Az alkalom egyszerre szólt az elkészült kötetekért érzett örömről, a Vakmisszió múltjáról és jelenéről, valamint mindazokról, akik munkájukkal, szolgálatukkal és támogatásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a Szentírás a látássérült emberek számára is minél több formában elérhető legyen.

A hálaadó alkalom apostoli köszöntéssel és közös énekkel kezdődött, majd Doktor Katalin imádsága után Hajdú Zoltán Levente főigazgató hirdette Isten Igéjét a Jn 8, 12-15. alapján.

“Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik”: ezek mi vagyunk, akikhez Jézus szól. Mekkora kegyelem: Jézus újra meg újra próbálkozik velünk. Nem mond le rólunk. Nem sommás ítéletet hoz, hanem újra szól és szólít, újabb és újabb dolgokat vet be. Hátha valahogy mégis rádöbbenünk arra, hogy Ő mit mond és merre vezet. Hogy a szó átvitt és konkrét értelmében is mi lesz célravezető számunkra. Jézus szava mindig indít és inspirál” – mondta. “Mennyire belső és lelki az a fajta látás, amiről Jézus beszél. A lélek szerinti vezetés: “lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága”. Nem a külső fényforrásokról van szó, hanem a lélek szerinti, Isten vezetésére bízott életről”- emelte ki. “Én nem ítélkezem senki felett” – pontosan látja, hogy a testi valóságunk olyan különböző. Egymást és önmagunkat is képesek és hajlandóak vagyunk skatulyákba zárni. De az Ő üzenete, az Ő lélek szerinti szava éppen ebben szólít meg, ebből akar újra meg újra új világosságra vezetni és hívni bennünket. (…) A mi Krisztusban kegyelmes Istenünk mindig a lélek szerinti látásra hív, ami az örök élet világossága” – zárta szavait.

A kiadvány létrejöttét a Magyarországi Református Egyház Zsinata négymillió forinttal támogatta. A hálaadó alkalmon Dr. Mező István Mózes, a Zsinati Hivatal vezetője is köszöntötte az egybegyűlteket, majd Dr. Czibere Károly, a Magyar Református Szeretetszolgálat elnöke szólt a jelenlévőkhöz.

“Az ilyen kezdeményezések messze sugárzóan viszik Krisztus jó illatát.” Az 1Kor 14-15 igeversekkel köszöntötte a jelenlévőket, kiemelte, hogy az tart össze bennünket, hogy lelki módon tudjuk értelmezni a világot. “Akkor nyílik fel igazán a szemünk, ha engedjük hogy Isten fénye átragyogjon bennünket: ebben a jelenlétben ismerünk magunkra” – mondta. A lelki látás egyik alapvetése a segítés, a diakóniai szolgálat, s az ige olvasása az, ami a legtöbb esetben fel tudja nyitni a szemünket” – zárta szavait.

„A református Vakmisszió szolgálata napjainkban sem más, mint korábban volt, hiszen a legfontosabb célunk az, hogy hirdessük Jézus Krisztus szeretetét, az evangéliumot a látássérült embereknek” – fogalmazott köszöntőjében Nógrádiné Kovács Alexandra, a Vakmisszió vezetője.

A Vakmisszió történetében különös jelentősége van annak, hogy éppen most készülhetett el a teljes pontírásos Újszövetség. Magyarországon Matolcsy Miklósné Éberling Pálma 1925-ben, Farmoson kezdte el a pontírásos Biblia nyomtatását. A háborúban megvakult katonákat Braille-olvasásra tanította, először bibliai igeverseket, később teljes bibliai könyveket készítve számukra. Száz évvel később, 2025-ben a Református Vakmisszió munkatársai ismét hozzáfogtak az újszövetségi könyvek pontírásos kiadásához.

A szolgálatot 1934-ben Ravasz László püspök karolta fel, támogatásával megalakult a Vakok Világossága Társasága, később pedig Jakab Miklós lelkipásztor vezetésével hivatalosan is elindult a református vak- és siketmisszió. Már akkor egyértelmű volt az a gondolat, amely ma is meghatározza a Vakmisszió munkáját: a látássérült embereknek ugyanúgy helyük van a gyülekezetekben és a keresztyén közösségekben, és ugyanúgy szükségük van Isten Igéjére, lelki közösségre és lelkigondozásra.

A misszió ma Budapesten, Debrecenben és Pécsett szervez rendszeres közösségi alkalmakat, ahol látó és látássérült emberek együtt énekelnek, imádkoznak és hallgatják Isten Igéjét. Országszerte évente több mint 250 lelki alkalmat tartanak, heti áhítataikkal pedig több mint 1500 embert érnek el. Öt munkatárs mellett több mint harminc önkéntes segíti a szolgálatot. A közösségi alkalmak mellett lelkigondozással, szemléletformáló foglalkozásokkal és a látássérült emberek gyülekezeti bekapcsolódásának támogatásával is foglalkoznak.

A most elkészült pontírásos Újszövetség ennek a munkának kézzelfogható része. A kötetek létrehozása hosszú és aprólékos folyamat volt. A bibliai szöveget először elektronikusan kellett feldolgozni és a Braille-nyomtatáshoz megfelelően előkészíteni, majd megtalálni azt a papírt, borítót és kötési technikát, amely egyszerre tartós és jól használható. A Braille-lapok vastagsága miatt még a spirálozás is külön eljárást igényelt: a spirálokat kézzel tekerték be és igazították a kötetekhez.

A 450 kötet elkészítéséhez mintegy 50 ezer lapot használtak fel. A munkatársak 135 méternyi spirált tekertek be kézzel, 900 spirálvéget hajtottak be fogóval, 450 spirált vágtak méretre, a borítók aranyozásához pedig körülbelül 50 méternyi fóliát használtak fel. A több mint 2500 munkaóra ráadásul nem tartalmazza az előkészítés, a szükséges szakmai tudás megszerzésének, a tesztelésnek és az adminisztrációnak az idejét.

Nógrádiné Kovács Alexandra külön is köszönetet mondott azoknak, akik ezt a hosszú folyamatot végigkísérték. Almádi Balázs és Sulyok Péter a nyomtatás és kötés jelentős részét végezte, Nyerges Andrea önkéntesként végigolvasta a mintapéldányokat, hogy kiszűrjék az esetleges nyomtatási hibákat, míg Tóth Dalma és Farkas Natália az adminisztrációban segített. Durgonics Tamás és Szakáll Zsombor eközben a Vakok Intézetének telephelyein folytatta az igei és lelkigondozói szolgálatot.

A pontírásos Biblia ugyanakkor csak az egyik út, amelyen keresztül a Szentírás hozzáférhetővé tehető. Nem minden látássérült ember olvas Braille-írást, és vannak, akik számára az ujjbegyek érzékenységének csökkenése miatt a pontok kitapintása nehézséget jelent. Éppen ezért a Vakmisszió arra törekszik, hogy többféle lehetőséget biztosítson. A pontírásos Újszövetség mellett nagybetűs és hangos Biblia is rendelkezésre áll, a teljes Szentírást pedig elektronikus, képernyőolvasó programokkal jól használható formában is elkészítették. Létrejött a BRF-formátumú változat is, amely Braille-kijelzővel olvasható.

A hálaadó alkalmon Sulyok Péter látássérült munkatárs személyes bizonyságtételében adott számot hitéről és szolgálatáról, a Vakmisszió munkatársai pedig közös énekkel szolgáltak. Az istentiszteleten közreműködők és a misszió munkatársai ajándékokat vehettek át, az alkalmat közös éneklés, a Himnusz, majd szeretetvendégség zárta.

A szeptember 28-i istentisztelet így nem csupán egy nagyszabású munka befejezésének ünnepe volt. Annak az évszázados törekvésnek a folytatásáért adtak hálát, amelynek középpontjában kezdettől ugyanaz az emberi és keresztyén meggyőződés áll: a látássérültség nem lehet akadálya sem az Isten Igéjéhez való hozzáférésnek, sem a gyülekezeti közösségben való teljes értékű jelenlétnek.

A munka pedig nem ért véget az Újszövetséggel. A Vakmisszió tervei között szerepel az ószövetségi könyvek pontírásos kiadása is.

„A teljes Írás Istentől ihletett, hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra és az igazságban való nevelésre” – idézte Pál apostol Timóteushoz írt második levelét Nógrádiné Kovács Alexandra. Majd egy másik igével foglalta össze mindazt, amiért ezen a napon hálát adhattak: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

A Braille-pontokból így nem pusztán betűk és mondatok állnak össze. Ige lesz belőlük, amelyet az olvasó a saját kezével érinthet, betűről betűre olvashat – és amely ugyanazt az örömhírt hordozza mindenki számára.

A Vakmisszió közösségét vendégül látta a Gundel Étterem, melyet ezúton is hálás szívvel köszönünk!

