Molnár Ferenc Caramel, az MRSZ egyik menedékhelyén kárpátaljai menekült gyermekekkel játszik – Fotó: Dezső Attila

– Hogyan látja: 2022-ben nagyobb boldogság adni, mint kapni?

– Sajnos a mai világban inkább az a trend, hogy a legtöbben kapni szeretnek. Szerencsére vannak még jó kezdeményezések és olyan emberek, akik észreveszik mások baját és fontos a számukra, hogy adjanak. Ez kellene legyen a normalitás. Sokszor hallom, amikor a hírességek beszámolnak arról, hogy jótékonykodtak és hogy ez mennyire felemelő érzés számukra. Jó lenne, ha az embereknek nem felemelő, hanem természetes lenne máson segíteni.

– Szokott ön is önkénteskedni, jótékonykodni?

– Szoktam, de nem szeretek róla beszélni. Persze amikor szükség van rá, hogy az arcommal vagy az ismertségemmel hozzájáruljak egy program sikeréhez, vagy felhívjam valami fontos dologra a figyelmet, akkor azt szívesen megteszem. De azt gondolom, hogy ha valaki segít, annak nem a kirakatban kell történnie.

– Elvárják Magyarországon az emberek a közszereplőktől, hogy segítsenek?

– Talán igen. Én mégis azt látom, hogy egy-egy ügy kapcsán a magyar társadalom hétköznapi hősei mozdulnak meg a leginkább. Véleményem szerint az segítsen, akiben van erre belső indíttatás, és ne az, aki puszta szereplési vágyból teszi. Ugyanakkor az ismertebb emberek a maguk módján a társadalom szélesebb rétegei felé tudnak üzeneteket közvetíteni, és erre is szükség van.

– Néha egy apróság, amit megcselekszünk, olyan sokat jelenthet másoknak, hogy nem is gondolnánk. A Szeretethíd Kárpátaljáért önkéntes program éppen erre buzdítja az embereket, hogy azon a két napon mindenki csak annyit tegyen, amennyit a maga környezetében meg tud tenni.

– Ez elég összetett probléma. Egy bizonyos ponton túl nem számít, mit sugall a média, vagy az ismert emberek, hanem csakis az számít, hogy ki mit hozott otthonról, hogyan szocializálódott. Hogy milyen mintákat látott a szüleitől, vagy a pedagógusok mire tanították az iskolában.

Minden embernek, minden közösségnek megvan a maga problémája, amibe hajlamos belefeledkezni. Én azt látom, hogy a magyar egy érzékeny társadalom, a magyarok általában odafigyelnek egymásra, meghallják mások problémáit; gondoljunk csak az SMA-s Zente gyógyításáért indított adakozásra a közösségi hálón. Ez abból fakadhat, hogy mi olyan nemzet vagyunk, amelyet meggyötört a történelem, és emiatt valószínűleg talán egy picit jobban át tudjuk érezni a körülöttünk lévő problémákat, konfliktushelyzeteket. Lehet, hogy idealista vagyok, de azt látom, hogy a magyar társadalomban a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, a fiataloktól a nyugdíjasokig mindenki megmozdul, ha baj van. Legyen szó egy beteg gyermek százmilliókba kerülő kezeléséről vagy a menekülő kárpátaljai magyarokról. Nyilván ebben is, ahogy mindenben, van hova fejlődnünk – de nem csak nekünk, hanem az egész világnak.

A kárpátaljai gyermekek nagyon örültek, hogy ellátogatott hozzájuk az énekes – Fotó: Dezső Attila

– Talán a bajban jobban megmutatkozik a cselekvő krisztusi szeretet. A Szeretetszolgálat sem tapasztalt még ilyen példaértékű összefogást, mint ami az ukrán-orosz háború következtében történt.

