Heti útravaló- 23. hét

„Ekkor mindnyájan elhagyták őt és elfutottak.” Mk 14,50

Sokszor talán fel sem fogjuk igazán mekkora erővel bírhat a félelem az ember életén mindaddig, amíg valami olyan szituációba nem keveredünk, ahol az aggodalmak, önmagunk vagy mások féltése, a haláltól való rettegés úrrá nem lesz rajtunk. Mindaddig a félelem csupán egy elképzelt állapot, amit a körülöttünk lévő emberek tapasztalataiból, reakcióiból próbálunk fejben összerakni. És bizony egy-egy olyan szituáció, ami érzelmileg megpróbál bennünket, az a hitünket is mérlegre állítja.  Nézzük csak példának okáért magukat a tanítványokat. Milyen sokáig kitartottak Mesterük mellett. Bár sejtették mit kockáztatnak (hiszen ha nem is voltak vele teljesen tisztába, de azért valamilyen formám mégiscsak érzékelték, hogy a nép vezetőinek a szemében szálka Jézus Krisztus és mindaz, amit Ő képvisel), mégis mellette maradtak oly sokáig. Azonban amikor komolyra fordult a helyzet és a testi épségük/életük volt a tét, már nem voltak annyira lelkesek és kitartóak. Amikor megjelentek a katonák, hogy elvigyék Jézust (igaz, hogy egyikőjük kardot rántott, tehát legalább egyikükben volt küzdési szellem), mindannyian elmentek. Abban a pillanatban, hogy élet/halál kérdéssé vált, hogy Jézus mellett maradnak-e vagy sem, elhagyták őt, elmenekültek. Mondhatjuk, hogy ez a tanítványi kör bukása, hogy amikor fenyegetve volt testi épségük, a félelem elnyomta a bennük munkálkodó hitet. Jézus példázatával élve, a hit magjai szívük kiszáradt talajába hullt és örömük csupán ideig-óráig tartott, mert amikor fenyegetve voltak, a félelem miatt nem tudott a hit mély gyökeret verni szívükben. Azonban a tanítványok bukása nem volt végleges! Sőt, Krisztus úgy látta jónak, hogy ezek a méltatlan, esendő, mindennapi emberek legyenek az Ő apostolai, kik hirdetik a feltámadás evangéliumát (amiben még ők is kételkedtek első körben).

A mi életünkre is számtalan veszély leselkedik, amik félelemre, aggodalomra adnak okot. Ezekben a helyzetekben nem csak türelmünk, higgadtságunk, józan gondolkodásunk van próbára téve, de legfőbbképpen a mi hitünk. Van-e olyan erős hit bennünk, hogy a félelem szörnyű rettentését le tudjuk küzdeni? Pontosabban elég erős-e a hitünk, hogy a félelem és aggódás erőtlenné váljon bennünk?

Mi sem vagyunk se jobbak, se rosszabbak a tanítványoknál. Emberek vagyunk. Önmagunkban védtelenek a Sátán erőivel (mint például a félelemkeltés), a bűnnel, a kísértéssel szemben. Jézus Krisztussal, a Szentlélekkel eltöltekezve azonban ezek a hatalmak mind-mind tehetetlenné, erőtlenné válnak velünk szemben. Önmagunkban gyengék, Krisztussal erősek vagyunk!