A tábor második napján mi is „elzarándokoltunk” a közösséghez, hogy megtapasztaljuk azt a különleges légkört, amelyben a látássérült és látó testvérek együtt keresik Isten közelségét, erősítik egymást hitükben, és közösen élik meg a testvéri összetartozás örömét. A nap a reggelit és az imaközösséget követően áhítattal kezdődött. Katona Viktória lelkipásztor, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója a 133. zsoltár alapján szólt a jelenlévőkhöz. Személyes hangvételű üzenetében arról beszélt, hogy a mai ember számára milyen nagy értékké vált a békesség.

„Annyi minden terhel bennünket: felülről lefelé folyik, mintha csak zúdulna ránk és lenyomna bennünket az egész élet. Éppen ezért különösen fontossá válik az Isten igéjével való találkozás, hiszen akkor vagyok benne a szent térben, amelyben megtapasztalhatom a közelségét.”

Katona Viktória kiemelte, hogy ezekben a pillanatokban tapasztalhatjuk meg igazán az isteni békességet. „Amikor Isten ott is szól, amikor nem gondolom, hogy szólni fog. Amikor az időben helyet keres önmagának és így számomra is.” Ez a békesség nem csupán egyéni tapasztalat, hanem közösségi valóság is. A tábor egyik legnagyobb ajándéka éppen az, hogy a résztvevők együtt élhetik meg a testvéri egységet: „együtt tudunk lakni az egységben.” A lelkipásztor arra is emlékeztetett, hogy a magányosság korában különösen fontos felismernünk egymás jelenlétének értékét. „Éppen azért hívott minket egybe az Isten, hogy érezzük a másik jelenvalóságát.”

A délelőtt folyamán a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken osztották meg gondolataikat, majd a közös ebéd és a csendes pihenő után a közösség újra összegyűlt. A délutánt a Zurgó együttes élőzenés táncháza tette emlékezetessé, ahol a jókedv és a nevetés öröme töltötte be a kápolnát.

A Vakmisszió szolgálatvezető lelkipásztora, Nógrádiné Kovács Alexandra szerint a hét egyik legfontosabb üzenete, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlőek vagyunk. „Látó, látássérült egyaránt. Mindnyájunknak az élete értékes, ajándékokat kapunk Istentől, és itt ezen a héten ezt megtapasztalhatjuk” – mondta. Az idei csendeshét központi gondolata a zarándoklat, amely végigkíséri a lelki alkalmakat és a közös beszélgetéseket is. „A tábor során a zarándokzsoltárokat vesszük végig, és azt erősítjük meg a testvérekben, hogy az életünk tulajdonképpen egy zarándokút, amelyen Istennel vagy nélkül kell végigmennünk, és mindenkit arra hívunk, hogy Istennel tegye meg az utat, hiszen ennek a célja az üdvösség elnyerése.”

Dr. Balogh Róbert, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető-helyettese, társadalmi missziókért felelős lelkipásztora arról beszélt, hogy a tábor túlmutat önmagán: egyszerre jelent lelki feltöltődést, közösségi élményt és bizonyságtételt az egész egyház számára. „A tábort nagyon fontosnak tartjuk a társadalmi missziók egész közössége szempontjából, hiszen látássérült és vak testvérek tudnak itt együtt lenni egy közösségben, ki tudnak mozdulni a hétköznapjaikból, nagyon jó megélni a testvéri közösséget.” Hangsúlyozta azt is, hogy a szolgálat nem pusztán segítségnyújtás, hanem kölcsönös tanulás és egymás meghallgatása. „Az Úr Jézus Krisztus erre hív minket, hogy az egyház ott legyen a rászorulók mellett, ott legyen a periférián élők mellett, és az is nagyon fontos, hogy ne csak úgy akarjunk mellettük ott lenni, mint segítők, hanem halljuk meg a bizonyságtételüket az ő hangjukon keresztül, halljuk meg a bizonyságtételüket azon keresztül, ahogy ők jelen vannak a társadalomban, a missziókban, az egyházban, és ebből nagyon sokat tudunk épülni.”. Kedd este dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke látogatott el a vak és látássérült testvérek táborába: igei szolgálata után örömmel osztotta meg, hogy milyen jó érzés megtapasztalni ennek a közösségnek a szeretetét és összetartását, és külön köszönetet mondott a Vakmisszió szolgálatáért, akik országszerte közel 1500 testvérrel állnak kapcsolatban.

A táborozók számára a hét évről évre különleges lelki ajándékot jelent. Doktor Katalin résztvevő szerint nehéz lenne egyetlen dolgot említeni a programok közül. „Nehéz valamit kiemelni, mert itt igazából minden jó” – nevet. A közösség ereje, a lelki alkalmak és a közösen megélt élmények együtt teszik igazán különlegessé a csendeshetet. A napokat áhítatok, beszélgetések, kirándulások, vetélkedők, színházi programok, filmvetítések és táncházak színesítik, de talán a legfontosabb mégis az a lelki útravaló, amelyet minden résztvevő magával vihet – meséli.  „Mindig úgy térek haza, hogy ez egy lelki pluszt ad, úgy érzem, hogy még inkább közelebb kerültem az Úr Jézushoz, még inkább megerősödött a hitem, és tényleg szinte szárnyra kapva megyek haza. Ugyanakkor meg az is bennem van, hogy milyen kár, hogy vége.”

A tahitótfalui csendeshét újra és újra emlékeztet arra, hogy a zarándokút nem csupán egy tábor idei témája. Mindannyiunk életének képe ez: egy út, amelyen olykor bizonytalanul, olykor örömmel, de mindig Isten vezetésére hagyatkozva haladhatunk előre. Ahogyan a Vakmisszió közössége is tanúsítja, ezen az úton soha nem kell egyedül mennünk.

A program a Belügyminisztérium és a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet támogatásával, a „Fogyatékos személyek helyi, regionális és országos szervezeteinek szakmai programjainak támogatása 2025” FOF2025-C-5085 kódszámú pályázat keretében valósult meg.

„A Vakmisszió idei nyári táborában összesen 51-en vettek részt, érkeztek az ország minden részéből, illetve határon túlról is” – közölte érdeklődésünkre Nt. Nógrádiné Kovács Alexandra lelkipásztor, az MRSZ Vakmissziójának vezetője. A résztvevők egyharmada önkéntes, akik a tábor kezdete előtt egy nappal már megérkeztek a helyszínre, hogy az előttük álló feladatokra mind lelkileg, mind szakmailag felkészüljenek. „A terepviszonyok miatt is fontos, hogy előre megtapasztalják, miként kísérjék szabályosan a látássérülteket, hogyan segítsenek a helyfoglalásban, és például az étkezéseknél mire figyeljenek. Legalább ilyen fontos, hogy lelki értelemben is megismerjük egymást. A csendeshét témája „Isten országa”, ezért egy bevezető anyagot kaptak az önkéntesek ahhoz, hogy a látássérültek ezzel kapcsolatos kérdéseire felkészült választ adjanak a témában” – hangsúlyozta a misszióvezető.

A természetközeli tábor ideális helyszíne a beszélgetéseknek, a csoportfoglalkozásoknak, akár az egyéni elmélyülésnek is. Ugyanakkor a látássérültek számára különleges programokat is szerveznek, így például ellátogattak Szentendrére, ahol múzeumpedagógus segítségével a Kovács Margit Múzeumban vehettek részt egy akadálymentesített tárlaton, megfoghatták a kerámiákat, és az agyagozást is kipróbálhatták. A lelki töltekezés mellett a különböző közösségépítő programoknak is az a célja, hogy összekovácsolódjanak a táborozók. A kedd délutáni táncház hihetetlen energiákat szabadított fel a kápolnában és óriási élmény volt mindenki számára, de a táborban gyakran csendül fel énekszó, melyhez Braille-írásos és nagybetűs énekeskönyveket is készítettek.

A misszióvezető lelkész hangsúlyozta, hogy a visszajelzések azt mutatják, mindenkinek nagyon sokat jelent a tábor, hiszen a látássérültek a szó szoros értelmében kilépnek a megszokott környezetükből, számukra ez komfort zónán kívüli terep, valódi nyaralás, másrészt lelki értelemben is feltöltekezhetnek.  „A szolgálatunk igazi gyümölcse az, amikor egy Istent kereső ember megtér” – mutatott rá Nógrádiné Kovács Alexandra az egyik legnagyobb örömükre. Hozzátette, hogy vannak a táborban olyanok is, akik szeretnének a hitükben megerősödni.

A táborlakók az istentiszteleten elhangzott gondolatokat csoportbeszélgetésen dolgozzák fel, a csoportokat látássérült hívők vezetik. Egyikük Durgonics Tamás, aki végzettségét tekintve hittanoktató és vallástanár, és már három éve dolgozik a Vakmissziónál, ahol korábban önkéntesként szolgált. „Egyrészt ez a tábor kiút a mindennapokból, másrészt pedig a mindennapokat is könnyebb megélni azzal a töltöttséggel, amit itt átélünk” – fogalmazott annak a kérdésnek a kapcsán, hogy lelki értelemben mit kapnak itt a táborban.  „Csoportvezetőként úgy látom, hogy a tábornak komoly közösségformáló ereje van. Akik még esetleg nem is hívők, vagy csak Istent keresik, a lelki alkalmak hatására elkezdenek közelebb kerülni hozzá; az a tapasztalatunk, hogy jó hatással van a testvérekre a tábor szellemisége” – tette hozzá.

