Pünkösdhétfő
A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten lelke lebegett a vizek fölött.” 1Móz 1,2
Nem, nem elírás, nem is időbeli zavar. Pünkösd ünnepén valóban a teremtéstörténet egyik igéjéről olvashatunk, ráadásként a kezdet kezdetéről.
Amikor a föld még kietlen és puszta volt, amikor minden kopár, minden élettelen, sivár, hűvös és durva volt, akkor volt ott még valami, ami mind ezeknek a szöges ellentéte. Isten lelke lebegett a vizek felett. Az élettelen táj, az élettelen világ fölött ott volt az élet valódi forrása, aki elindított mindent, hogy az akkor még kopár világ megteljen nyüzsgéssel, a mozdulatlan világ megteljen mozgással. Legyen a föld tele színekkel, illatokkal, élőlényekkel, akik kapcsolatban vannak egymással, de azzal az Istennel is, aki mindezt elindította.
Ilyen újjáéledést képes Isten Lelke ma is elvégezni, de nem csak a körülöttünk lévő teremtett világban, hanem bennünk is, a mi lelkünkben, szívünk táptalajában. Milyen nagy szükség is van erre, a mai világban! Mennyi, mennyi szív, ami elvesztette életerejét, az életben lelt örömét, a mások iránt érzett szeretetét, az Isten felé való valódi vágyódást. De Isten Szentlelke, ami Pünkösd napján a tanítványokra is alászállt és teljesen új életet, új célt adott nekik, ugyanígy képes ma is életeket megújítani, képes a hitet megerősíteni, képes a szeretetet megsokszorosítani, képes Isten felé vezetni. Ma, Pünkösd napján ezért a Szentlélekért imádkozunk, hogy áradjon ki ránk, újítsa meg hitünket, fordítsa figyelmünket Isten felé, töltse el szívünket alázattal és szeretettel, amit szeretteink és felebarátaink körében megélhetünk.
