Ritter Nándor lelkipásztor igemagyarázata – Róm 10,20

Megtaláltak azok, akik nem is kerestek engem, megjelentem azoknak, akik nem kérdezősködtek utánam. (Róm 10,20)

Kedves Testvérek!

Pál apostol szavai ma különösen mélyen érintenek.

Ez az ige a kegyelem egyik legmegrendítőbb mondata. Mert arról beszél, hogy Isten sokszor ott talál utat az ember szívéhez, ahol mi már rég nem számítunk rá. És ezt különösen élesen látja az ember a börtönmisszióban.

Az ember bemegy a rácsok mögé bizonyos előítéletekkel: ott kemény szívek vannak, összetört életek, bűnök és kudarcok. És mégis sokszor ott hangzik fel a legőszintébb imádság.

Ott látni könnyeket. Ott születik valódi bűnbánat. Ott történik meg, hogy valaki, aki talán egész életében nem kereste Istent, egyszer csak mégis megszólíttatik.

„Megtaláltak azok, akik nem is kerestek engem.”

De testvérek, ma ez az ige nem a raboknak szól. Hanem nekünk, a gyülekezetnek.

Mert könnyen azt gondoljuk, hogy akik közel vannak az egyházhoz, azok közel vannak Istenhez is.
Pedig a közelség még nem kapcsolat. Lehet valaki: templomba járó, bibliaismerő, régi gyülekezeti tag, és közben a szíve távol marad Krisztustól. S lehet valaki, akiről mi már lemondtunk, akiről azt gondoljuk: „ebből az emberből már nem lesz semmi” — és Isten éppen ott kezdi el az újat.

Ez mélyen meg kell, hogy vizsgáljon bennünket.

Mert Isten kegyelme nem a mi vallásos érdemeink szerint működik. Ő nem emberi rangsort követ. Nem úgy gondolkodik, mint mi. A börtönmisszió egyik legnagyobb tanítása talán éppen ez: Isten nem ott kezd munkálkodni, ahol az ember kívülről rendezettnek látszik, hanem ott, ahol megnyílik előtte a szív. És itt válik személyessé az ige.

Mert a kérdés nem az: „Ki volt börtönben?” Hanem sokkal inkább az, hogy van-e bennem olyan alázat, hogy engedjem Istent megszólítani?

Lehet, hogy valaki fizikailag szabad, és mégis: harag rabja, múltjának rabja, önigazultságának rabja, félelmeinek rabja. S az is megtörténik, hogy valaki egy cellában találja meg először az igazi szabadságot Krisztusban.

Pál apostol ezért kérdezi korábban: „Hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hittek?” (14. v.)

A hit hallásból születik. Ezért fontos az igehirdetés. Ezért fontos a bizonyságtétel. Tréfásan szoktam mondani a raboknak, én itt csak ”papolok”, de a maga szava, egészen más ha maga mondja a zárkatársának, hogy figyelj, nem éri meg! Te is ilyen életet akarsz. Ennek súlya van. S ugyanígy tehetnek a testvérek bizonyságot az életükkel, szavaikkal az evangéliumról.

Ezért fontos, hogy a gyülekezet ne bezárkózó közösség legyen, hanem küldetésben élő egyház. Mert Isten ma is keres embereket: kint és bent, templomban és cellában, rendezett életűeket és összetörteket egyaránt. S van amikor azok hallják meg először az evangéliumot, akikről mi azt hittük, hogy soha nem fogják.

Testvérek, ez az ige egyszerre vigasztalás és figyelmeztetés. Vigasztalás: mert nincs olyan ember, akit Isten ne tudna megszólítani. S figyelmeztetés: mert lehet valaki nagyon közel az igéhez, és mégsem engedi be azt a szívébe. Ezért ma nem másokra nézzünk. Nem a „rabokra”. Hanem önmagunkra.

Keresem-e még az Urat?
Engedem-e, hogy Krisztus ma is megszólítson?
Vagy már csak megszokásból vagyok jelen az Ő közelében?

Mert a legnagyobb tragédia nem az, ha valaki börtönbe kerül. Hanem az, ha valaki úgy él le egy életet Isten közelében, hogy közben soha nem találkozott igazán Krisztussal.

De az evangélium örömhíre ma is ez: „Megtaláltak azok, akik nem is kerestek engem.”

Vagyis: Isten ma is közeledik az emberhez. Ma is megszólít. Ma is keres. S aki megnyitja előtte a szívét, azt Krisztus szabaddá teszi.

Ámen.

 

Imádság:

Mennyei Atyánk,
hálát adunk Neked azért, hogy ma is megszólítasz bennünket igéd által.
Köszönjük, hogy nem mondasz le az emberről,
és kegyelmed sokszor ott talál utat, ahol mi már reményt sem látunk.

Megvalljuk előtted, hogy sokszor könnyen ítélünk másokat,
miközben a saját szívünk zártságát nem vesszük észre.
Bocsásd meg, amikor megszokásból hallgatjuk igédet,
de nem engedjük, hogy valóban átformálja az életünket.

Urunk Jézus Krisztus,
köszönjük, hogy Te ma is keresed az elveszettet,
megszólítod a megtörtet,
és szabadságot adsz a megkötözötteknek.
Taníts bennünket is irgalmas szívre,
hogy ne emberek múltját nézzük, hanem a Te kegyelmed erejét.

Kérünk Téged a börtönben élőkért,
a magányosokért, az elbukottakért,
és mindazokért, akik úgy érzik, nincs már számukra új kezdet.
Mutasd meg nekik is a Krisztusban elkészített szabadulást.

És könyörgünk önmagunkért is:
őrizz meg bennünket a lelki közömbösségtől,
a kemény szívtől,
és add, hogy mindig élő vággyal keressünk Téged.

Add, hogy gyülekezetünk olyan közösség legyen,
ahol az evangélium világossága ragyog,
ahol van helye a bűnbánatnak, a kegyelemnek és az újrakezdésnek.

Hallgass meg minket Jézus Krisztusért,
aki azért jött, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessen.

Ámen.

 

Ritter Nándor lelkipásztor