A programok közül személy szerint a lovaglás tölti el leginkább izgalommal, mert nagyon szereti az állatokat, a lovaglás pedig egy nem látó számára – de sokszor egy látó számára is – nagy kihívást jelent. Nagyon élvezi azokat a hosszú pillanatokat is, amikor a nap levezetéseként a barátokkal kint ülnek a szállásuk teraszán és jóízűen beszélgetnek, nevetgélnek. Ez is kell a tábor hangulatához, ami egyszerre tartalmas és pihentető is.

Az idei tábor kedd esti istentiszteletén az igehirdetés szolgálatát Főtiszteletű Steinbach József püspök, a Zsinat lelkészi elnöke végezte Máté evangéliumának 13. fejezetének 44. verse alapján: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” Igemagyarázatában úgy fogalmazott: az Isten országánál nincs jobb. Isten országa egy kincs, amely a legértékesebb, és csak a hit szemével látható. Személyes emlékeit is megosztotta a táborral kapcsolatban, hiszen 41 évvel ezelőtt ezen a helyszínen zajlott a teológiai felvételije. Az áhítatot követően Katona Viktória lelkipásztor, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója köszöntötte a táborozókat, méltatva a Vakmisszió szolgálatát, amely a látássérültek körében valódi keresztyén közösséget formál.

A program a FOF202-C-4424 kódszámú, „Fogyatékos személyek helyi, regionális és országos szervezeteinek szakmai programjainak támogatása 2024” megnevezésű pályázat keretein belül valósult meg, a Belügyminisztérium és a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet támogatásával.

Az amerikai szemészprofesszor, a terület szaktekintélye a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ), a Bartimeus Kulturális Közhasznú Egyesület és a Református Vakmisszió meghívására érkezett Budapestre.

Nógrádiné Kovács Alexandra, a Református Vakmisszió szolgálatvezető lelkipásztora beszédében azt hangoztatta: mindannyiunkban megvan a vágy, hogy tisztán lássuk a teremtett világot. Túrmezei Erzsébet költő sorait idézve úgy fogalmazott, hogy minden embernek szüksége van „Tiszta szemre, úgy nézni és úgy látni, Ahogyan Isten látja a világot. Benne már az új teremtést csodálni, Mit igéjével elrejtetten alkot.”

Nógrádiné Kovács Alexandra, a Református Vakmisszió szolgálatvezető lelkipásztora

– Hiszem azt, hogy ez a mai alkalom nem csak arról szól, hogy meghallgatjuk a vakság elleni küzdelem legfrissebb eredményit, hanem arról is, hogy lelkünket eddzük, erősítsük a megpróbáltatások idejére. A szolgálatvezető lelkipásztor hozzátette, a mai és az ehhez hasonló alkalmak egymás meghallgatásáról, erősítéséről és bátorításáról is szólnak.

– Arról is szól ez az alkalom, hogy hallunk egy olyan Isten-emberről, aki képes arra, hogy békességet hozzon a szívünkbe még akkor is, amikor viharok dúlnak és nem találjuk a kiutat. Ez az Isten-ember pedig Jézus Krisztus, a gyógyító, a szabadító, a vigasztaló, a békességet hozó.

Ismertette a Vakmisszió programját, illetve beszámolt arról, hogy lehetőség lesz nagybetűs bibliai könyvek igénylésére.

Dr. Mark Hardacre beutazta Közép-Amerikát, Európát, Afrikát és Ázsiát, ahol betegeket vizsgált, gyógyított, tanított, bátorította a látássérült embereket. Amellett, hogy kutatja és gyógyítja a szembetegségeket, Denverben gyülekezeti lelkipásztor is.

Dr. Mark Hardacre professzor (b) és a tolmácsa Hosszú János (j)

A rendezvény vendégeit Dr. Nagy Sándor, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke, valamint Miklós Tibor, a Bartimeus Kulturális Közhasznú Egyesület elnöke köszöntötte.

Dr. Nagy Sándor, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke

Nagy Sándor többek között azt emelte ki beszédében, hogy a látássérültek életében nagyon fontos minden olyan ismeret összegyűjtése, amivel javíthatják látásukat, megelőzhetik annak romlását, vagy elérhetik a gyógyulásukat.

Az előadást követően a Beto Archuleta és a Landing Place együttes vibráló és magával ragadó modern keresztény zenéjével szórakoztatta a résztvevőket. A műsor vendégeként Horváthné Dunaveczki Leóna szociológus, blogszerző, énekes, illetve Durgonics Tamás, a vakmisszió munkatársának bizonyságtételét is meghallgathatták a résztvevők, illetve kérdéseket intéztek a professzorhoz.

Nap mint nap találkozunk embertársainkkal, akik valamely érzékszervük kiesése miatt másképp tapasztalják meg az őket körülvevő világot, segédeszközöket használnak a hétköznapi élethez, jelen esetben egy fehér bot vagy vakvezető kutya segíti őket. Bár több kihívással kell megküzdeniük a mindennapok során, és másképp szereznek tapasztalatot, de látásképtelen testvéreink is élvezik a filmeket, a színházi előadásokat és az olyan szabadidős tevékenységeket, amelyek középpontjában a vizualitás áll. Ezen előítéletek leküzdésén dolgozik a Magyar Református Szeretetszolgálat Vakmissziója, akik havi szinten, az ország több pontján is közösségi eseményeket szerveznek önkéntesek közreműködésével a vakoknak és gyengénlátóknak. Szolgálatukkal szeretnék megmutatni mindenkinek, hogy ők is a társadalom aktív tagjai lehetnek, akik közlekednek, gyermeket nevelnek és dolgoznak, vagy akár éppen lelkipásztorként szolgálnak vagy kántorként kísérik orgonán a zsoltárokat az istentiszteletek alkalmával.

A Vakmisszió a fehér bot napja alkalmából idén is közös alkalmat szervezett, melynek kezdetén Nagytiszteletű Hajdú Zoltán Levente, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának főigazgatója köszöntötte a résztvevőket Ézsaiás próféta könyvének verseivel: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez.” (Ézs 60,1-3). Áhítatában rávilágított, hogy ami igazán fontos, azt nem a szemünkkel látjuk, hiszen Krisztus világosságát a szívünkbe kell befogadni. Fogadjuk el meghívását a hitre, és fogadjuk be fényét, melynek közvetítőivé válhatunk. Akármilyen problémával küzdünk, bármilyen kicsinynek is érezzük magunkat, az Ő szeretete és ereje megerősít bennünket, mely reménységet és biztonságot ad.

„Elhiszed ezt? Fény nélküli életünkön ott tud ragyogni az Úr dicsősége, és ez a hitbéli elfogadás, a Krisztusi tanítványság kezdő mozzanata. Az egyetlen kérdés az, hogy oda tudom-e adni magam teljesen, hogy olyan csodákat lássak, melyek csak Ő általa lehetségesek.” -szólította meg a Vakmisszió tagjait a lelkész.

A közösségi programra a résztvevők is lelkesen készültek, versmondással kedveskedtek a többieknek. A délután során Ady Endre: Istenhez hanyatló árnyék, Túrmezei Erzsébet: Ősz és Kovács Pál: Egy antológia margójára című költeményei hangoztak el. A lélekemelő áhítat után a szavalatok is arra bíztattak minden jelenlévőt, hogy Istenben erőt lelhetnek, aki a sötétségben is reményt ad. A nap befejezéseként pedig audio narrációs filmvetítéssel ismerhették meg Helen Keller történetét, aki az első diplomás siketvak nőként világszerte ismertté vált úttörő munkásságával.

„A Vakmisszió eseményeinek résztvevői nemcsak közösségre találnak, hanem hitre is. Olyan megerősítést kapnak itt, ami sehol máshol nem megtapasztalható. Nem sajnálkozva fordulnak felénk, hanem erőt adnak, hogy mi magunk is cselekedhessünk”- mondta el Viktor, a misszió egyik résztvevője.

A mai esemény is megmutatta, hogy nekünk, keresztyén embereknek kiemelten fontos a fény. A biológiai létezésünkön tú, lelki életünk alapja is: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12). Ezért különösen fontos, hogy ne sajnáljuk látássérült testvéreinket, hanem segítsünk nekik szükség esetén, és tanuljunk tőlük, hogyan lássunk a szívünkkel is, és ne csak a szemünkkel.

Az igehirdetés szolgálatát Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Zsinat lelkészi elnöke látta el az ökumenikus imahét vezérigéje alapján: „Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra” (Ézs 1:17).

