„Adj nekem tehetséget és én cserébe a Te dicsőségedet fogom szolgálni!”

„Édes Istenem, kérlek, könyörülj rajtam! Szeretnék művésszé válni, de nem tudom, hogy van-e hozzá elég tehetségem. Kérlek, hogy a Te végtelen gazdagságodból adj nekem tehetséget, és én cserébe a Te dicsőségedet fogom szolgálni” – meséli katartikus élményét Simon András grafikusművész, az „egyvonalas” stílus megteremtője, aki a Magyar Református Szeretetszolgálat Nyilas Misi Ösztöndíjprogramjának zsűritagjaként hangsúlyozza, hogy a tehetség Isten ajándéka, ami azért adatott, hogy gazdagítsuk vele a környezetünket.

Ha jól tudom gyermekkora óta rajong a rajzolásért?

A szüleim azt mesélték, hogy gyakorlatilag amilyen eszközzel csak vonalat lehetett húzni, azt én a kezembe ragadtam és hol megengedett, hol meg nem engedett helyre elhelyeztem a magam kis nehezen értelmezhető rajzait, innen kezdődött minden.

Melyek voltak az életének a sorsfordító állomásai?

Hogyha az édesanyám nem figyel fel a rajzkészségemre, akkor szinte biztos, hogy nem lett volna belőlem grafikusművész. De ő tudatosan és kitartóan gyűjtögette a rajzaimat, mindig ráírta a dátumot, megkérdezte, hogy „mi ennek a munkának a címe” és eltette őket. Majd mikor már sok alkotás összegyűlt, elhívta vendégségbe az egyik képzőművész barátnőjét, megmutatta neki a rajzaimat és tanácsot kért tőle, hogy érdemes lenne-e komolyabban foglalkoznom ezzel a pályával. Mire a barátnője így válaszolt: „Ezt a gyereket mindenképpen taníttatnotok kell!” Így összeismertetett Bakonyi Mihály rajztanárral, aki felkészített a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahova a 20-szoros túljelentkezés ellenére, felvettek.

Végül diploma nélkül lett neves grafikusművész, miért választotta ezt a „rögös” utat?

Amikor nem vettek fel sem az Iparművészeti-, sem a Képzőművészeti Főiskolára, akkor eltökéltem, hogy belőlem a papír nélkül is grafikus lesz. Ez a keménység, ez a dac, ez az eltökéltség segített túl engem az elutasítottság fájdalmán, illetve krízisén és megacélozta a hitemet abban, hogy soha ne adjam fel.

Egy ideig tankönyvek illusztrálásával foglalkozott, ez előrébb vitte, hogy rátaláljon a saját, egyedi stílusára?

A tankönyvek illusztrálása egyfelől végtelenül egyszerűnek látszik, például amikor azt mondják, hogy rajzoljak le egy focilabdát, vagy mondjuk egy biciklit, de amikor azt kérik, hogy mutassam be Budapest látképét felülről, a hidakkal, vagy ábrázoljam Hans-Jürgen 46 éves, nyugat-német turistát egy ABC-ben, no az már korántsem könnyű feladat. Bevallom felemésztett teljesen, hogy állandóan mások gondolatait kell megrajzolnom és felvetődött bennem a kérdés: ebben az egészben hol vagyok én, és hol van a rám jellemző stílus? Aztán a 28. könyv illusztrálása után egy lelki és szellemi krízisbe kerültem, abba kellett hagynom a munkát.

Akkor már volt családja?

Igen. Gyakorlatilag munkanélkülivé váltam, holott otthon már két gyermekemről és a feleségemről kellett volna gondoskodnom. Annyira nyomorult helyzetben voltam, hogy úgy éreztem rajtam már csak az Isten segíthet. Akkor elmondtam életem legfontosabb imádságát az Úrnak, ami így hangzott: „Édes Istenem, kérlek, könyörülj rajtam! Szeretnék művésszé válni, de nem tudom, hogy van-e hozzá elég tehetségem. Kérlek, hogy a Te végtelen gazdagságodból adj nekem tehetséget, és én cserébe a Te dicsőségedet fogom szolgálni!”

Segített az Úr?

Nem ott és akkor, de segített. Egy adott pillanatban vezetni kezdte a kezemet, onnantól egészen másképpen rajzoltam, mint azelőtt. Életem legizgalmasabb szellemi kalandja volt. Önkéntelenül a Bibliát kezdtem el illusztrálni, aztán ebből nőtte ki magát tulajdonképpen később az egyvonalas stílus, aminek első példánya Magyarországtól olyan négy-ötezer kilométerre, Amerikában született meg.

