Legyünk felkiáltójellé! – Interjú Steinbach József püspökkel, a Szeretethíd fővédnökével

A Magyar Református Szeretetszolgálat 17. alkalommal hirdeti meg Szeretethíd – Kárpát-medencei Református Önkéntes Napok programját, melyre közel tizenháromezer önkéntes regisztrált. Az önkéntes összefogásra buzdító program idei fővédnöke Főtiszteletű Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, a Zsinat lelkészi elnöke, akivel az önkéntesség szükségességéről, önfeláldozásról és a Szeretethíd missziójáról beszélgettünk.

Miért fontos napjaink társadalmában az önkéntesség?

Nagy ajándék, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat 2009 óta, tehát azóta, mióta a Kárpát-medencei Magyar Református Egyház létrejött, minden évben megszervezi a Kárpát-medencei Szeretethíd programot. Ez a program az önkéntességre épül, környezetvédelem, szociális és fejlesztési programok területén. Nagy ajándék ebben az, hogy a Szeretetszolgálat csak koordinálja az önkéntes szolgálatokat, hiszen a jelentkezők már a saját területükön, életterületükön, legyen az akár gyülekezet, szociális intézmény vagy közterület, megtalálták a saját fontos feladatukat. Ez egyrészt felelősséget ébreszt, és erre nevel az iránt a szűkebb és tágabb közösség iránt, amiben élünk, sőt másokat is erre buzdít, miközben a közös összefogás erejét mutatja meg. Erről a közös összefogásról csak annyit: ha nem egyedül végzek el egy feladatot, hanem ketten vagyunk, az nem kétszer, hanem háromszor annyi haladást jelent. Ha pedig hárman vagyunk, szinte kilencszer annyi haladást jelent. Erre még egy képletet is felállítottak a közgazdászok, miszerint az erők nem összeadódnak, hanem multiplikálódnak. A közös összefogás nagyságrendekkel nagyobb eredményt hoz, mint ahányan vagyunk. Ugyanakkor az önkéntesség lelki kérdés, egyre inkább nélkülözhetetlen lesz egy olyan világban, ahol csak valami ellenértékért, mégpedig egyre több ellenértékért vagyok hajlandó bármit is tenni. Az önkéntesség azt is jelenti, hogy nem csak azt a minimumot teszem meg, amire a munkaköri leírásom kötelez, hanem a másikért, a feladatért szívvel lélekkel annál többet is.

Miben látja az önkéntesség legfőbb szerepét keresztyén szemmel?

Az első válaszom vége már utalt az önkéntesség keresztyén forrására, hiszen a Tízparancsolat jézusi összefoglalása így hangzik: Szeresd az Istent, szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Enélkül a krisztusi szeretet nélkül pedig nincs értelmes és boldog emberi élet, mert mindent elural a határtalan önzés. Vagyis az önkéntességnek egy olyan lelkisége van, amely az Isten szeretetéből, azaz hitből fakad, miszerint mi megtapasztaltuk az Isten éltető szeretetét, azt a gazdagságot, amelyet csak Ő adhat, és ebből mi szeretnénk továbbadni másoknak is. A hívő ember tudja, mennyi mindene van, még a nehéz helyzetekben is. Tudja, hogy nem lehet annyira szegény, hogy ne tudjon adni önzetlenül az életéből másoknak is. Valójában a jézusi önmegtagadás az önkéntesség bibliai, teológiai alapja, amelyet jól értsünk, mert az önmegtagadás nem önfeladás, de nem is önmegvalósítás. A Nagyparancsolatot tovább folytatva, felebarátaink szeretete azt jelenti, hogy soha nem teszünk olyat a másikkal, amit magunknak sem kívánnánk. Ezt Jézus az úgynevezett Aranyszabályban is megfogalmazta, amelynek fordítottja így hangzik: csak olyat tegyünk a másiknak, amely saját magunknak is építő és örömteli. Bárcsak komolyan vehetnénk mindezt! Ugyanakkor a Nagyparancsolat harmadik szabálya, hogy önmagunkat is szeretni kell. Nem kell mindent odaadnunk a másiknak. Van az a rész, ami a miénk, aminek mi örülhetünk. A Biblia ismeri a saját szőlőt és fügefát, azaz a becsülettel szerzett magántulajdont, ugyanakkor azzal a bizonyossággal minden vagyon Istené, csak annak egy részét nálunk tette le. Az tud a másiknak adni, aki önmaga rendben van hitben, személyiségben, azaz ilyen értelemben bővölködik. Tehát áldozathozatal nélkül nincs élet, viszont önmagunkat – rendkívüli helyzeteket leszámítva – nem kell önfeláldoznunk a másikért, hiszen ezt Jézus egyszeri és tökéletes áldozata megtette. Jézus tökéletes áldozata azonban minket, a hálaadó, másokért való életre indít.

Hogyan válhat a mindennapjainkban valósággá, miszerint „Nagyobb boldogság adni, mint kapni”?

Valóban, nagyobb boldogság adni mint kapni, mert aki másokat felüdít, az maga is felüdül. A Bibliában számos Ige biztat bennünket erre, sőt a saját boldogságunk forrása csakis abban van, hogy nem magunk akarunk boldoggá lenni, hanem a másikat akarjuk boldoggá tenni. Ezt csak a Jézus Krisztusba vetett hitben lehet megélni, aki mindent odaadott értünk. Egyébként kettő vagy több ember önzésének titkos vagy nyílt párbaja lehet az egész élet. Szabó Lőrinc eme gondolatát idézve, ő egészen radikálisan fogalmaz: „Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.” – nem szószerinti, hanem lelki értelemben. Ez a lelkiség nem egy üzleti viszony, de bizony Jézus beszél arról, hogy aki ad, az egészen konkrétan ötven-, százszorosát kaphatja vissza már ebben a világban, odaát pedig az örök életet.

Mit gondol, miért fontos programja egyházunknak a Szeretethíd, amely évről-évre több mint tízezer önkéntest mozgat meg gyülekezetekből, intézményekből, oktatási intézményekből?

Azért tartom egyházunk nagyon fontos programjának a Szeretethidat, mert ez a mozdulat a konkrét cselekvés hiteles igehirdetése, amely láttatja és áldássá teszi hitünket a konkrét cselekvésben, vagyis formálódik bennünk Krisztus. Másokat is az adás-elfogadás viszonyára buzdít, mert tudni kell nemcsak adni, hanem elfogadni is. Hadd legyek őszinte: saját gyülekezetemben is rengeteg jóindulatú ötlet támad buzgó gyülekezeti tagjaink szívében és ezt elénk is tárják, de mindig az az igazi, ha a megvalósítás is közös, sőt néha eszükbe jut egy szál gazt is kihúzni például a saroktemplomunk hosszú kerítésének tövéből… Gondoljunk bele, hogy akár egy nap Szeretethíd összefogás hány konkrét segítséget nyújt a krisztusi önkéntesség által: megszépít gyülekezeti épületeket, közterületeket, segít nélkülözőknek, időseknek; egy-egy település életében való szerves jelenlétünket is megmutatja, ilyen értelemben misszióról is szó van, miközben a Kárpát-medencei összetartozásunkat is kifejezi, hiszen hídról van szó. Ez a híd az Istennel való közösségünk által kapcsolatot épít, sok-sok ember felé: hívő és nem hívő, fiatal és idős, egészséges és beteg, gazdag és szegény között; mégpedig ezt felkiáltójelesen teszi. Legyünk felkiáltójelek!