Prédikációjában felidézett egy néhány évvel ezelőtti sporteseményt, ahol Tamással, a látássérült fiatalemberrel futott együtt tíz kilométert. „Ki tett jót kinek? Hogyan kell ügyelni a másikra? Tamás megtanított arra, hogyan kell figyelni, vigyázni a másik lépésére, és rálelni a közös ritmusra” – mondta.

Püspök úr kiemelte, hogy nemcsak a látássérült emberek, hanem a gyermekek, az idősek, és a kiszolgáltatottak esetében is figyelnünk kell erre. „De nemcsak azok sebezhetőek, akiken ez látszik: így vagyunk teremtve, minden ember sebezhető” – helyezte a gyülekezet szívére. „Akkor ki fog gyógyítani?” – tette fel a kérdést. „Azért vagyunk így együtt, keresztyének, mert hiszünk abban, hogy Jézus képes gyógyítani a mi sebeinket, a lelkünket, és így mi is képesek vagyunk jót tenni és gyógyítani” – mondta. A gyógyításból és a jó cselekedetből pedig mi is képesek vagyunk töltekezni. „Jézus nekünk enni adott, inni adott, szeretetet adott, és mi azért vagyunk, hogy ezt megtanuljuk és továbbadjuk, ez az imahét üzenete” – zárta szavait.

Az istentisztelet keretében köszöntőt mondott dr. Czibere Károly, a Magyar Református Szeretetszolgálat elnöke. „A világ világossága vagyok” (Jn 9, 5) – idézte. „Jézus odaállt a tanítványi csoportba, és nincsen ennél felszabadítóbb és örömtelibb üzenet, hogy itt van mellettünk, és együtt végezzük a küldetést. S mi a feladatunk? Egyrészt a szembesítés, hogy ráébresszük arra a társadalmunkat, hogy lelki sötétségben vagyunk. Ezt követően Krisztushoz kell vezetnünk az embereket, hogy rá tudjanak csodálkozni Isten valóságára. Ha megnyílnak a szemek, megmutathatjuk azt, hogy mit jelent Jézus szemével: irgalmas szemmel, átölelő szeretettel látni a világot” – zárta szavait.

Az istentiszteleten továbbá Nógrádiné Kovács Alexandra, a református Vakmisszió vezető lelkipásztora, Bieber Mária, az Együttlátók Alapítvány elnöke, dr. Kolumbán Vilmos, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője, Bieber József, Plébániai kormányzó, Kapin István, a Szent Matróna Görögkatolikus Ápoló-Gondozó Otthon lelki igazgatója, Miklós Tibor, a Bartimeus misszió vezetője, Horváth Eszter, a Felsővízvárosi Szent Anna Plébánia Karitasz csoport vezetője szolgált. Akadálymentesítés és ökumenizmus címmel tartott előadást dr. Laurinyecz Mihály tanszékvezető, a Reménykör tagja. Zenével szolgált Stolmár Barbara és Gál András, verset mondott Borsodi Zsuzsa. Áldást mondott Katona Viktória, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány ügyvezető-helyettese. A kántori szolgálatot Durgonics Tamás és Erdődy Viktor látta el.

Az istentiszteletet követően szeretetvendégségre került sor.

A Vakmisszió rendszeresen szervez alkalmakat látássérült testvéreknek, ahol Isten szeretetét és vigasztalását közvetítik számukra. Krízis-feldolgozó alkalmat tartanak azoknak, akik nemrégiben vesztették el látásukat, továbbá támogatják őket Braille-írásos Bibliával, nagybetűs bibliai könyvekkel, evangéliumi hangoskönyvekkel, valamint lelkigondozói beszélgetésekkel.

Elég kalandos volt a megtérése, elmesélné a történetét?

Katolikus családba születtem és vallásos nevelésben részesültem egészen kiskoromtól kezdve. Ám a szüleim a Luther című film hatására áttértek a református hitre és a misék helyett az istentiszteleteket választották. Azt érezték, hogy ezeken az alkalmakon sokkal személyesebben szól hozzájuk Isten igéje, tetszett nekik, hogy nemcsak a Miatyánkot mondogatják a hívek egymás után többször, hanem a saját szavaikkal is imádkozhatnak. Végül ők lekonfirmáltak, engem pedig kivettek a zeneiskolából – ahova akkor jártam – és a Kecskeméti Református Általános Iskolába írattak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Ott az oktatás keretein belül minden reggel 15-20 perces szabadon választható áhítatok voltak, amiket szívesen hallgattam. Inkább korábban felkeltem, csak hogy ott lehessek és jegyzeteltem az elhangzottakat. Nagyon megérintettek az igemagyarázatok és időközben én is megtértem.

Fotó: Kalocsai Richárd

Hogyan történt?

A megtérésem története akkor kezdődött, mikor részt vettem egy bűnbánati istentiszteleten, amit az a református lelkész tartott, aki anno engem kiskoromban még katolikus papként megkeresztelt. Ugyanis később beleszeretett egy nőbe, s hogy ne kövessen el bűnt, áttért a református hitre. Ezen az általa vezetett alkalmon, fent a karzaton ülve, az „Amint vagyok sok bűn alatt” kezdetű éneket könnyezve dalolva: befogadtam a szívembe az Úr Jézust. Ezután elkezdtem idősotthonokba járni lelkipásztorokat kísérve, hogy beszélgessek az öregekkel, segítsem őket. Nemsokára már gyermekek között is szolgáltam, gyermek istentiszteleteket tartottam nekik.

Hány éves volt ekkor?

Tizenkét éves voltam, mikor szolgálni kezdtem, majd tizennégy évesen kaptam meg az elhívásomat a lelkipásztori pályára a konfirmációs igémmel, amely így szólt: „Légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.” /Józsué 1:9/

Úgy tűnik magától értetődő volt, hogy a lelkészi pályát választja…

Pedig nem volt az…Kiskoromban, amikor csak megkérdezték tőlem mi szeretnék lenni, azt feleltem, hogy gyermekorvos. A gimnáziumi évek alatt is folyamatosan vívódtam magamban, hogy merre menjek tovább. Végig kísérte ez a kettősség ezt az időszakot: az orvosi egyetemre készültem, biológiát tanultam emelt szinten, mindeközben pedig a szabadidőmet szolgálattal töltöttem. Végül mégiscsak „engedtem” az Úristennek, és biológia helyett magyarból tettem emelt szintű érettségit, majd a családom bátorítására jelentkeztem a teológiára. A test gyógyítása helyett, a lélek gyógyítását választottam.

Fotó: Kalocsai Richárd

Hogyan kanyarodott az útja a Vakmisszió felé?

A teológia négy éve alatt végig hitoktató voltam, kipróbáltam magam vidéki és budapesti iskolákban, tanítottam első osztálytól a tizenkettedikig mindenkit. Sokan mondták, hogy ez lesz az én pályám: a gyerekek között fogom majd hirdetni Isten igéjét. Aztán a teológia utolsó évét Vecsésen töltöttem segédlelkészként, majd a Zsinati Levéltárban is szolgáltam egy bő évig, de valahogy sehol sem találtam a helyem. Időközben fölszenteltek lelkésznek, ekkor találkoztam a Református Missziói Központ lelkészigazgatójával, aki felhívta a figyelmem, hogy a Vakmisszióban éppen lelkészt keresnek. Közben a látássérültek elhívtak maguk közé egy csendes hétre, a végén pedig azt kérték, hogy jöjjek hozzájuk szolgálni, mert szeretnék. Ezen az elvonuláson kaptam egy újabb elhívó igét: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket.” /János 15:16/ Ez nagyon megérintett.

Semmilyen személyes érintettsége nem volt ezek szerint?

Talán annyi, hogy még teológus koromban volt egy látásjavító szemműtétem, amely következtében egy ideig teljesen elveszítettem a szemem világát és csak nagyon lassan, fokozatosan tért vissza a látásom. Rendkívül félelmetes és tehetetlen érzés volt. Egy picit belekóstoltam abba, hogy milyen látássérültnek lenni, bár akkor nem sejtettem, hogy ennek később még jelentősége lesz az életemben.

Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a Vakmissziós szolgálatnál?

Nagy kihívás volt az elején. A teológiai képzés ugyanis nem tér ki arra, hogy egy lelkésznek hogyan kell szolgálnia, mire kell figyelnie a látássérültek között. El kellett sajátítanom a Braille-írás-olvasást, fontos volt, hogy megismerjem a vakos eszközöket, illetve az is, hogy megtanuljam a látássérülteket kísérni. Bő egy évig rendszeresen órákat vettem a Budapesti Vakok Intézetében dolgozó gyógypedagógusoktól, s lassan kezdtem megtapasztalni, hogy mennyivel másabb, különlegesebb a vakok és gyengénlátók között szolgálni, mint egy látó közösségben.

Fotó: Kalocsai Richárd

Miben más ez a szolgálat?

