Ludvigné Izsay Szilvia lelkipásztor igemagyarázata – Zsolt 128
Zarándokének. Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy, és jól megy sorod. Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat. Áldjon meg téged a Sionról az Úr, hogy láthasd Jeruzsálem jólétét egész életeden át, és megláthasd unokáidat is! Békesség legyen Izráelben! (Zsolt 128)
Életünk útjai néha hosszúnak tűnnek. Tele vannak váratlan fordulatokkal, csikorgós kanyarokkal, veszélyekkel. És néha elfáradunk. A maradék erőnket ilyenkor csak a legszükségesebbekre tudjuk fordítani.
Milyen biztató elképzelni, ahogy a korabeli zarándokok Jeruzsálem felé menve ezt a zsoltárt énekelték. Talán néha kimerültebben csengett az ének, ziháló tüdővel, de úgy vélhették, hogy a reménységből még lehet erőt meríteni. Abból, hogy nem cél nélkül, hanem Istenük felé haladnak, s hogy rájuk még áldások várnak. Ajkukon a megpróbáltatások és veszélyek közt sem panaszdal zengett, hanem felidézték a vágyott békességet, amely az otthonra, de az egész népre is kiárad.
A 128. zsoltár nem azért értékes, mert azt ígéri, hogy minden hívő élete pontosan így alakul, ahogy soraiban megírták. Viszont megmutatja, milyen világot szánt Isten az embernek: olyat, ahol céltudatos munka és eredményes szolgálat vár, ahol a kapcsolatok szeretetben épülnek, ahol a közösséget egy isteni rend szerinti egység tartja össze. A zarándokok valószínűleg nem azért énekelték ezt, mert mindannyiuknak ez volt az élettapasztalata, hanem mert hitték, hogy egy ilyen világ felé tartanak.
Nem mindig könnyű reménységben maradni. Jézus Krisztus ma is megszólít újra, tovább hív, emlékeztet, hogy Ő a keresztre menve is az Atya ígéretében bízott. Az áldozata által felragyogó jövőnkben ott van az az áldás és békesség, amiről ez a zsoltár szól.
Jézus Krisztus az az útitárs, aki nemcsak rámutat egy távoli jövőre, melyben minden a helyére kerül, hanem aki út közben is velünk van fáradtságban, csüggedésben, aki meghallgatja dilemmáinkat, betölti ürességünket, és emlékeztet Isten hűségére.
Ma talán éppen erre van szükségünk: nem arra, hogy minden kérdésünkre választ kapjunk, hanem arra, hogy ne sajnáljuk az erőnket a reménykedésre. Mert aki Krisztussal jár, az nem hiába kapaszkodik felfelé!
Ámen.
Ludvigné Izsay Szilvia lelkipásztor
