Ünnepi útravaló – Szenteste
Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. (Mt 2,9-10)
A napkeleti bölcsek küldetése egyértelmű volt. Megtalálni a Messiást, a zsidók újonnan született királyát. Keveset tudunk a Szentírásból ezekről a bölcsekről, de azt mindenképpen megtudhatjuk róluk, milyen kitartóak voltak. Rettentő nagy utat tettek meg, hogy bizonyságot nyerjenek egy nagyon régi próféciáról. Nem tudhatjuk, de talán sokat tanakodtak szívükben, hogy „elinduljanak-e”, „megéri-e a fáradság”? Ha voltak is ilyen kétségek a szívükben, Isten hamar egyértelművé tette számukra a választ: útra kell kelni. Bár az utazás nem volt veszélytelen, mégis megérte a rizikót, hiszen az út végén olyan valamivel lettek gazdagabbak, amit meg sem gondoltak korábban. Sőt, Isten nem hagyta őket magukra az úton sem. Egy csillagot helyezett az égboltra, ami vezette ezeket a jó bölcseket egészen a célig. A csillaggal együtt maga Isten is végig kísérte őket, hogy biztosan célba érjenek.
Ugyanilyen igaz ez a folyamat a hívő ember életére is. Isten megszólítja az embert, akár egy igehirdetésen keresztül, akár egy bibliaórán, akár a Szentírás olvasgatása közben és az embernek döntenie kell arról, hogy reagál erre a megszólításra. Hidegen hagyja? Megtántorodik? Megrémül az úton lévő akadályoktól (mint pl. más emberek csúfolódása…) Avagy elindul, útra kel és hagyja magát vezetni Isten által. Nagy veszélyként leselkedik ránk, hogy még az Istenkeresésben is a magunk feje után akarunk menni. Olyan formán szeretnénk rálelni, ahogy azt előre elképzeltük. Lehet egy megmagyarázhatatlan csodát képzelünk el magunkban. Akár egy hirtelen ráeszmélés egy igehirdetés közben. Lehet úgy képzeljük, hogy meditálás közben halljuk meg Isten hangját. Isten azonban a legváratlanabb, korábban talán meg sem gondolt utakon képes bennünket megszólítani, elérni. Ahogy a bölcseket a csillag által, úgy a mi személyes életünkben is nagyon személyes módon vezet.
Milyen jó érzés célba érni! Egy hosszú és nehéz út után, egy sok feszültséggel járó feladat lezárása után, egy hosszú tanulást követően jó azt megélni, hogy az ember elérkezett a célhoz. A bölcsek egy igen fárasztó utat tettek meg. Amikor látták, hogy a csillag megáll, tudták, megérkeztek. Talán nem erre számítottak. Talán egy palotát vártak (nem hiába keresték először a királyi udvarban), valami díszes, pompás helyet. Helyette egy ütött-kopott, egy király számára méltatlan helyre, egy istállóhoz érkeztek meg. Mégis a csodálkozás, a döbbenet helyett örömben voltak gazdagok. örültek, mert tudták, végre találkozhatnak a Királlyal, a Krisztussal, akiről a próféciában olvastak.
A karácsonyhoz való megérkezés számunkra is lehet a túláradó öröm forrása. Akkor, ha valóban megérkezünk és az ünnepben nem a vendéglés terhét, az ajándékok megfelelő mennyiségét/minőségét/értékét látjuk, hanem a Szabadító Jézus Krisztus megérkezését. A bölcsek örömét nem árnyékolta be az idáig vezető hosszú út okozta kimerültség, hiszen ott, azon a helyen nem más volt fontos, mint a találkozás. Találkozás mindenek Urával. Mi magunk választjuk meg a karácsonyhoz vezető utat. Engedünk a földi vágyaknak és az ünnepet földi javakkal, csillogással próbáljuk teljessé tenni, avagy engedünk Istennek, engedjük, hogy Ő vezessen a karácsonyra való készülésben is. Ha ezt az utóbbit választjuk, akkor lesz olyan célhoz érkezésünk, amilyen a bölcseknek is volt. Az válik fontossá, hogy a karácsonyfa alatt, szeretteinkkel együtt megérkezünk a jászolbölcsőhöz és szívünk megtelik örömmel, hogy Jézus Krisztus hozzánk, értünk is megérkezett.