Nagyon fontos, hogy a prédikáció hiteles legyen, hiszen ők csak a hangra tudnak szorítkozni, arra, ahogyan az ember beszél. Ha nincs a mondandó mögött ott a lelkész szíve, azt egyből megérzik, jobban, mint a látók. Hiszen egy látó ember, amikor elmegy a vasárnapi istentiszteletre, látja a templom belső terét, az embereket, az arcokat és előfordul, hogy elkalandozik. Egészen más, ha becsukjuk a szemünket és úgy hallgatjuk az igét, akkor nem tudunk másra figyelni, akkor nem a külsőségekkel foglalkozunk, akkor csakis Isten szavára és az igehirdetőre fókuszálunk. Továbbá, ha vakmissziós alkalmat szervezünk, el kell gondolkoznunk egy sor további kérdésről is, mint a látássérült hogyan fog eljutni a helyszínre, ki fogja kísérni, majd hazavinni, ki fogja neki odaadni a pohár teát, ki mutatja meg neki, hogy hol van a mosdó és folytathatnánk. Szóval sokkal összetettebb feladat.

A Vakmisszió főleg azokat a vakokat és gyengénlátókat segíti, akik már születésüktől fogva így élnek, vagy sokan vannak a pártfogoltjaik között olyanok, akik valamilyen tragédia következtében veszítették el a látásukat?

Mi nyolcvan százalékban olyan látássérültekkel találkozunk, akik felnőtt korukban egy betegség, vagy egy baleset következtében vesztették el a látásukat. Persze ez azért is lehetséges, mert a Budapesti Vakok Intézetének rehabilitációs részlegén is szolgálunk, ahol kifejezetten krízisfeldolgozó tanfolyamokat tartunk a tragédiákat átélő látássérülteknek, tehát sok ilyen eset kerül a látóterünkbe.

Fotó: Kalocsai Richárd

Mi jellemzi a tragédiát átélt látássérülteket?

Szükségük van valamilyen kapaszkodóra, de sajnos a hit helyett sokan az alkoholba menekülnek, vagy borzasztóan depressziósak lesznek. Éppen ezért az Iszákosmentő misszióval szoros kapcsolatot ápolunk, mert azokat a látássérülteket, akiknek ilyen jellegű függőségük van, egyből Dömösre, rehabilitációra irányítjuk. Akik tragédiát éltek át azért nyitnak kevésbé Isten felé, mert egy nagy krízis zajlik az életükben, és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elfogadják a „miért”-eket, hogy valóban tiszta szívvel vágyjanak az evangélium után, s hogy befogadják az Úr Jézust az életükbe.

Mennyire tudnak a vakok és gyengénlátók teljes életet élni, helytállni a társadalomban?

Nem egyszerű az életük, de a mai kor technikai vívmányai, telefonos applikációk, számítógépes programok nagyon sokat tudnak segíteni nekik. Ezeknek az eszközöknek a segítségével a mindennapos tevékenységeiket meg tudják oldani: tudnak takarítani, főzni, mosni, bevásárolni, vagy éppen közlekedni. Természetesen vannak olyan dolgok, amikben segítségre szorulnak, de ez már minimális. Továbbá minden látássérültnek lehetősége van arra, hogy a Budapesti Intézetben elemi rehabilitációs tanfolyamon vegyen részt, amelyen a gyógypedagógusok minden kérdésben és problémában segítik őket.

Fotó: Karsa Patrik

Szoktak, mernek ők gyülekezetbe járni?

Nagyon nehezen mozdulnak ki, inkább „begubózva” éldegélnek otthon. Sokszor azért nem indulnak el, mert nem tudják, hogyan jussanak el a gyülekezetbe, másrészt tartanak tőle, hogy ki fog nekik ott segíteni… A gyülekezetben részt vevők pedig sokszor megijednek attól, ha egy látássérült odakerül, akkor mit tudnak vele kezdeni, hogyan tudják szakszerűen segíteni. Olyat is hallottam már, hogy valaki attól félt, ha egyszer segít egy vaknak, az hozzászegődik és nehezen szabadul majd meg tőle. Folyamatosan imádkozunk a misszióban, hogy a gyülekezetek formálódjanak a hozzáállásuk tekintetében és azt is kérjük az Úrtól, hogy a látássérültek legyenek nyitottabbak, bátrabbak és merjenek otthonról kimozdulni.

Pedig fontos lenne számukra a közösség …

Alapvetően a látássérültek alig beszélgetnek valakivel, ezért hogyha eljutnak egy-egy közösségbe, az nagyon nagy erőt ad nekik. Hiszen például a Vakmisszió összejövetelein a látássérült sorstársaikkal imádkozhatnak, beszélgethetnek, tapasztalatot cserélhetnek hétköznapi dolgokról, például ki hogyan oldja meg a bevásárlást, s mindeközben tudják egymást bátorítani, segíteni, támogatni. Az Úr Jézus is közösségben gondolkodott, a tanítványai körében, persze lehet otthon is imádkozni, de azért az mégiscsak más, amikor együtt vagyunk és egymást hordozzuk imádságban.

Tahitótfalu – Csendes hét – 2022. június – Fotó: Kalocsai Richárd

Egyébként hogyan tudna egy átlagember segíteni nekik?

A legcélszerűbb, ha megkérdezzük tőlük, hogy mire van szükségük. Persze vannak nagyon jó videóanyagok fent a Youtube-on arról, milyen technikával vezessünk egy gyengénlátót, de minden látássérült más, és másra van szüksége. Nem hibázunk, ha kérdezünk.

Érzékenyítő foglalkozásokat tartanak egészen fiatal gyerekeknek. Fontos, hogy korán felhívjuk a figyelmet arra, hogyan viselkedjünk a hátrányos helyzetű társainkkal?

Azt gondolom, hogy már egészen pici kortól, óvodás kortól kell tartani ezeket a szemléletformáló foglalkozásokat, természetesen a korosztályi adottságokat figyelembe véve. Például az óvodában egy mese keretében beszélünk arról, hogy milyen egy látássérült élete. Az iskolában pedig, ahogyan nagyobbak a gyerekek, már komolyabb témákat is lehet feszegetni. Ezeket a foglalkozásokat általában látássérültek tartják, akik sokkal hitelesebben tudnak erről beszélni. Mindig teret adunk a gyerekeknek, hogy kérdezzenek és nincsenek tabu témák, ellenben viszünk vakos eszközöket, amiket mind kipróbálhatnak, így bele tudják magukat élni a látássérültek világába.

Fotó: Kalocsai Richárd

Ha egy kicsit visszakanyarodunk a múltba, akkor hogyan és milyen indíttatásból született meg a Református Vakmisszió?

A mozgalmat Matolcsy Miklósné, a vakok misszionáriusa indította 1915-ben, ugyanis a I. világháborúban nagyon sok katona elvesztette a látását, ő pedig szívügyének tekintette, hogy a látássérült katonákat látogassa, tartsa bennük a lelket és Isten igéjét felolvassa nekik. Egy idő után a katonák nagyon szerették volna saját maguk is olvasni az igét, így Matolcsyné elkezdte a rövidebb igeverseket leírni pontírásban, majd megtanította őket a Braille-írásra-olvasásra. Az ő kezdeményezésére indult el Magyarországon a pontírásos Biblia nyomtatása, majd 1930-tól a budapesti Baross- téri Egyházközségben végre helyet kapott a vakok istentisztelete. Fontos megemlíteni a misszió kapcsán, Jakab Miklós lelkipásztort és az ő feleségét, Jakab Miklósné, Erzsi nénit is, akiknek a szívében először megfogalmazódott a Vak- és Siketmisszió gondolata – mert akkor még a kettő egymással karöltve működött. A vakok és siketek közötti szolgálatot 1938-ban Jakab Miklós kezdte el, ő volt a Vakmisszió első hivatalos lelkipásztora.

Hányan szolgálnak a misszióban és hány látássérülttel állnak kapcsolatban?

Jelenleg a munkatársi közösségünk öt főből áll és körülbelül 30 önkéntes segíti a munkánkat. Jómagam egyedüli lelkipásztorként három éve vezetem a missziót, Farkas Natália kollégám a szervezésben és a kapcsolattartásban segít, illetve van három látássérült munkatársunk vidéken, akik a hanganyagok elkészítéséért felelnek, valamint a szemléletformáló foglalkozásokat tartják. Országosan körülbelül 200 látássérülttel tartjuk rendszeresen a kapcsolatot, de már több mint 1500 vakkal és gyengénlátóval ismerkedtünk meg az évek alatt. Rendszeres igehirdetési alkalmaink Budapesten, Debrecenben és Pécsett vannak, de célunk, hogy egyszer Magyarország egész területét lefedje a szolgálatunk.

Tahitótfalu – Csendes hét – 2022. június – Fotó: Kalocsai Richárd

Az ősszel egy erdélyi missziós körúton vettek részt, ahol sikerült több, mint 100 látássérülttel találkozni és az igét hirdetni nekik.