– Furcsa lehet, hogy ezt mondom, de azért még mindig sokan a homokba dugják a fejüket és csak ilyenkor veszik észre, hogy baj van, amikor az már közel van, vagy minket is érint. Pedig mindig észre kellene vennünk! Mindegy, milyen messze történik, ha valahol ártatlan emberek vesztik az életüket, szerintem az ugyanolyan fájdalmas kellene, hogy legyen, mint ha a közelünkben történik. Nyilván amikor Kárpátaljáról van szó, magyarlakta területekről, olyankor felerősödnek ezek az érzések, félelmetesebb az egész, jobban átérezhető. De jó lenne megtanulni, hogy a távolabbi népekkel is együtt tudjunk érezni. Ez az egyik legfontosabb keresztény üzenet, hogy minden egyes embernek a sorsa, éljen akár Afrikában, vagy a Közel-Keleten érték kellene, hogy legyen számunkra.

Éppen ezért tartom hitelesnek például a református egyházat és ezért is állok több nemes ügyben mellé, mert mindig érzékeny a rászorulók irányában, nem csak akkor segít, a „kirakatban”, amikor az egész világ ezt figyeli. Már 35 évvel ezelőtt, a református iskolában, ahova jártam, megtapasztaltam, hogy a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű romák felzárkóztatásán fáradoztak.

– Emiatt is vállalta, hogy a világi fővédnöke legyen a Szeretethíd programnak?

– Igen. Több szállal kötődöm a református egyházhoz, és ha az ismertségemmel fel tudom hívni a figyelmet arra, hogy minél többen segítsenek, a saját eszközeikkel, a saját szintjükön, akkor már megérte.

– Nyíltan vállalja a hitét, a dalaiban is érezhető Isten jelenléte. Mióta tart ez a kapcsolat Istennel? Otthonról hozta, vagy felnőttként került közelebb Hozzá?

– Gyerekkoromban is hallottam már Istenről, többek között a református iskolában, ahova jártam, de valójában felnőttként kezdett foglalkoztatni a hit kérdése. Felnőtt fejjel találkoztam Jézus Krisztussal; személyes megtapasztalásból, önmagam jutottam el Hozzá.

Caremel dalra is fakadt a találkozón – Fotó: Dezső Attila

– Többször kellett már szembenéznie tragikus eseménnyel, súlyos betegséggel a családjában. Ha az embernek van egy fogódzója, akkor egyszerűbb ezeken a megpróbáltatásokon túljutnia?

– Be kell látnunk, hogy földi halandóként mind sebezhetőek vagyunk, bárkivel megtörténhet bármi, függetlenül attól, hogy hívő-e vagy sem. Bárki belecsöppenhet egy háborúba, bárkinek lehet beteg a szerette vagy elveszíthet egy családtagot. Az a nagy kérdés, hogy a sebeinket hogyan tudjuk „megérteni”, gyógyítani? Mi az, amit tanulhatunk az ilyen helyzetekből? Ez a folyamat mindenkinél egyéni, személyes és nem általánosítható. Nekem sokat segít az életemben, hogy van egy igazodási pontom, biztonságérzetem: Isten.

– Hogyan élte meg, hogy részese lehetett – Sebestyén Mártával és a Gryllus-testvérekkel együtt – a megújult református énekeskönyv bemutatásának, a hívőknek zsoltárokat énekelt?

– Minden olyan alkalom, amikor Isten szóba kerül, legyen az egy koncert, egy gyülekezeti összejövetel, vagy csak egy baráti beszélgetés, az számomra nagy boldogság. Alapvetően popzenét játszom és ritkán adatik meg, hogy a színpadon dicsőíthetem a Jóistent. Így katartikus érzés, mikor megélhetem a hitemet a zenével együtt, mikor kiállhatok és Őt dicsőíthetem. Ahogy az ének is mondja: „Mely igen jó az Úr Istent dicsérni” – és valóban, mikor a zsoltárokat énekelhetem, az ünnep nekem.

– Szükség van ön szerint arra, hogy a zsoltárokat egy picit modernizáljuk, azáltal közelebb hozhatjuk az emberekhez, a fiatalabb generációkhoz?

