Papp Tibor kórházlelkész igemagyarázata – Jn 10,11-21

Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, az látva, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát, és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól. Ismét meghasonlás támadt a zsidók között e beszédek miatt. Sokan így szóltak közülük: Ördög van benne, és nincs eszénél: mit hallgattok rá? Mások ezt mondták: Nem megszállott ember beszédei ezek. Vajon meg tudja-e nyitni az ördög a vakok szemét? (Jn 10,11-21)

 

Nem először támadt meghasonlás Jézus hallgatói közt az ő beszédei miatt. Nem először hasonlították az ördöghöz, Belzebub képviselőjének. És nem először értetlenkednek hallgatói és tesznek fel értelmetlen kérdéseket, mint jelen esetben azt, hogy az ördög vajon meg tudja-e nyitni a vakok szemeit?

Ez a fajta értetlenkedés máig tart, hiszen számos ember nem tud mit kezdeni Jézus példázataival, hasonlataival. Pedig ezek  azért adattak, hogy a legegyszerűbb gondolkodású emberek is megsejthessenek valamit  Isten Országa titkaiból, annak működési mechanizmusából. Valamint felfedezzék azt, hogy Jézus személyben Isten sokoldalú szeretete jött az emberek közé. Erről a sokoldalú szeretetről beszélnek az „Én vagyok..” mondások. Hetet olvashatunk belőlük János evangéliumában, aki szem és fültanúként hallhatta azokat és írta le könyvében. Ezek a következők: Én vagyok az élet kenyere, a világ világossága, az ajtó, a jó pásztor, a feltámadás és az élet, az út, az igazság és az  élet, és az igazi szőlőtő. Így egymás után olvasva, hallva őket, bizonyos megértéssel lehetünk az értetlenkedők felé. Mert mi az, hogy valaki önmagát kenyérnek, világosságnak, ajtónak mondja? Hát hogyan lehet egy ember mindezekké? Hogyan vállhat valaki a feltámadás valóságává élete során, miért pont ő az út, amin járni kell, vagy egy szőlőtő, ami gyümölcsöt terem. Nem beszélve arról, hogy miért pont az ő igazsága az, amit keresni kell, amikor minden ember a maga igazáért él-hal, küzd, harcol. Érthető kérdések és valóban okozhatnak fejtörést minden korok emberének. A válasz azonban sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Jézus ezekkel a hasonlatokkal nem a világhoz tartozókhoz szólt, hanem a benne hívőkhöz. A kívülállók számára ezek a lehetőséget kínálják arra, hogy Jézussal való kapcsolat által közelebb kerüljenek Istenhez. Ezek közül a mondások közül a mai napon a talán legjobban érthető és legszebb hasonlatot vehetjük szemügyre: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Ott és akkor ezt a képet mindenki érthette, hiszen a manapság mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységnek nevezett fogalmak közül kiemelkedett a juhokkal való foglalkozás. Mondhatni, a húsfogyasztás tekintetében alap élelmiszernek számított a juhok húsa, gyapjúk, bőrük szintén nélkülözhetetlen volt. Azt is mindenki tudta, hogy a juhok nem maradhatnak őrizetlenül, mert nemcsak, hogy szétszélednek, hanem ragadozó állatok prédájává is válhatnak. Erdély hegyeiben még mai nap is tavasztól őszig a pásztorok kint élnek a juhokkal, éjszakára karámokba terelik őket, maguk hordozható kalyibákban alszanak, hogy kutyáik hangjára egyből felébredhessenek és elzavarhassák az éj leple alatt támadó ragadozókat.  Jézus megkülönbözteti a bérest, aki csak a fizetésért vállalja a pásztorságot attól, aki gazdája, tulajdonosa az állatoknak. A tulajdonos kész vállalni a veszedelmet, akár életét is kockáztatni,  kész utána menni a századiknak, aki elkóborol, mert ismeri őket, számára mindenki fontos. És tesz két megdöbbentő megjegyzést is. Az egyik: „Más juhaim is vannak, amik nem ebből az akolból valók.”