A minden évben megrendezett nyári csendes hetünkre az erdélyi látássérültek közül jó néhányan eljöttek, nagyon megtetszett nekik ez a lehetőség, és szerették volna, hogyha ellátogatunk hozzájuk lelki napokat tartani. Ennek meghívásnak tettünk eleget, amikor hat településen, köztük Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen hirdettük az igét. Az erdélyi testvéreinknek akkora volt a vágy a szívükben, hogy részt vegyenek ezeken a lelki alkalmakon, hogy minden követ megmozgattak, hogy el tudjanak jönni, hiszen náluk az erdélyi egyházkerületekben sajnos nincsen vakmissziós képviselet. Sőt a találkozók alkalmával észrevettük, hogy azon a környéken a pontírás ismerete nagyon elmaradozott, hiszen hiába vittünk magunkkal ajándékba Braille-írással készített Bibliákat, nem tudták olvasni. Ellenben nagyon kelendőek voltak a nagybetűs Bibliák, amelyből 150 darabot is kiosztottunk, valamint a Bartimeus Egyesület jóvoltából felajánlott audio Bibliák is szépen fogytak. Láttuk azt is, hogy Erdélyben még sajnos nincsen olyan elemi rehabilitációs központ, mint Budapesten, ahol megtanítják őket közlekedni, illetve a mindennapos tevékenységekre, úgyhogy az erdélyi látássérültek teljes mértékben magukra vannak szorulva. Tehát saját maguknak kell kifejleszteniük azokat az eszközöket, technikákat, amivel boldogulni tudtak.

Gazdagodott olyan élményekkel odakint, amelyek megindították, vagy amiket sose fog elfelejteni?

Az Erdélyben élő látássérülteknek teljesen más a mentalitásuk, a hozzáállásuk a dolgokhoz: a hátrányos helyzetük ellenére jóval önállóbbak, mint hazai társaik. Az egyikük azt mondta nekem, hogy a jéghegy hátán is meg kell tudniuk élni. És tényleg. Több erdélyi látássérültről hallottam, hogy kertje van és saját magának termeli a gyümölcsöt, meg a zöldséget, ami rendkívüli dolog. A legmegrendítőbb élményem a hat napos út alatt egy tizenéves kislánnyal történt, aki Varsolcon az első sorból hallgatta az igehirdetésemet. Éreztem, ahogyan végig figyel és mosolyog rám, issza az igét. Aztán mikor véget ért az istentisztelet egyszerűen csak odasietett hozzám, és szó nélkül átölelt. Csak úgy áradt belőle a szeretet.

Erdélyi missziós út – 2022 ősz – Forrás: Nógrádiné Kovács Alexandra

Mitől különlegesek a látássérültek? Mit adtak Önnek?

Egy egészen másfajta látásmódot kaptam tőlük. Megtanítottak arra, hogy ne a külsőségekre figyeljek, hanem befelé. Azzal a mérhetetlen szeretettel, amit sugároznak rávilágítottak a lelki látás fontosságára. Örök küldetésem, hogy a látó társadalom felé hirdessem, hogy a látássérültek is ugyanolyan értékes emberek, mint mi, testi szemmel látók.

Kisfaludy Nóra

Hogyan kerültél a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba?

Születésemkor a kórházban hagytak a szüleim, aztán a nagyszőlősi kórház gyerekosztályára kerültem, majd Szolyvára, s végül kétévesen lettem a nagydobronyi gyermekotthon lakója.

Megismerted később a szüleidet?

Nem találkoztam velük sohasem. A hivatalos iratok miatt keresték őket, de nem jelentkeztek, így árvának lettem nyilvánítva, azt sem tudom, hogy vajon van-e testvérem…

Fotó: Kalocsai Richárd

Mit jelent neked a nagydobronyi gyermekotthon?

Az otthonomat, a családomat, a gyökereimet. Ott nőttem fel, onnan indultam el, mindent nekik köszönhetek. Járattak iskolába, líceumba, még főiskolára is mehettem, mindenben segítettek. Jó rájuk visszagondolni. Kaptam én ott jót, s rosszat is egyaránt.

Rosszat?

Korán megtapasztaltam, hogy milyen kiközösítettnek lenni. Egy lánnyal – a fogadott testvéremmel – együtt nevelőszüleink lettek, akikhez hétvégén, meg ünnepekor átmehettünk a szomszéd faluba, Kisdobronyba. Ez nem sok gyereknek adatott meg az otthonban. Ezért volt, aki nem szeretett minket és irigykedett ránk.

Születtek életre szóló kapcsolatok, amelyek meghatározták az életedet?

Nem sok, de van néhány ember, akikhez kötődöm, akiknek sokat köszönhetek: nevelők és barátok is. Egyikük Katona Viktória, a gyermekotthon egykori lelkészigazgatója, aki sokunk sorsát a szívén viseli, vagy a keresztanyám Hidi Erzsébet, akit nagyon szeretek.

Milyen főiskolát végeztél? Mi motivált, hogy tovább tanulj?

Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán az óvodapedagógia szakot végeztem el. Sokan javasolták a nevelők közül, hogy vágjak bele, de volt olyan is, aki kételkedett benne, hogy sikerülni fog végig mennem ezen az úton. Szerettem volna mindenkinek megmutatni, hogy igenis képes vagyok rá és Istennek hála bebizonyítottam, hogy meg tudom csinálni.

Sokan tanulnak tovább a gyermekotthonban?

Mi voltunk az elsők a barátnőmmel, akik belevágtunk a főiskolába, de azóta egyre többen követik a példánkat. Talán látták, hogy ha valaki kitartó és elvégzi a főiskolát, sokkal több lehetősége van az életben.

A pályaválasztás szempontjából meghatározó volt a gyermekotthon az életedben?

Biztosan szerepe volt benne. A nagydobronyi gyermekotthonban sok hátrányos helyzetű, sérült, vagy fogyatékos gyermek él. Én pici koromtól kezdve mellettük nőttem fel, segítettem őket, amiben csak tudtam. Talán kicsit szociálisabb is vagyok emiatt, mint mások. Nekem természetes volt mindig is, hogy a kicsikkel foglalkoztam, hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Olyanok nekem az ottani gyermekek, mintha a testvéreim lennének.

Orosz-ukrán háború dúl a hazádban. Hogyan érint, hogy veszélyben van az otthonod, hogy bármikor megtámadhatják a szeretteidet?

Folyamatos aggodalom és félelem van bennem. Én ugyan már évek óta Magyarországon élek, de minden nap imádkozom az ott maradottakért. Közülük sokan ugyanis súlyosan fogyatékos, fekvő betegek, akik nem is tudnának eljönni onnan, még akkor sem, ha elérné őket a háború. Mindenkiért fáj a szívem. Imádkozom és remélem, hogy Istennek terve van ezzel a borzalmas háborúval.

Fotó: Kalocsai Richárd

Neked fogódzót jelent a hited?

Igen, Isten mindig ott volt nekem egész életemben. Nem is tudom, ha valakinek nincs hite, hogyan éli meg mondjuk azt a helyzetet, hogy állami gondozásba kerül. Biztosan hibáztatja az Urat, hogy miért engedte, hogy ez történjen. Pedig szerintem mindent okkal tesz az Isten, terve van velünk, azt szeretné, hogy tanuljunk a dolgokból.

Veled mi volt a terve?

Talán az, hogy mindig a közelében legyek. Nem véletlenül kerültem vallásos gyermekotthonba. Nem véletlen találkoztam Katona Viktóriával, aki most a Magyar Református Szeretetszolgálat kárpátaljai szolgálatait vezető és a társadalmi missziókért felelős lelkipásztora. Ő segített az Önkéntes Diakóniai Év Programiroda (ÖDE) keretén belül egy református óvodában önkéntesként elhelyezkedni Magyarországon, majd javasolt engem a Vakmisszió szolgálatába, ahol négy hónapja dolgozom.

Mivel foglalkozol a Vakmissziónál?

A misszióvezető Nógrádiné Kovács Alexandra asszisztense vagyok, aki mindenre megtanít engem. Mindeközben részt veszek érzékenyítő foglalkozásokon, tanulom a Braille-írást, közösségi alkalmakat, táborokat szervezek a misszió tagjainak és volt már lehetőségem igét is hirdetni a vakok és gyengénlátók számára, ami igazán megtisztelő és felemelő feladat volt. Minden percét élvezem ennek a munkának.

Milyen érzés segíteni másokon? Miért szereted ezt csinálni?

Ha csak egy aprósággal tudok segíteni valakinek, pár jó szóval, egy kedves gesztussal, az nekem jó érzés. Az emberek hálája feltölt, boldoggá tesz és plusz erőt ad nekem. Amikor a vakmissziósokkal együtt beszélgetünk vagy közösen imádkozunk az nem csak nekik, hanem nekünk is egyfajta lelki töltekezést jelent.

A Vakmisszió szolgálata a 2022-es REND fesztiválon – A kép bal szélén Katona Viktória, az MRSZ kárpátaljai szolgálatait vezető és a társadalmi missziókért felelős lelkipásztora, majd Nógrádiné Kovács Alexandra a Vakmisszió vezetője látható – Fotó: Kalocsai Richárd

Tapasztaltál velük kapcsolatban valami különlegeset?

