Ó, mi nagyon jó helyen élünk!
El is szégyelltem magam, amikor a címben olvasható szavakkal megvédte és megdicsérte lakóhelyét a negyedik gyermekét váró fiatal cigány anyuka. Nyugodt szívvel használom írásomban a cigány kifejezést, hiszen magukat is így nevezik Bodaszőlő lakosai, nem ragaszkodnak a „roma”, „kisebbségi” vagy „etnikum” terminushoz. Ők csak egy dologhoz ragaszkodnak, mégpedig egymáshoz. Egymás alatt a település közösségét értem, de mondhatnám akár családnak is, hiszen szegről-végről mindenki rokona a másiknak. És azt látni, hogy ezek az emberek boldogok. A gyerekek pláne, huncut zsiványsággal a szemükben és óriási mosollyal az arcukon élik itt mindennapjaikat. Mint akiknek fel sem tűnik, hogy egyébként mekkora itt a nyomor.
Pedig saját komfortzónákból kilépve, számunkra megdöbbentő az itt tapasztalt szegénység. Már a faluba – ami közigazgatásilag Hajdúböszörményhez tartozik – is olyan dimbes-dombos, növényekkel benőtt földút vezet, mintha egy Indiana Jones filmbe csöppentünk volna. De helyi idegenvezetőnk, Krisztián biztosít bennünket, hogy jó irányba haladunk a több mint kétezer fős település felé. Bár útközben több tábla is felhívja rá a figyelmet, hogy itt bizony nincsenek lakóépületek, csak szőlőlugasok, valahogy mégis találkoztunk több tucat családdal, akik minden kétséget kizáróan itt élnek.
Szinte házról-házra megáll a Református Szeretetszolgálat kisbusza és a minket felvezető személyautó, mely a Debrecen-Nagytemplomi gyülekezet néhány segítő tagjának adományát szállítja. Az adománykörút ma a nagycsaládosokat érinti, amiből bőven akad Bodaszőlőn. Mindenki a háza előtt vár minket, és nagy örömmel, hálával veszik át a tartós élelmiszereket, zöldségeket, húsokat – melyekért köszönet a Kedvenc Húsáruháznak -, ruhákat, cipőket és takarókat. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy valóban milyen szépen, türelmesen, segítőkészen fogadják az adományokat. Például a takarókra, paplanokra többen maguktól rávágják: „Nálunk egész meleg van, tessenek inkább oda vinni, ahol fáznak a gyerekek!”.A ruha- és cipőadományokat átvéve nem kell külön elmagyarázni a logisztikát, mindenki magától tudja: „Átnézzük, aztán adjuk tovább a többieknek, válogassanak ők is!” Szinte kivétel nélkül behívnak minket „házaikba”, mutatják, hová tegyük le a zsákokat, csomagokat. Az egyik első helyen még elszóltuk magunkat, hogy itt nem lehet könnyű élni. Anyuka egyből mondja:
„Ó, ne tessék már ilyet mondani, mi nagyon jó helyen élünk! Van fal, zár az ablak, a szobában meleg van, áram is van, a gyerekek nézhetnek mesét!”.
Megdöbbentő volt, hogy az itt lakó család komfortosnak gondolja, hogy tizennyolc négyzetméteren öt ember félhomályban tud tévézni. Fürdőszoba természetesen nincs, konyha sincs, egy kis sparhelt biztosítja a szoba melegét és az ebéd lehetőségét is.
Ez a szoba, ami már jó helynek számít
Azonban ahogy tovább haladunk, saját szemünkkel látjuk, hogy az már említésre méltó dolog, hogy van fal. Több otthonnál ugyanis téglafal helyett furnérlemezek keretezik a házat, talpunk alatt döngölt földpadló. Régi, kopott bútorok egymás hegyén-hátán. Persze voltak egész korrekt ingatlanok is, padlószőnyeggel, színesre festett falakkal, konvektorral. A korábban látottak után erre már valóban annyit tudok mondani, hogy ez egész korrekt lakóhely.
Utunk végéhez közeledve ér minket az egyik legmegrázóbb élmény. Először látunk könnyeket, eddig mindenki olyan vidáman, boldogan fogadott minket. Az utolsó háznál azonban anyuka sír, karján gyermekével, és mellette még másik három. Nem nagyon szól semmit, mutatja az utat, hová tehetjük le a csomagokat. Délután fél öt elmúlt, kezd sötétedni, ezért a házban már telefonjainkkal kell világítanunk. Itt bizony már kikapcsolták az áramot, világítás nincs, ahogy a nap lemegy, a házra is sötétség borul. Kérdésünkre elmondja, hogy még csak egy elemlámpájuk sincs, gyertyával és teamécsessel tudnak világítani. Bizonyos helyzetekben ezt romantikusnak gondolnám, most azonban nem az. Az általános iskolás kisfiú szomorú szemmel néz rám, és életemben először belém hasít a gondolat: ha ő azt mondja, hogy nem tudta megcsinálni a házi feladatot, neki elhiszem. Ő tényleg nem tudja, hiszen már azt sem látjuk, hogy milyen könyvet tart a kezében. Ahogy telnek a percek, mi, a Szeretetszolgálat munkatársai sorra kapjuk elő mobiltelefonjainkat, hogy világítsunk. De amint mi innen kilépünk, a fény is elillan. Közben kiderül számunkra, anyuka miért sír: egy hónapja maradt, hogy megfelelő feltételeket teremtsen gyermekei számára, különben kiemelik őket a családból. A közös ötletelés egyből elkezdődött, a megoldásnak is meg kell születnie harminc napon belül.
Ez csak egy délután volt, egy településen. És még megannyian várnak a segítségre ország- és világszerte. A földi mennyországot nem tudjuk megteremteni, de együtt, összefogva sokat tehetünk azért, hogy legalább élelemmel, ruhával, vagy az otthon melegét nyújtó tűzifával néhány napra levegyük a terhet a rászorulók válláról.