Gál Judit kórházlelkész igemagyarázata – Jób 14,7-9

„Még a fának is van reménysége, ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete.” (Jób 14,7-9.)

Jób történetét olvassuk hetek óta.  A hatalmas veszteségeket átélő, anyagi javaiban, családjában és saját egészségében megpróbált ember történetét, aki küzd belsőleg, hogy kibírja az elhordozhatatlant, hogy mégis legyen reménysége. Így érthető a szenvedő ember összetörtsége is: „Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúlásáig…” (13.v.)  Annyira emberi mondat: bárcsak túlélném– de ha túl sok, elég volt!  Életerő, életösztön és az élni tudás megfáradásának harca.

Ezekben a napokban, amikor sokan síroknál megállva emlékeznek, megfogalmazódik a kérdés: Miben van reménység, ha az emberi reménység elfogy?

Jóbot ebben a belső kínlódásban a kivágott fa képe fogja meg. „..ha kivágják, újra kihajt….ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz…” Különös a természet, amely láttatja a Teremtő rendjének, hatalmának valóságát. Az élet akkor is megy tovább, sőt: a víz illatától újra életre kel!

Jób még nem ismerte Krisztust, az Élővíz Urát, Ő még nem hallotta a feltámadás, a mindig új kezdet valóságát – de ösztönösen tudta, van a pusztulásnál nagyobb erő: az Élet Urának hatalma! S ha elfogy is az emberi reménység (akár életben, akár halál idején) – a Krisztusban való reménység újra felráz, újra hitet ébreszt,  mindig képes megújítani.

Imádkozzunk:

Életnek Ura, aki jól ismered az emberi határokat, reménységet és reményvesztettséget – könyörülj rajtunk. Könyörülj, hogy mindig lássunk Téged, érezzük az Élő víz valóságát és adj nekünk megújulást!

Ámen.

 

 

Gál Judit kórházlelkész