Petró József lelkipásztor igemagyarázata – 2Krón 23,1-15

A hetedik évben nekibátorodott Jójádá, és szövetkezett a századosokkal: Azarjával, Jeróhám fiával, Jismáéllal, Jóhánán fiával, Azarjával, Óbéd fiával, Maaszéjával, Adájá fiával és Elísáfáttal, Zikrí fiával. Ezek bejárták Júdát, összegyűjtötték Júda valamennyi városából a lévitákat meg Izráel családfőit, és Jeruzsálembe jöttek.

Az egész gyülekezet szövetséget kötött a királlyal az Isten házában. Ezt mondta nekik Jójádá: A király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól! Ezt tegyétek tehát: egyharmada azoknak a papoknak és lévitáknak, akik szombaton lépnek szolgálatba, őrizze az ajtókat, egyharmada a királyi palotánál, egyharmada pedig a Jeszód-kapunál legyen. Az egész hadinép pedig legyen az Úr háza udvaraiban.

Senki se menjen be az Úr házába; csak a papok és a szolgálatukat végző léviták mehetnek be, mert ők szentek. Az egész nép pedig tartsa meg, amit elrendelt az Úr!

A léviták vegyék körül a királyt, legyen mindenkinek kezében a fegyvere; aki pedig a templomba be akar hatolni, azt meg kell ölni! A király mellett legyetek, akármerre jár!

A léviták és egész Júda mindenben úgy jártak el, ahogyan Jójádá főpap megparancsolta. Mindegyik maga mellé vette az embereit, a szombaton szolgálatba lépők mellett azokat is, akik szombaton letették a szolgálatot, mert Jójádá főpap nem engedte el ezeket a csapatokat.

Jójádá, a főpap pedig odaadta a századosoknak Dávid király lándzsáit, kis és nagy pajzsait, amelyek az Isten házában voltak. Odaállította az egész hadinépet dárdával a kezükben a templom jobb oldalától a templom bal oldaláig, az oltárhoz és a templomhoz, és körülvették a királyt. Akkor kivezették a király fiát, és fejére tették a koronát; kezébe adták az uralkodás okmányát, és így királlyá választották, Jójádá és a fiai pedig fölkenték őt, és felkiáltottak: Éljen a király!

Meghallotta Ataljá az odaözönlő nép lármáját, akik a királyt dicsőítették, ezért bement a nép közé az Úr házába. Amikor látta, hogy a király ott áll az emelvényen a bejáratnál, a király körül pedig ott vannak a parancsnokok és a kürtösök, az egész köznép meg örül, és fújja a kürtöket, és látta az énekeseket a hangszerekkel, akik a dicsérő énekeket vezették, akkor Ataljá megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: Összeesküvés! Összeesküvés!

De Jójádá főpap azt parancsolta a haderő élén álló századosoknak: Vezessétek ki a sorok között; ha pedig valaki utánamegy, azt öljétek meg fegyverrel! A főpap ugyanis nem akarta, hogy az Úr házában öljék meg. Akkor kituszkolták, és amikor a királyi palota kocsibejárójához ért, ott megölték. (2Krón 23,1–15) 

„A hetedik évben nekibátorodott Jójádá…” – ezzel a rövid, de nagyon fontos mondattal kezdődik történetünk. Júdában ekkor Ataljá uralkodott. Emberileg nézve úgy tűnhetett, hogy Dávid királyi házának vége, és vele együtt Isten ígérete is meghiúsul. De volt valaki, aki nem csupán azt nézte, amit maga körül látott. Jójádá főpap emlékezett arra, amit Isten mondott. Ezért különösen fontos a harmadik vers kijelentése: „A király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól!” Jójádá bátorságának ez volt az alapja. Nem egyszerűen úgy döntött, hogy megpróbálja megváltoztatni az ország helyzetét. Isten ígéretére támaszkodott.

A mi életünkben is vannak olyan időszakok, amikor sokkal erősebben látjuk a problémákat, mint Isten lehetőségeit. Egy nehéz élethelyzetben könnyen azt gondolhatjuk, hogy nincs tovább. Imádkozunk valamiért, de nem történik változás. Várunk Istenre, de úgy érezzük, hallgat. Jójádá története azonban arra emlékeztet, hogy Isten hűsége nem attól függ, hogy mi éppen látjuk-e a munkáját.

Jóás ott volt mindvégig. Isten megőrizte azt, akin keresztül Dávid királyi vonala folytatódhatott. Amikor pedig eljött az idő, előhozták a király fiát, fejére tették a koronát, fölkenték, és a nép felkiáltott: „Éljen a király!”

Érdemes azonban észrevennünk, hogy Jójádá nemcsak hitt, hanem cselekedett is. Embereket gyűjtött össze, feladatokat osztott ki, megszervezte a templom őrzését, és mindent előkészített. A hit tehát nem tétlenség. Istenben bízni nem azt jelenti, hogy nekünk semmit sem kell tennünk. Sokszor éppen a hit indít bennünket cselekvésre.

Lehet, hogy Isten minket is arra hív, hogy tegyünk meg egy olyan lépést, amelyhez nagy bátorság kell. Talán rendeznünk kell egy megromlott kapcsolatot. Talán bocsánatot kell kérnünk. Talán ki kell állnunk valami mellett, amiről tudjuk, hogy helyes. Vagy éppen el kell kezdenünk valamit, amit már régóta halogatunk. A kérdés nem az, hogy félünk-e közben, hanem az, hogy a félelmünk vagy az Istenbe vetett bizalmunk határozza-e meg a következő lépésünket.

A történetben Ataljá uralma végül összeomlik. Az, ami addig megváltoztathatatlannak látszott, egyetlen nap alatt véget ér. A király pedig elfoglalja az őt megillető helyet. Ez rávilágít egy személyes kérdésre is életünkben amelyet fel kell tennünk önmagunknak: Ki foglalja el a király helyét az életünkben?

Sok minden és sok mindenki szeretne uralkodni rajtunk. A félelmeink, az anyagiak, mások véleménye, a saját terveink, a siker iránti vágyunk vagy éppen az aggodalmaink. Könnyű azt mondani, hogy Isten az első az életünkben, de ezt a hétköznapi döntéseink mutatják meg igazán. Jójádá története ezért nem egyszerűen egy régi király trónra kerüléséről szól, hanem arra is emlékeztet bennünket, hogy Isten szava megbízható, Isten ígéretei pedig nem veszítik érvényüket attól, hogy a körülményeink mást mutatnak. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy bízzunk benne, és amikor eljön a cselekvés ideje, merjünk engedelmeskedni.

Talán ma nekünk szól az első vers néhány egyszerű szava: „nekibátorodott Jójádá.” Nem tudjuk mindig előre, mi lesz egy döntésünk eredménye. Nem látjuk Isten teljes tervét sem. De ismerhetjük azt, aki vezet bennünket. És végső soron nem a saját erőnk ad bátorságot, hanem az, hogy Isten hű ahhoz, amit megígért.

Imádság:

Urunk, köszönjük, hogy Te akkor is munkálkodsz, amikor mi még nem látjuk annak eredményét. Köszönjük, hogy szavadra és ígéreteidre építhetjük az életünket. Adj nekünk Jójádához hasonló bátorságot, hogy ne csak higgyünk benned, hanem merjünk engedelmesen cselekedni is. Mutasd meg, mi az a lépés, amelyet nekünk kell megtennünk, és segíts, hogy életünkben valóban Téged illessen az első hely.

Ámen.

 

Petró József lelkipásztor