Révfalviné Budai Julianna kórházlelkész igemagyarázata – Jób 7
Csak küzdelem a halandó sorsa a földön, napjai úgy telnek, mint a napszámosé! Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért, úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem. Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek fel? Hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig. Testemet férgek és porkéreg borítja, bőröm beforrad, majd kifakad újra. Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és reménytelenül múlnak el. Gondold meg, hogy csak szellő az életem, szemem nem lát többé jót. A szemek, amelyek eddig láttak, többé nem találnak; szemed engem keres, de én már nem vagyok. Eltűnik a felhő, tovaszáll: éppígy nem jön vissza, aki leszáll a holtak hazájába. Nem tér vissza többé a házába, lakóhelyén sem tudnak róla többé. Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel. Tenger vagyok-e vagy tengeri szörny, hogy őrséget állítasz ellenem? Mikor azt gondolom, hogy vigaszt nyújt az ágyam, panaszomat enyhíti fekhelyem, akkor álmokkal rettentesz, látomásokkal rémítesz meg engem. Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat. Elég volt az életemből, nem kell tovább! Hagyj békén, hiszen csak leheletnyi az időm! Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed. Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, amikor keresel, már nem leszek. (Jób 7, 1-21)
Jób könyve 7. fejezete a szenvedő ember őszinte, fájdalmas segélykiáltása. Jób újabb panaszát olvashatjuk benne, aki nem rejti véka alá megpróbáltatásait: az életet nehéz napszámos munkához hasonlítja, éjszakáit és nappalait a reménytelenség tölti ki.
Jób elmondja, hogyan éli meg Isten szorító közelségét, miközben a kegyelmét távolinak érzi. Amikor felteszi a híres kérdést: „Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele?” (Jób 7,17), A 8. zsoltár ujjongó csodálatának ellenpéldáját hangsúlyozza. (Zsolt 8,5) Ott az isteni figyelem méltóságot ad az embernek. Jób számára azonban az állandó, szigorú ellenőrzést jelenti, amelytől egy pillanatra sem menekülhet.
Ez az ige ma arra tanít bennünket, hogy a hit nem a nehézségek elhallgatását jelenti. Jób nem fordít hátat Istennek, hanem éppen hozzá kiált. Panasza valójában a bizalom jele: hiszi, hogy Isten hallja őt, még akkor is, ha most csak a vádlót és a bírót látja benne. Ez a fejezet rávilágít az emberi lét törékenységére és arra a mély vágyra, hogy a szenvedés közepette is megélhessük Isten megváltó, megbocsátó jelenlétét, ne csak a számonkérést.
Imádság:
Istenem Mennyei Édes Atyám!
Hozzád fordulok a nehéz pillanatokban, amikor Jóbhoz hasonlóan én is fáradtnak és megsebzettnek érzem magam. Köszönöm, hogy Eléd vihetem a kétségeimet, a fájdalmamat és a könnyeimet is, mert Te nem vetsz meg a gyengeségemért.
Kérlek, Uram, hogy amikor a napjaim nehéznek tűnnek, és az éjszakáim békétlenek, ne engedd, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Ne engedd, hogy a próbatételek elválasszanak tőled! Mutasd meg nekem irgalmas arcodat, és add, hogy ne szorító ellenőrzésként, hanem megtartó, szerető jelenlétként tapasztaljam meg a közelségedet.
Bocsájtsd meg bűneimet, és újítsd meg a hitemet, hogy megértsem: a szenvedésben sem vagyok egyedül. Adj nekem türelmet, erőt a kitartáshoz, és töltsd meg a szívemet a Te békességeddel, amely minden értelmet meghalad. Jézus nevében kérlek hallgasd meg imádságomat.
Ámen.
Révfalviné Budai Julianna kórházlelkész
