A világosság megtapasztalása látás nélkül
A fény különleges szerepet tölt be az életünkben. Alig akad olyan tevékenység, amelyhez ne lenne rá szükségünk, az életünk és környezetünk alapja. A növények a fényhez alkalmazkodnak, feléje hajolnak, hogy éltető energiához jussanak. Így vagyunk ezzel mi, emberek is, hiszen fény nélkül mi sem élnénk túl. Nehéz elképzelni életünket a fény megtapasztalása nélkül: alapvetésnek gondoljuk, hogy reggel, mikor kinyitjuk a szemünket, látjuk környezetünket, a nap során pedig minden cselekvésünket segíti szemünk világa, befolyásolja döntéseinket, információt gyűjtünk vele. Október 15-én, a fehér bot napján látássérült testvéreinkre fordítunk kiemelt figyelmet, de nem a különbségek hangsúlyozásával, hanem teljeskörű beilleszkedésük lehetőségével.
Nap mint nap találkozunk embertársainkkal, akik valamely érzékszervük kiesése miatt másképp tapasztalják meg az őket körülvevő világot, segédeszközöket használnak a hétköznapi élethez, jelen esetben egy fehér bot vagy vakvezető kutya segíti őket. Bár több kihívással kell megküzdeniük a mindennapok során, és másképp szereznek tapasztalatot, de látásképtelen testvéreink is élvezik a filmeket, a színházi előadásokat és az olyan szabadidős tevékenységeket, amelyek középpontjában a vizualitás áll. Ezen előítéletek leküzdésén dolgozik a Magyar Református Szeretetszolgálat Vakmissziója, akik havi szinten, az ország több pontján is közösségi eseményeket szerveznek önkéntesek közreműködésével a vakoknak és gyengénlátóknak. Szolgálatukkal szeretnék megmutatni mindenkinek, hogy ők is a társadalom aktív tagjai lehetnek, akik közlekednek, gyermeket nevelnek és dolgoznak, vagy akár éppen lelkipásztorként szolgálnak vagy kántorként kísérik orgonán a zsoltárokat az istentiszteletek alkalmával.
A Vakmisszió a fehér bot napja alkalmából idén is közös alkalmat szervezett, melynek kezdetén Nagytiszteletű Hajdú Zoltán Levente, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának főigazgatója köszöntötte a résztvevőket Ézsaiás próféta könyvének verseivel: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez.” (Ézs 60,1-3). Áhítatában rávilágított, hogy ami igazán fontos, azt nem a szemünkkel látjuk, hiszen Krisztus világosságát a szívünkbe kell befogadni. Fogadjuk el meghívását a hitre, és fogadjuk be fényét, melynek közvetítőivé válhatunk. Akármilyen problémával küzdünk, bármilyen kicsinynek is érezzük magunkat, az Ő szeretete és ereje megerősít bennünket, mely reménységet és biztonságot ad.
„Elhiszed ezt? Fény nélküli életünkön ott tud ragyogni az Úr dicsősége, és ez a hitbéli elfogadás, a Krisztusi tanítványság kezdő mozzanata. Az egyetlen kérdés az, hogy oda tudom-e adni magam teljesen, hogy olyan csodákat lássak, melyek csak Ő általa lehetségesek.” -szólította meg a Vakmisszió tagjait a lelkész.
A közösségi programra a résztvevők is lelkesen készültek, versmondással kedveskedtek a többieknek. A délután során Ady Endre: Istenhez hanyatló árnyék, Túrmezei Erzsébet: Ősz és Kovács Pál: Egy antológia margójára című költeményei hangoztak el. A lélekemelő áhítat után a szavalatok is arra bíztattak minden jelenlévőt, hogy Istenben erőt lelhetnek, aki a sötétségben is reményt ad. A nap befejezéseként pedig audio narrációs filmvetítéssel ismerhették meg Helen Keller történetét, aki az első diplomás siketvak nőként világszerte ismertté vált úttörő munkásságával.
„A Vakmisszió eseményeinek résztvevői nemcsak közösségre találnak, hanem hitre is. Olyan megerősítést kapnak itt, ami sehol máshol nem megtapasztalható. Nem sajnálkozva fordulnak felénk, hanem erőt adnak, hogy mi magunk is cselekedhessünk”- mondta el Viktor, a misszió egyik résztvevője.
A mai esemény is megmutatta, hogy nekünk, keresztyén embereknek kiemelten fontos a fény. A biológiai létezésünkön tú, lelki életünk alapja is: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12). Ezért különösen fontos, hogy ne sajnáljuk látássérült testvéreinket, hanem segítsünk nekik szükség esetén, és tanuljunk tőlük, hogyan lássunk a szívünkkel is, és ne csak a szemünkkel.
