszerre, de végül választanom kellett és én arra mentem, amerre a szívem húzott: az éneklés felé.

Kik voltak a legfontosabb mentorok az életében?

Elsősorban a szüleim, akik minden támogatást megadtak és óriási áldozatot hoztak azért, hogy én megvalósíthassam az álmaimat.  A zongoratanárnőm, Czébely Katalin indított el a zenei pályán, ő volt az, aki megmutatta a zene igazi értékét, aki a muzsika szeretetét, a gyakorlás örömét nevelte belém. Hadd említsem meg a korai időszakból Pál Esztert és a Pál családot, akik megismertettek a népi éneklés csodájával. Én Kárpátalján, Visken születtem és nevelkedtem, a nagy fordulatot az életemben a debreceni tanulóévek jelentették, ahol folytathattam a zenei tanulmányaimat.

Kik kísérték tovább a „debreceni útján”?

Magyar Gabriellának köszönhetem, hogy a pályám a klasszikus éneklés felé vette az irányt. A debreceni Kodály Zoltán Szakközépiskolának és Sőrés Ildikó zongoratanáromnak pedig hálás vagyok azokért a zenei alapokért, amelyek a mai napig segítenek a pályámon. Ezután a debreceni Zeneművészeti Karra kerültem, ahol először Massányi Viktor növendéke voltam, majd Mohos Nagy Éva vett a pártfogásába a klasszikus ének szakon. Ekkor már pontosan tudtam, hogy az operaénekesi pályát választom, innentől a technikai fejlődésem volt a cél. Három évet töltöttem a Debreceni Egyetemen, majd a Zeneakadémián folytattam, ahova Pászthy Júlia vett fel opera mesterszakra, amiért örökké hálás leszek neki. Jelenleg pedig Komlósi Ildikó nagyszerű világhírű mezzoszoprán énekesnőnél fejlesztem tovább a képességeim.

Sosem bánta meg, hogy végül a népi vonal helyett a klasszikus éneklést választotta?

Nem bánom, mert nap mint nap csodás kihívások elé állít ez a hivatás. Összetett művészi hozzáállást igényel és hihetetlen kitartást, állandó fejlődni vágyást, ami lelki – és szakmai értelemben is betölti az életem.

A fiatalok körében nem örvend olyan nagy népszerűségnek az opera. Fontosnak tartja, hogy az éneklésén keresztül minél több gyermekkel megszerettesse ezt a műfajt?

Az Operaház tagjaként számos gyermekelőadás, ismeretterjesztő koncert, „opera beavató” résztvevője vagyok. Ez egyfajta misszió is a részemről, igyekszünk kollégáimmal együtt minél könnyebben befogadhatóvá tenni ezt a műfajt. Fontosnak tartom az opera világának a megismertetését és megszerettetését a gyermekekkel, hiszen ezen előadások által kinyílik a képzeletviláguk, érzelemviláguk bővül és úgy hiszem maradandó élményekkel gazdagodhatnak, amelyek később színházszerető és zenét befogadó emberekké teszi majd őket. Olyan felnőttekké, akik a gyermekeiket is szívesen viszik ugyanilyen ismeretterjesztő előadásokra.

Miért vállalta, hogy a Nyilas Misi Ösztöndíjprogramban zsűritag legyen?

Egész életem során mindig voltak olyan emberek, akik igent mondtak rám, akik meglátták bennem a lehetőséget, segítő jobbot nyújtottak számomra, és saját tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire sokat jelentett az életem és a pályám alakulásában. Ha valakinek azt tudom mondani a pályázatára, hogy érdemes a segítségre, ha ezzel egy pici lendületet tudok neki adni ahhoz, hogy elérje a céljait, akkor én ebben mindenképpen részt szeretnék venni. Hiszen tudom, hogy micsoda felszabadító érzés, amikor megfogják az ember kezét és vezetik az útján.

A tehetséggondozásnak ugyanakkor, mint minden éremnek két oldala van…

Én szívem szerint mindenkinek megadnám a lehetőséget, de természetesen mindenki nem kaphatja meg az ösztöndíjat, vannak nyertesei és sajnos vesztesei is a megmérettetésnek. Az elmúlt évek során, a zene kategóriában döntő zsűritársaimmal szerencsés helyzetben voltunk, mert sorra olyan gyermekek jelentkeztek, akik mind nagyon tehetségesek voltak és tényleg rászorultak a támogatásra, így nem volt kérdés a továbbjuttatásuk. Egyébként a mentorok a pályázati eredmény kihirdetése után ráírhatnak a fiatalokra és bátoríthatják a kiesetteket a folytatásra, a fejlődésre.

Melyek voltak a kiválasztás legfőbb szempontjai?

Mindig komplexitásukban nézem a gyermekeket. Amikor elküldenek egy videófelvételt akkor figyelem a fiatal kiállását, a kisugárzását, a tudását és nyilvánvalóan hallom a tehetségét, meg azt is, hogy miben tudna fejlődni. A legfontosabb szempont számomra mégis az, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem, amikor hallom őt és látom a teljes egészet. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen felvételből, mennyi mindent le lehet szűrni.

A Nyilas Misi Ösztöndíjprogram nemcsak az anyaországi, hanem a határon túli tehetséges fiatalokat is támogatja, ami Önnek – aki szintén határon túli területről érkezett – talán külön érdekes lehet, mert jobban átérzi a helyzetüket…

Valóban mindig megdobogtatja a szívemet, amikor Kárpátaljáról, a Felvidékről, vagy Erdélyből látok pályázatokat. Megmagyarázhatatlanul megindul a szívem a külhoni fiatalok iránt, ugyanakkor igyekszem minden körülmények között pártatlan lenni és a tehetség, valamint a szociális háttér alapján dönteni. Egy biztos, amikor én annak idején külhoni magyarként segítséget kaptam – legyen szó mentorálásról, tehetséggondozó táborról, vagy éppen egy verseny díjazásáról –, az mindig óriási motivációt adott, hogy tovább tudjak haladni az utamon.

Mit tanácsol a „szárnyukat bontogató” tehetséges fiataloknak?

Lássák maguk előtt a célt, amit el szeretnének érni, majd rengeteg szorgalommal és gyakorlással küzdjenek érte, mert a befektetett energia mindig megtérül. Sose csüggedjenek el, ha elsőre nem sikerül, hanem megújult erővel fussanak neki megint, tanuljanak belőle és bármi is érje őket, sose adják fel!

Kisfaludy Nóra