Nem visszahúzódóak, ahogy elsőre gondolnánk, hanem elképesztően nyitottak a látó emberek felé. Rögtön befogadnak maguk közé és bármiről nyíltan beszélnek veled. Olyan kedvesség árad belőlük és olyan szeretet, amilyet ritkán tapasztal az ember. Nem utolsósorban pedig rendkívüli a humoruk, amit sose hittem volna. Hálás vagyok, hogy megismerhettem őket, nagyon sok erőt adnak nekem!

Ha találkoznál a szüleiddel mit mondanál nekik?

Kisgyermekként gyakran kérdeztem a Jóistentől, hogy miért alakult így az életem? Miért hagytak el a szüleim? Ma már látom, hogy ha nem kerültem volna az otthonba, akkor most nem lehetnék itt, ahol vagyok. Igazából nem tudom az okát, hogy miért hagytak ott. Lehet, hogy azért, mert nem tudtak volna megfelelő környezetben felnevelni, vagy egyszerűen csak nem akartak … De én már megbocsátottam nekik. Visszatekintve az eddigi életemre örülök, hogy így alakult … Isten terve szerint!

Kisfaludy Nóra

/Kiemelt képen a nagydobronyi gyermekotthon lakói láthatóak – Forrás: Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon Facebook oldala/

Fotó: Karsa Patrik

GYERMEKEKÉ AZ ISTEN ORSZÁGA

A Szeretetszolgálat sátránál a szombati napon a járókelők betekintést nyerhettek a vakok- és gyengénlátók világába, megismerhették hogyan kell olvasni a Braille-írást, kipróbálhattak látássérültek által játszott játékokat, felvehettek szimulációs szemüveget, találkozhattak vakvezető kutyával és kérdezhettek látássérült embereket személyes élettörténetükről.

Fotó: Derencsényi Anna

A vakmisszió vezetője Nógrádiné Kovács Alexandra szerint szép számmal voltak érdeklődők és nagyon tartalmas beszélgetések alakultak ki. Elmesélte, hogy a legnyitottabbak a gyermekek voltak, akik rendkívüli kíváncsisággal és rengeteg kérdéssel fordultak a helyszínen lévő látássérültekhez, valamint szívesen kipróbálták a „vakos”, tapintáson alapuló játékokat, mint a Rubik Kocka, a dominó, vagy éppen az UNO kártya. „Őszinteség és bátorság volt bennük, mertek a vakoktól kérdezni. Nem hiába mondja az ige: a gyermekeké az Isten országa” – tette hozzá a misszióvezető. Aki azt is elmondta, a kíváncsiskodók először szemtakaróval igyekeztek megcsinálni a játékos feladatokat, majd nyitott szemmel is próbálkoztak, ezáltal kicsit megtapasztalhatták milyen kihívást jelentenek a mindennapok egy látássérült számára. „Ez az alkalom egyfajta társadalmi érzékenyítés is volt, megpróbálta közelebb hozni, nyitottabbá tenni a látó és »nem látó« embereket”.

A Vakmisszió munkatársai: Nógrádiné Kovács Alexandra, Farkas Natália és Erdődy Viktor – Fotó: Kalocsai Richárd

LEHETŐSÉG AZ ISTENNEL VALÓ KAPCSOLATRA

A misszióvezető szerint sokan azt gondolják, ha egy ember megvakul, akkor vége mindennek, pedig ez nem így van. „Ez egy lehetőség arra, hogy a külső dolgok helyett a belső, Istennel való kapcsolatukra fókuszáljanak. A látássérültek is tudnak örülni, annak ellenére, hogy nehéz élethelyzetben vannak. Hogyha befogadják az Úr Jézust a szívükbe, egy idő után eljutnak arra a pontra, hogy hálát adnak azért, ahogyan élnek” – mesélte Nógrádiné Kovács Alexandra.

Ezt sugározták a vakmisszió látássérült önkéntesének, Erdődy Viktornak a szavai is, aki egy igeverset olvasott fel az érdeklődőknek a Braille Bibliából. „Talán ez volt a legmegrendítőbb pillanat a sátorban az ottlétünk alatt, sokan elérzékenyültek ekkor” – fogalmazott a misszióvezető. Végül hozzáfűzte, a vakmissziónak az is fontos feladata, hogy segítse a gyülekezeti integrációt, azaz lehetőséget teremtsen arra, hogy a látássérültek ne elszigetelve egyedül, hanem a gyülekezeti közösség részeként élhessék át Isten jelenlétét.

A képen balról Katona Viktória, fiával Fülöppel, mellette Nógrádiné Kovács Alexandra és a Vakmisszió munkatársai, önkéntesei, valamint Járay Loránd a Siketmisszió vezetője – Fotó: Kalocsai Richárd

KIÉHEZVE A LELKI ÉLMÉNYEKRE

A rendezvény mindhárom napján jelen voltak a Telefonos és Internetes lelkigondozás munkatársai, akik szívesen adtak lelkisegélyt a sátorba betérőknek, ahogyan teszik ezt nap, mint nap a készülékek mögött, legyen szó bármilyen krízishelyzetről.

„Lelki élmények sokasága érintette meg a szívünket a REND-en. Amikor a templomban több száz református egyszerre, egy szívvel, egy lélekkel Istent dicsőítette, az rendkívül felemelő érzés volt” – mesélte élményeit Dr. Révész Jánosné Anikó, a Telefonos és Internetes lelkigondozás misszióvezetője. Véleménye szerint a hosszú kihagyás után, amit a pandémia okozott, nagy szüksége volt a reformátusoknak, hogy végre találkozzanak, töltekezzenek. „Az emberek ki voltak éhezve lelkileg arra, hogy az Úrban együtt tudjanak örülni.” Révész Jánosné kifejtette amennyire fontos, hogy odafigyeljünk a testünk egészségére, a környezetünkre, hogy ott rend legyen, épp olyan fontos a lelki egészségünk karbantartása is, egyfajta „belső rendrakás”. Majd hozzátette, hogy a lelki egészségünk védelméhez elengedhetetlen a közösségi lét megélése, az együtt örülés élménye. „Ezt éreztem Pápán, ahol csodaszép felújított, rendbe rakott épületek vettek körül minket és a reformátusság együtt élte meg a Krisztusba vetett hitét.”

Fotó: Kalocsai Richárd

FÓKUSZBAN A PANDÉMIA

A rendezvénnyel kapcsolatban a misszióvezető elmesélte, hogy Isten nagyon sok olyan embert vezetett a Szeretetszolgálat sátrához, akiknek segítségre, személyes beszélgetésre, támogatásra volt szüksége. Sokan, főleg az idősebb generáció rácsodálkozott arra, hogy létezik telefonos lelkiszolgálat, s hogy ingyen hívható. Arra a kérdésre, hogy a három nap alatt milyen problémákkal fordultak a leggyakrabban hozzájuk a lelkipásztor elmondta, hogy gyakori volt a pandémia következtében való testi betegségeknek, a gyásznak és a magányosság, bezártság elszigeteltség érzésének feldolgozása, valamint a családi problémák, házassági krízishelyzetek kezelése és a talpra állás nehézsége.

Fotó: Karsa Patrik

AKINEK VAN MIÉRTJE, MINDEN HOGYANT KIBÍR

Az idei REND az „Örüljetek az Úrban mindenkor!” (Fil. 4,4) igét kapta jelmondatául. Sokakban felvetődik a kérdés szabad-e, lehet-e ilyenkor örülni, mikor több éve koronavírus pusztít és hazánkhoz közel háború dúl? A Telefonos lelkigondozói szolgálat vezetője erre a kérdésre egy Friedrich Nietzschétől vett idézettel válaszolt, miszerint: „Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant ki tud bírni.” Azaz történhet velünk bármi, ha Krisztus célt adott nekünk, van okunk örülni. Krisztus jelenléte az, ami okot ad az örömre és erőt nyújt akkor is, ha valami nehézség, vagy baj van az életünkben. „Ez munkálkodott bennünk és ezt adtuk át azoknak, akik betértek hozzánk a fesztivál ideje alatt” – hangsúlyozta Révész Jánosné.

A képen jobbról haladva Dr. Révész Jánosné Anikó, valamint Katona Viktória és a Telefonos lelkigondozás munkatársai – Fotó: Kalocsai Richárd

A telefon-lelkigondozói szolgálat több mint harminchat éve ad kapaszkodót a bajbajutottaknak. „Amikor reményt adunk, akkor mi magunk is gazdagodunk, mert ez egy két irányú folyamat” – összegezte a szolgálat lényegét a misszió vezetője.

