Húsvét vasárnap
„És látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én uramat, és nem tudom hova tették.” Jn 20,12-13
Mária szívében hatalmas gyász volt. Gyászolta Mesterét. Azt az embert, aki hosszú évek után talán először emberszámba vette és szeretettel szólt hozzá. Talán megfordult a fejében, amikor Jézusra gondolt: „Hogy lehet valakit ennyire gyűlölni? Valakit, aki mindenkit szeret?” Szívesen követte Őt. Szívesen hallgatta. És hirtelen, egyik napról a másikra minden megváltozott. Az áldó hang elhalkult. Helyette maradt a sír néma csendje.
Már a harmadik nap reggele volt. Vége a Páska ünnepnek. Máriát nem hagyta nyugodni a gyász, útra kelt ezért, hogy tiszteletét tegye a Mester sírja előtt. Amint a sírhoz ért, nem várt fordulat következett. Hiszen a sír nyitott szája ásítva meredt előtte. A Mester nincs sehol. De a sír mégsem üres! Ott ül két földöntúli fényt sugárzó alak hófehér ruhában. Mária rögtön a legrosszabbra gondol. „Itt valaki viccet csinál a Mester halálából? Szándékosan elvitték az Ő testét?” A két angyal megszólítja őt: „Asszony, miért sírsz?” Idegenek hangja, mégis annyira ismerős. Mária fájdalmában, gyászában teljes tanácstalanságban van, össze van zavarodva. Az angyalokat vádolja Jézus holttestének az ellopásával. Abban a helyzetben talán nem is érdekelte igazán kicsodák ők. Egyetlen kérdés foglalkoztatta: Hol van Jézus? Erre a kérdésre hamar választ kap. Mert hirtelen megjelent valaki mögötte. Még egy idegen. Hiába fordult meg, hiába nézett rá, nem ismerte meg az ismeretlen ismerőst. „Biztos a kertész az” – gondolta.
„Asszony, miért sírsz?” – hangzik el ismét a kérdés. Mária még a hang alapján sem ismeri fel azt a valakit, akit oly sokat hallott már. Aztán elhangzik az „idegen” szájából az a bizonyos név: Mária. Ekkor következik be a fordulópont. Hirtelen minden világos lesz. Ott áll előtte az a Jézus, akit néhány napja elkísért a sírboltba. Hirtelen minden megváltozik. A gyász helyett öröm lesz, a reménytelenség helyett bizakodás. Mária örömében talán meg is ölelte volna, de nem lehet, mondván: „Még nem mentem fel az Atyához…” Helyette egy feladatot kap Mária: „Mondd meg nekik…” Vidd hírül a tanítványoknak! A kezdeti céltalanságot, amit Mária esetleg érzett Jézus halála után, most hirtelen egy erős cél váltotta fel. Legyen hírnök, aki elmondja: Krisztus valóban feltámadt!
Mária csodálatos felismerésnek lehetett a tanúja. Annak a csodának, hogy az élet győzedelmeskedett a halál felett. A csodának, hogy Krisztus jelenlétében remény születik az ember szívében. A sok-sok rossz, szenvedés, gyász után megtapasztalta a megenyhülést, a vigasztalódást, egy új kezdet lehetőségét.
Talán ismerősek lehetnek azok a szenvedések, amiken Mária ment keresztül, ahogy végignézte szeretett Mesterének haláltusáját. Ismerős lehet a kilátástalanság, a reménytelenség érzése. Idén Húsvétkor, amikor sokunk szívében ugyancsak ott a félelem, a tanácstalanság, reménytelenség, a gyász, keressük a feltámadt Jézus Krisztust, aki megmutatta, hogy Ő hatalmasabb, mint a mindent romba döntő halál, hatalmasabb a szenvedéseknél, az életet megnyomorító minden külső és belső erőnél. Mária szíve akkor enyhült meg, amikor ismét Krisztus közelében lehetett. Nélküle összeomlott, vele új erőre kapott. Hiszen Ő képes felemelni a porba hullt embert. De nem csak felemeli, hanem új célt is! Ő diadalmat aratott a bűn és halál felett. Ezért lehet élő reménységünk, ha Őt keressük, ha benne bízunk!
Jézus Krisztus feltámadása új reményt adott a világnak!
