Heti útravaló – 34. hét

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

1Kor 10,12-13

Bizalom és elbizakodottság. Két hasonló szó, jelentésüket tekintve azonban igen távol állnak egymástól. Míg az egyik alázatra bír, addig a másik a bennünk rejlő önzést erősíti. Ennek ellenére könnyen össze lehet őket téveszteni akkor, ha nem vagyunk tisztában önmagunkkal, helyzetünkkel. Pál a fent olvasható tanítást nem ok nélkül adja tudtul a korinthusi gyülekezetnek, ugyanis a gyülekezetben akadtak olyanok, kik hitbeli előrejutásukat úgy értelmezték, hogy célba értek Istenismeretük területén.  Az Istenbe vetett hitük, bizalmuk átcsapott egyfajta elbizakodottságba és azt gondolták ők tökéletesen ismerik Istent, az Ő útjait, ezért semmi meglepetés nem érheti őket az életben. Sőt, magukat előbbre helyezték azoknál, kiknek hite még gyerekcipőben jár.

Még egy kevés siker is sokszor arra ösztönzi az embert, hogy elbízza magát és megfeledkezzen arról, hogy testestől-lelkestől Istenéi vagyunk. Hitünk épülése azonban egy olyan folyamat, amire soha nem mondhatjuk azt, hogy végeztünk. Nem mondhatjuk, hogy olyan magasságokat értünk el, ahonnan már nincs tovább. Hitünk éppen az Istenbe vetett folyamatos bizalmon alapszik, hogyha néha meg is rendülünk, de tudjuk, hogy az Atyánál már ott van a szabadulás útja, nála kész a megbocsátás, a vigasztalás. Hitünk azt is jelenti, hogy lelkünk szüntelen keresi az Istennel való találkozás lehetőségét, ez a keresés meghatározza mindennapjainkat.

Vigyázzunk hát mi is nagyon, nehogy az Istenbe vetett bizalmunk átváltson elbizakodottságba és már kevésbe vágyjunk arra, hogy keressük az Ő közelségét és hogy minél inkább megismerjük Őt!