A TALÁLKOZÁSOK BENNÜNKET IS FELTÖLTENEK

A rendezvényen a Szeretetszolgálat missziói munkáját hirdette Katona Viktória, a társadalmi missziókért és a kárpátaljai szolgálatokért felelős lelkipásztor is. Elmondta, hogy a Szeretetszolgálat sátrába folyamatosan érkeztek az emberek. „Aki elhaladt előttünk, majdnem mind betért hozzánk. Volt, aki odajött és gratulált a menekültekkel való munkánkhoz, és Kárpátaljáról származók is megkerestek, hogy megköszönjék az értük végzett szolgálatainkat, ami csodálatos érzés volt!”. Meglátása szerint ez egy nagyon jó platform a szemtől szembe való találkozásokra, amelyek akár emberi sorsokat is megváltoztathatnak. „Bennünket is feltöltenek ezek a találkozások, s ilyenkor még közelebb vihetjük Isten igéjét az emberekhez” – hangsúlyozta Katona Viktória.

Társadalmi missziók karöltve  – Fotó: Kalocsai Richárd

ISTEN NEM TEREMT SELEJTET

Majd elmesélt egy megindító találkozást, amely a REND-en történt. Egy asszony érkezett feketében a Szeretetszolgálat sátrához, aki – mint később kiderült – nemrég veszítette el férjét, pár éve pedig sérült fiát. A hölgy végtelenül el volt keseredve a neki jutott sors miatt, s a sátorban osztogatott, fogyatékosok által készített kis ajándék indította őszinteségre. Sírni kezdett és elmesélte történetét, majd a vigasztalásként kapott ige után lelki megnyugvásra talált. „Elmondtam, hogy Isten selejteset, hibásat nem teremt, ez a gyermek valami miatt pont nekik volt alkotva a férjével, s most már a mennyek országában van, ahol eltűnik minden emberi gyengeség, sérülés” – elevenítette fel a történetet Katona Viktória. Majd hozzátette: „Mindannyiunknak van egy ilyen hátizsákja, amely terhekkel van telepakolva, és annyira jó az a megtapasztalás, mikor segíthetünk ezt a zsákot könnyíteni.”

Fülöp, aki lényével beragyogta a Szeretetszolgálat sátrát – Fotó: Kalocsai Richárd

NAGY MOSOLYOK, ÖLELÉSEK ÉS EGYMÁSRA TALÁLÁSOK IDEJE

Katona Viktória elárulta, hogy számára egészen különleges volt az idei REND, mert elkísérte hétéves kisfia Fülöp, aki nyitottságával, mosolyával és szeretetével fáradhatatlanul hívogatta az arra járó gyermekeket és családokat a Szeretetszolgálat sátrához. Az eseményt összegezve úgy fogalmazott: „Pápán óriási rácsodálkozásokat, nagy mosolyokat, öleléseket, tartalmas beszélgetéseket és rendkívüli egymásra találásokat láttam. A Magyar Református Szeretetszolgálat pedig Isten kinyújtott karjaként át tudta ölelni azokat, akik szükséget szenvedtek, segítségre szorultak.”

Kisfaludy Nóra

Megtelt a kápolna a domb tetején. Első ránézésre semmi különbséget nem lehet felfedezni más áhítatokhoz képest, hiszen orgonaszó kíséri az éneket, majd mindenki figyelmesen hallgatja a lelkipásztort, aki a krisztusi Boldogmondások lényegéről szól. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” – olvassa Máté evangéliumának versét Nógrádiné Kovács Alexandra misszióvezető lelkésznő.

Érdekes ezt hallani, hogy boldogok, akik sírnak. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak az életünknek olyan meghatározó pillanatai, amikor valóban örömünkben sírunk, mert annyira boldogok vagyunk. De Krisztus nem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy boldogok, akik sírnak. Ő nem tesz különbséget a sírások között, hiszen az igevers folytatása az igazán lényeges. Lehet sírni, mert van vigasztalás. Lehet sírni, ha veszteséget kell megélnünk, ha egy egészségügyi vizsgálaton rossz hírt kapunk, vagy ha elveszítjük egy szerettünket. Lehet sírni. De ha szívünkben ott van az Úr Jézus, akkor tudjuk, hogy a vigasztalás is tőle jön, és ez adhat nyugalmat és boldogságot életünk nehézségei közepette.

– magyarázta a második boldogmondás üzenetét a misszióvezető lelkész.

Ahogyan közös énekléssel folytatódik tovább Isten dicsőítése, néhány érdekesség mégis megtapasztalható. Az első sorokban a székek lábánál sárga és fekete labradorok fekszenek nagy nyugalomban. A kántor előtt nincsen se korálkönyv, de még egyszerű kotta sem: az énekek kísérete fejből, hallás után történik. A táskák mellett pedig ott hevernek a fehér botok, amelyek elengedhetetlen segítséget nyújtanak az önállóan közlekedő vakok számára. A közös napindító áhítat után a tábor 73 résztvevője kisebb csoportokban tovább beszélget Isten igéjéről. „Nekem most az a boldogság, hogy itt lehetek sorstársakkal együtt, jókat beszélgethetünk, és megerősít bennünket, hogy nem vagyunk egyedül.” – fejezte ki háláját a közös beszélgetés során a tábor egyik résztvevője.

A Református Vakmisszió nyári táborában nemcsak felnőttek, de látássérült és látó gyermekek is részt vesznek, akik önfeledt nevetése messziről is jól hallható. A közös játék során a tapintásé és a hallásé a főszerep, de a feladatok így is magukban hordozzák a szórakozás örömét. A memóriajáték során a kártyák egyik oldalán domború, tapintható alakzatok kaptak helyet, így kell megtalálni, melyik kártyának hol van a lefordított párja. A futballnak egy különleges változatát is láthattuk, amikor a játékosok ülve próbálnak gólt gurítani – a látássérült kapus pedig szinte hiba nélkül ki is védi a lövéseket, hiszen a fűszálak hangjának és a csörgő labdának köszönhetően pontosan hallja, hogy melyik irányból érkezik a találat.

Az ebéd utáni csendes pihenő közben megismerkedtünk Viktorral és csoki színű labradorjával, Oreóval. Viktor koraszülöttként érkezett a világra, emiatt kisgyermekkorában elveszítette a látását. „Valószínűleg egy éves koromig valamit láthattam, mert halvány emlékem van a fényről és a színekről. Konkrétan nem tudnék felidézni egy látó emlékképet sem, csak ezeket az érzékeléseket.”. Viktor évek óta aktív tagja a vakmissziós közösségnek. Általános iskolában váratlanul tapasztalta meg Isten jelenlétét életében, és habár családja korábban nem járt gyülekezetbe, őt mégis megkeresztelték, beiratkozott református hittanra, majd rátalált felnőttként a vakmissziós közösségre, ahol mostanra szolgálatokat is vállal, így áhítatokat tart és zongorán kíséri az énekeket. Viktort mosolygós, közvetlen, kedves személyként ismerhettük meg, aki jelenleg egyedül él, de elmondása szerint tökéletesen megoldja a hétköznapi feladatokat így is. Egyetlen dolgot említ, amikor rákérdezünk, hogy mi a nehéz abban, ha valaki vakon éli le az életét: „Igazából én tényleg úgy érzem, hogy teljes életet élek. Mindent elintézek, eligazodom az online világban, hallgatom a híreket, közösségbe járok, tehát a hétköznapjaim ugyanolyan ingergazdagon telnek, mint bárki másnak. Egy dolog jut eszembe, amit olyan jó lenne, ha én is megtehetnék: hogy csak úgy beüljek az autóba vagy elinduljak sétálni cél nélkül, csupán azért, hogy nézelődjek és gyönyörködjek a világban. El tudok jutni én is bárhová, de az én útjaimnak mindig van egy célállomása, ahová könnyebben vagy nehezebben, de elérek. Olyan jól esne egyszer úgy elindulni valahová, hogy csak menni és menni, amerre visz a lábam, majd rácsodálkozni, hogy hol is vagyok.”

A gazdag és élménydús nap végéhez közeledve ismét Nógrádiné Kovács Alexandra misszióvezető lelkipásztorral beszélgetünk, aki elmondja, hogy a hét folytatása is számos remek programot tartogat a táborozók számára: esztergomi kirándulás, hajókázás, kézműveskedés és narrálással kísért moziest is része annak az ötnapos nyári programnak, amit a Református Vakmisszió kínál a látássérültek számára. Országszerte számos vakokat segítő egyesület létezik, de valamiben mégis más a Magyar Református Szeretetszolgálat gondozásában működő társadalmi misszió: „A legnagyobb plusz, amit mi adunk a vakok és gyengénlátók számára, hogy itt mindig Isten igéje áll a középpontban. Ez valóban egy misszió számunkra. A legtöbben, akik csatlakoznak hozzánk, még nem hívők, hanem keresők. A Református Vakmisszió legfőbb célja, hogy a rendszeres alkalmainkon, a közösségi programjainkon és a lelkigondozói beszélgetéseken keresztül hirdessük számukra az evangéliumot, hiszen ez a legnagyobb öröme és ajándéka a mi életünknek, hogy velünk van Istenünk.”