– Nagyon izgalmas kihívás egy zsoltárhoz hozzányúlni és átdolgozni. Szeretek kísérletezni, pláne, hogy egy „klasszikusról” van szó és szabad lehetőséget kapok, hogy valami egészen új születhessen. Hozzá kell tennem, hogy szerintem a zsoltárok úgy tökéletesek, ahogy vannak. Nem kell őket leporolni, mert örökérvényűek.  A mai felgyorsult világban amúgy érthető, hogy az emberek szeretik a figyelemfelkeltő, megújult dolgokat, és jó dolog, hogy az egyház engedi, hogy a zenészek szabadon modernizálják a zsoltárokat, dicsőítő énekeket. A lényeg az, hogy eljusson a tartalom az emberekhez, hogy megszólítsa őket – az már teljesen mindegy, hogy milyen köntösben van.

Kisfaludy Nóra

– A Magyar Református Szeretetszolgálat mottója, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” /Apcsel 20,35/. Mit gondol, mennyire igaz és megfontolandó gondolat ez egy hívő keresztyén életében?

– Amikor a keresztyén ember végig gondolja az életét, akkor rá kell jöjjön, hogy semmije sincs, amit ne Istentől kapott volna. Mindenünk, amink van, az egészségünk, a pénzünk, az időnk, az erőnk mind-mind Istentől való ajándék. Ebből a sok jóból visszaadni valamit Istennek – az embereken keresztül – egyrészt csodás érzés, másrészt erkölcsi kötelesség. S hogy mi motiválja az embert arra, hogy adjon? A hála. Annyi, de annyi ember vesz körül bennünket, akinek nagy szüksége van arra, amit mi adhatunk. Hálából adok nekik, mindabból, amit Isten nekem adott.

– Az ön életében milyen szerepe van az önkéntességnek, a segítségnyújtásnak?

– Az alapja az életemnek. Én magam nagyon sokszor megtapasztaltam, hogy mennyi mindent adhat Isten, ez pedig arra indít, hogy én magam is adjak azoknak, akiknek kevesebb van, akik éppen rászorulnak, vagy éppen az én segítségemre szorulnak.

– Püspök Úrral az orvosok szerint is csoda történt, hiszen, ha lehet így mondani, egy „új életet” kapott a Jóistentől nem is olyan régen.

– Igen. Ez aztán különösen arra indít, hogy adjak, adjak, adjak: amennyit csak lehet, mert nem tudom eléggé meghálálni Istennek azt, amit én kaptam Tőle.

– Hogyan formálódott, változott meg életmentő műtét után Püspök Úr élete, az Istennel való kapcsolata? Milyen üzenetet hordozott az ön számára ez a kálvária, amin keresztülment?

– Szembesültem azzal, hogy mennyire törékeny cserépedény az életem, hogy mennyire pillanatokon múlik, hogy most még élek, a következő pillanatban pedig már nem biztos. Azóta sok minden átértékelődött bennem. Az idő, a család, a fontossági sorrendek. Egyszerre sok minden sürgetővé vált. Amikor az ember szembesül a halállal, rájön, hogy mennyi mindent meg kellene még tennie, mennyi feladata lenne még. Átértékelődött bennem az élet, a halál kérdése, és meg kell, hogy mondjam, az örök élet kérdése is. Másképpen látom azokat a bibliai igéket is, amik az életről, a halálról, vagy a feltámadásról szólnak. Másképpen látom például a másik embert, ami egyébként szintén fontos.

Amíg az ember nem kerül ennyire közel a halálhoz, addig talán nem is tud olyan erővel és olyan hitelességgel beszélni a szószékről. Addig nem tudja úgy átadni az üzenetet, amíg Isten a halál árnyékának völgyén át nem viszi, meg nem mutatja a szabadítását és annak az örömét. Én átéltem ezt a csodát! Isten új élettel ajándékozott meg, és azt mondta: ezzel az új élettel indulj, szolgálj és járd az utat, amit adtam neked, és én veled leszek.

– Miért tartotta fontosnak, hogy egyházi fővédnöke legyen a Szeretethíd – Kárpát-medencei Református Önkéntes Napoknak?

– Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat úgy gondolta, hogy én legyek ennek a programnak a fővédnöke. Nem csak megtiszteltetés, hanem egyfajta kötelességvállalás is, mert nagyon fontosnak tartom azt a szolgálatot, amit az MRSZ ezen a téren végez az egész Kárpát-medencében. Maga a Szeretethíd egy rendkívül jó kezdeményezés, ahol a keresztyén emberek, fiatalok és idősek meg tudják mutatni azt, hogy mit jelent az ő életükben a cselekvő szeretet. Örülök, hogy ennek a programnak a hírnöke lehetek.

– Mit gondol, fontos évről évre megszólítani az embereket, felhívni a figyelmet a segítségnyújtásra?

– Mindenképpen. Még akkor is, ha nagyon sok emberben ösztönszerűen, a lelke mélyén ott van a segítő szándék, akkor is föl kell hívni a figyelmet rá. Fel kell hívni a figyelmet egyrészt arra, hogy az Isten mennyi mindent adott nekünk, másrészt, hogy mennyien vannak körülöttünk olyanok, akik rászorulnak a mi segítségünkre. Harmadrészt pedig azért, mert ez a teremtett világ igényli azt, hogy a magunk helyén azt az icipicit is megtegyük, legyen ez akár egy szemét összeszedése, akár a másik embernek való segítés.

– Talán az önkéntesség, a segítségnyújtás szerepe, jelentősége ezekben a vészterhes, háborús időkben még inkább előtérbe került és felértékelődött. Ön hogyan látja?

– Igen, bár azt kell mondjam, hogy a közel 60 éves élettapasztalatom azt mutatja: Isten mindig gondoskodott a cselekvő szeretet „gyakorlópályájáról”, ahol ténylegesen tudjuk ezt gyakorolni. Olyan időkről és helyzetekről, ahol a keresztyén ember megmutathatta azt, hogy mit jelent a cselekvő szeretet, a kézzel fogható szeretet, hogy ne csak szóval, hanem tettekkel, cselekedetekkel fejezzük ki a szeretetünket. A mostani háborús helyzet ilyen.

– Tiszáninneni református egyházkerületként közel a háborús területekhez nagy a teher önökön, kicsit a közelség miatt jobban is érzik a háború fenyegetettségét, hatását. Hogyan látja, erősödött az emberekben a tenni akarás?

– Talán a térbeli közelség is hatással volt arra, hogy az emberek ráébredtek: mit is jelent a háború. Mit jelent a menekülés, a fenyegetettség, mit jelent otthagyni mindent magunk mögött és elindulni a bizonytalanba. A harcok sok mindenre megtanítottak és felhívták a figyelmet. Nagyon örülök, hogy ilyen sokan mozdultak meg és segítettek, tették azt, amit ebben a helyzetben Isten elvár tőlük.

– Felfoghatatlan annak a számára, aki még nem élt át ilyen borzalmat közvetlen közelről, hogy mit jelent egy háború. Talán, akinek van fogódzója: a hite, az könnyebben vészeli át, éli túl ezt az időszakot…

– Ha van Istenbe vetett reménységünk és az a bizonyos kapaszkodó, amit említett, az ilyenkor lelkileg meg tudja tartani az embert. Hogy odabízom magam Istenre. Elindulok a bizonytalanba, de tudom, hogy ebben a bizonytalanban mégis ott van a biztos: Isten, aki tudja, hogy mit miért tesz. Így még nem tudom abban a pillanatban, amikor elindulok és menekülök, hogy mi lesz holnap, visszatérhetek-e az otthonomba, lesz-e egyáltalán otthonom és mi lesz az ottmaradt férjemmel, édesapámmal? Millió bizonytalanság van a képletben. De ugyanakkor azt tudom, hogy mindezt a bizonytalanságot a biztos Isten kezébe helyezem. Ez hatalmas fogódzó és erőforrás lehet és hiszem, hogy az is ebben a helyzetben.

