Vágner-Varga Fanni lelkipásztor igemagyarázata – Zsolt 142

Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok. Tekints jobb kezem felé, és lásd meg, hogy senki sem akar észrevenni! Elveszett minden menedékem, senki sem törődik velem. Hozzád kiáltok, Uram, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén. Figyelj esedezésemre, mert igen elesett vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem. (Zsolt 142)

A hatéves kislányom olyan nagy hévvel tudja elsírni nekem a bánatát: kinevették, csúfolták, nem játszottak vele, elhagyta a kedvenc játékát vagy tönkrement a kedvenc ruhája… Milyen jó, hogy ő meg meri élni azokat a nehéz érzéseket, mint a félelem, fájdalom, kirekesztettség, aggódás. És milyen jó, hogy ezeket sírva, sokszor haraggal vagy éppen kétségbeesve, de ki is tudja mondani! Neked van olyan, akinek saját, nagy fájdalmaidat ilyen mély bizalommal, őszintén, akár hevesen ki tudod adni, át tudod adni?

Ez a zsoltár arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha van is ilyen személy az életünkben, ne feledkezzünk meg Teremtő és Gondviselő Istenünkről! Mert ő minden helyzetben, az élet minden területén ott áll mellettünk és arra vár, hogy elmondjuk, milyen érzéseink vannak. Amikor fájdalom jár át, amikor az aggódás tölt be, amikor reménytelenség bilincsel meg, vagy a félelem nyom össze, van kihez kiáltani! Dávid egy barlangban küzd az életéért Saullal szemben, amikor nincs senkije már. S ő Istenhez kiált. Nem csak elmondja, hanem hangosan, hevesen kiált, minden érzelmét megéli, s megpróbálja imádságban átadni az Úrnak. Mehetünk Istenhez érzelmekkel tele, nem kell szépíteni, nem kell lekicsinyelni azokat, hanem mint egy gyermek, összerogyva a sírástól, kétségbeesetten vagy akár dühösen, kiálthatunk: „Istenem, itt vagyok!”

Dávid azzal az erős hittel kiált, ami tele van az Istenbe vetett bizalommal: „Te vagy oltalmam”. Te tudod sorsomat, amelyet már akkor megírtál, mikor anyám méhében formálódtam. Te tudod, mikor és hogy fogsz megszabadítani. Dávid „csak” hozza az érzéseit, félelmet, aggódást, kilátástalanságot, s megpróbálja átadni azokat Istennek. Átadja, hogy helyette a hit maradjon, a hit, hogy Isten által elkészített útja van, Isten által elkészített szabadulása van.

Így lesz az őszinte, hangos kiáltásból, a minden érzelmet átadásból békesség. Lecsendesül a tenger, s marad az Istenben való hit: „Te vagy oltalmam, ismered utamat, legyen meg a Te akaratod.”

Imádság:

Teremtő Istenünk! Kiáltunk fájdalmaink, aggodalmunk, kilátástalanságunk vagy éppen reménytelenségünk közül! Sokszor érezzük, hogy meg vagyunk kötözve, szinte börtönbe vagyunk zárva a világ dolgai, nyomása, nehézségei által. Olyan sok érzelem kavarog bennünk. De benned bízunk! Szeretnénk mindent átadni neked, lábadhoz tenni, hogy a te békességed járjon át bennünket, mert hisszük, hogy Nálad van szabadulásunk! Sorsunk a te kezedben van jó helyen!

Ámen.

 

 

Vágner-Varga Fanni lelkipásztor