Miért volt Ön Amerikában?

Nagyon nehéz anyagi helyzetben voltunk. „Ismeretlen” grafikusként áruházi takarítással, meg egyházi adóbeszedéssel foglalkoztam, szóval nem dobott fel minket a pénz. Ekkor egy Amerikában élő család grafikust keresett, gyerekkönyvek illusztrálására és meghívtak engem három hétre magukhoz. A hazautazásom előtti napon annyira tele volt a szívem hálával és örömmel Isten felé, hogy ezt mindenképpen szerettem volna „kirajzolni magamból”. Ekkor született meg a Szív szabadsága című, legelső egyvonalas grafikám.

Önnek különleges kapcsolata van a Jóistennel, mesélne róla?

Én egy vasárnapi kereszténységet gyakorló családba születtem bele, egy nagyon elfogadó, szeretetteljes légkörbe, de nem mondhatnám, hogy a szüleim kiemelkedően példamutató vallásgyakorlók lettek volna. Nem is a hittanórák ismeretanyaga alapozta meg az én Istenkapcsolatomat, hanem egy olyan titokzatos áldás, amire nem tudok magyarázatot adni. Egyszerűen megragadott az Isten, és hihetetlen vágyat ébresztett bennem önmaga iránt. Isten számomra egyszerűen mindenben jelen van, nekem minden szakrális tér, amit magam körül látok. Érzelmileg függő kapcsolatban kerültem a Jóistennel.

„Lélektől lélekig egy vonallal” – olvastam az egyvonalas stílus megfogalmazását. Elmondaná hogyan lehetséges drámákat, óriási érzéseket néhány vonallal kifejezi?

Igazság szerint én se nagyon tudom, de Isten megadta, hogy érzelmi ráhangolódással, koncentrációval, beleéléssel nagyon sűrített módon tudok kifejezni az érzéseimet és gondolataimat. Talán azért, mert magam is átéltem azt a harmóniát és szeretetet, ami a rajzaimból sugárzik.
Istenre hangolt imádságos csendben születnek ezek a rajzok, egyfajta imádságos meditációk. Lehetséges, hogy pont azért érintik meg az embereket, mert azt a szeretetet és békét érzik bennük, amire maguk is vágynak, és ami engem valamilyen kegyelem folytán a rajzolás közben eltölt, majd a vonalakban kikristályosodik. Hogy én így tudok rajzolni, azt teljes mértékben Isten ajándékának tekintem. Magam is alárendeltje vagyok annak a kegyelemnek, amiből ezek a rajzok születnek.

Miért vállalta el, hogy már a harmadik év óta részt vesz a Nyilas Misi Ösztöndíjprogram zsűrizésében?

Engem is felfedezett valaki. Hogyha az édesanyám legeslegelsőként nem hisz bennem, majd a barátnője nem fedezi fel a tehetségemet és visz el a népszerű rajztanárhoz, akkor az én fejlődésem is megállt volna és megmaradt egy alacsonyabb szinten. Tehát nagyon fontos az, hogy felfedezzük a tehetségeket és megtisztelő, hogy felkértek erre a feladatra. Mégis azt kell mondjam, hogy valójában nem nagyon szeretek zsűrizni, mert én is tévedhetek, ahogy fiatal koromban engem is egy-egy zsűribizottság utasított el, mikor felvételiztem az Iparművészetire, vagy a Képzőművészetire.

Ugyanakkor ezáltal példakép is a fiatalok számára, hogy ha valaki igazán akar, akkor nem lehet félreállítani…

Talán ez is igaz. Szóval a megtiszteltetés mellett, nagy felelősség is számomra a zsűrizés!

Ha tanácsot kellene adnia egy pályakezdő fiatalnak, mire biztatná?

Az első és legfontosabb tanácsom, hogy szeressen élni! Hogy lássa az élet értelmét, hogy fogalmazza meg magának, hogy honnan jött, miért van itt a világon, és hogy merre tart. Aztán fontos, hogy legyen értékrendje és jövőképe, valamint legyen üzenete a mondanivalójának. Akarjon mondani valamit a világnak, akarjon katarzist kiváltani, akarjon jó érzést adni az embereknek. Hisz a talentumot nem önmagunkért kaptuk, nem szabad elherdálni, mert a tehetség Isten ajándéka, ami azért adatott, hogy gazdagítsuk vele a környezetünket.

Kisfaludy Nóra