– Az idei évben a kezdeményezésünk a „Szeretethíd Kárpátaljáért” elnevezést kapta, ugyanis egy további nemes célt szolgál: nem pusztán az önkéntességre szeretné felhívni a figyelmet, hanem arra is buzdít, hogy aki csak tud, kapcsolódjon be környezetében a menekülteket segítő szolgálatba. Tehát idén így még nagyobb a missziója az önkéntes napoknak…

– Már eddig is csodálatos dolgokat tapasztaltam, olyan példaértékű összefogásnak lehettem szemtanúja, amilyet ritkán látni. Emberek otthagyták a munkájukat, szabadságot vettek ki, csak hogy segíthessenek ebben a háborús helyzetben a kárpátaljai testvéreinknek.

A szeretet gyakorlásának van egy csodája: minél többet adunk, annál többet fogunk mi magunk is visszakapni. Aki az önkéntességnek, a segítségnyújtásnak az örömét megtapasztalja, az lelkileg egyre gazdagabb és gazdagabb lesz.

– Fővédnökként mivel lelkesítené, motiválná az embereket, hogy minél többen jelentkezzenek a Szeretethídra?

– Maga a Szeretethíd elnevezés nagyon fontos számomra. A szeretet hidakat teremt az emberek között, összekapcsolja őket, embertől emberig ér. Az igazi isteni szeretet úgy működik, hogy Isten rajtunk, embereken keresztül mutatja meg és közvetíti az Ő szeretetét mások felé.

Én arra buzdítok mindenkit ebben a különös háborús helyzetben, hogy az Istentől kapott szeretetet adjuk tovább, gazdagítsuk vele a másikat és egyben önmagunkat is. Hiszem, hogy Isten mindenkinek megmutatja azt a területet, azt a helyet, azt az időt, ahol ezt a szeretetet gyakorolni tudja. Bátran tegyük meg, segítsünk, mert gazdagabbak és boldogabbak leszünk általa. Sok áldást és örömöt kívánok mindazoknak, akik az idei évben együtt építik a Szeretethidat.

Kisfaludy Nóra

A „Szeretethíd – Kárpát-medencei Református Önkéntes Napok” a Magyar Református Szeretetszolgálat egyik legnagyszabásúbb programja, mely 2009-es indulása óta már több tízezer embert szólított meg önkéntes tevékenység végzésére idehaza és a környező országok magyarok lakta településein. A legtöbb csoport ilyenkor környezetét igyekszik az összefogás erejével szebbé tenni, így több tucat játszótér, közpark, templomudvar és temetőkert is megszépült a Szeretethídnak köszönhetően. Másik jellemző segítő tevékenység az idősek, betegek vagy fogyatékkal élők felé történő odafordulás: zenés-verses műsorokkal vagy saját készítésű süteményekkel is megörvendeztették már az önkéntesek az évek során a környezetükben élőket.

Az elmúlt időszakban még inkább előtérbe került az önkéntes segítségnyújtás kiemelkedő fontossága. Az ukrán-orosz fegyveres konfliktus hatására korábban soha nem tapasztalt összefogásnak lehettek tanúi a Szeretetszolgálat munkatársai. A háború kirobbanása óta már közel négyezren jelentkeztek az MRSZ-nél, hogy szeretnének részt venni a menekülőkért végzett misszióban. Sokan a segítőpontokon a személyes ellátásban találták meg helyüket, míg mások tolmácsolással vagy szálláshely felajánlásán keresztül tapasztalhatták meg az önkéntességben rejlő lélekemelő érzést.

Éppen ezért az idei önkéntes program jelmondata: „Szeretethíd Kárpátaljáért”, amely kettős célt szolgál: a korábbi években népszerű feladatok mellett idén külön buzdítanak a szervezők mindenkit arra, hogy kapcsolódjanak be környezetükben a menekülteket segítő szolgálatba. Emellett a kiemelt helyszíneken a résztvevőknek lehetőségük nyílik adományaikkal is támogatni a Magyar Református Szeretetszolgálat munkáját, melynek összegét a Kárpátalján maradottak ellátására fordítja a szervezet.

A 14. Szeretethíd 2022. május 20-21-én kerül megrendezésre, melyre a regisztráció már elindult a program honlapján, a http://www.szeretethid.hu/ oldalon.