Prófétai kijelentés ez, ami sokszorosan beteljesedett. Emlékezzünk arra, hogy jeruzsálemi bevonulás előtt Jézus megsiratta a várost s annak népét, mert bár akarta volna őket összegyűjteni és terelni, mint egy nyájat, de azok nem akarták. Saját juhainak, népének többsége elutasította Jézus megváltó  szolgálatát, ezért adta ki a világmisszió parancsát mennybemenetele előtt: Tegyetek tanítvánnyá minden népeket! A minden népekhez való küldetést azonosíthatjuk a más akolból való juhok képéhez. Ezért is fontos, hogy akik Jézus elhívó szeretetében részesültünk a keresztség által, tartozhatunk egyházához, engedjünk a jó pásztor vezetésének. Dávid zsoltárából tudjuk, hogy füves legelőkre, csendes vizekre tereli övéit, nem kell félniük még halál árnyéknak völgyén sem. Hallgatni szavára biztonságot jelent. Igéjével élni erőforrást jelent a mindennapok küzdelmeihez, útmutatást a ránk leselkedő veszélyekkel szemben. Az egyik legszebb kép, amit sokféle ábrázoláson láthatunk az pont ezt a biztonságot jelenti: Jézus, mint pásztor vezeti nyáját, a legkisebb bárányt ölében, vállán hordozza. Ezt teszi nemcsak a legkisebbekkel, de a megfáradtakkal a megterheltekkel is. Gondoljunk csak a Lábnyomok című vers költői látomására…

A mások megdöbbentő kijelentése Jézusnak, hogy ő olyan pásztor, akik saját szándéka szerint kész odaadni az életét, hogy aztán visszavehesse azt. Ezzel a készséggel érdemelte ki az Atya szeretetét. Nos, ez már valóban a keményebb beszéd kategóriájába tartozik, ahogyan minősítették szavait, amikor arról beszélt, hogy az ő teste étel és az ő vére ital – tudjuk, az úrvacsorára utalva. Jézus szavai halálát és feltámadását jelzik, azt, amit még az övéi sem értettek, sőt Péter tiltakozott is ellene, mondván, nem történhet meg Jézussal. Jézus nem véletlenül beszél arról, hogy a jó pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, ha a századik után kell menni. Pásztori életét le fogja tenni, hogy harmadnapra visszavehesse és mint megdicsőült, halálon győztes Úr hirdethesse, hogy a halál nem a végállomás az ő juhai számára. Ez az Atya terve, amibe ő beleilleszkedik, ezt a küldetést kapta, hogy önként meghozza azt az áldozatot, amivel  az eltévedt juhok iránti isteni szeretetet megmutathassa. Ez a mi életünk legfőbb reménysége: a mi pásztorunk engedelmessége és halál feletti győzelme. S az a pásztor, aki kész letenni az életét a juhaiért, miért ne tudná azokat megvédeni, ha azok bajban vannak. Az ő hangja megnyugtató, ha zavar van a nyájban. Az ő szava eligazító, ha kétségek támadnak. Az ő személyünk iránti ismerete reménységet ad szívünkbe, hogy mielőtt bármit kérnénk tőle, ő már tudja, mire van szükségünk. Az ő vesszője és botja vigasztalás, mert védelmet jelent számunkra a veszedelem idején.

Fontos lenne, hogy olyan gyermeki bizalommal tudjuk magunkat erre a Jézusra rábízni, amilyen gyermeki rácsodálkozással  fogadják  gyermekeink azokat a képeket, amiket a báránykát ölelő Jézusról mutatunk nekik. Ők még el tudják képzelni, milyen a jó pásztor ölében, biztonságban lenni, hiszen gyermeki mivoltuk legbiztonságosabb perceit az anyaölben, a szülői, nagyszülői szeretet ölelésében élik meg. Felnőttként már nehéz elfogadnunk az ilyen szeretetteljes gondoskodást, mondván, tudunk mi már magunkra vigyázni. Ám  éppen itt szokott kezdődni a baj, amikor nem hallgatunk a jó pásztorra, amikor egyénieskedünk, amikor más legelőkre tévedünk és más vizek után vágyódunk. Jézus azonban az a pásztor, aki, ha kell utána megy juhainak, ha kell, hangjával hívogatja őket, mert az ő nyájában mindenki számára van hely.

Ha a pásztorban bízni tudó juhok bizalmával és engedelmességével vagyunk iránta, akkor nem lesz gond azzal sem, hogy miért jó nekünk, hogy ő számunkra élet kenyere, a világ világossága, az ajtó, a feltámadás, az út, az igazság és az  élet, és az igazi szőlőtő.

Ámen.

 

Papp Tibor kórházlelkész