„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.”

Zsolt 62,6

Csend. Valakinek áldás, másoknak áldatlan állapot. Valaki keresi a csendet az életében, megint más igyekszik azt elűzni bármi áron. Jelen korunk folyamatosan „zajló”, „áradó” világában egyre nehezebb meglelni azt az időt és azt a helyet, amikor úgy igazán csendben lehetünk. Hol senki nem töri ránk az ajtót éppen legújabb negatív vagy pozitív élményeit elújságolva. Hol a minket körülvevő és életünk szerves részévé vált elektromos eszközök nincsenek a közelünkben kísértő szándékkal, hátha éppen most akar valaki felhívni, vagy üzenetet küldeni. Pedig milyen nagy szükségünk lenne arra, hogy néha kiszakadjunk a folyamatosan rohanó, késésben lévő hétköznapokból, megálljunk és elcsendesedjünk. Gondoljunk csak bele, ha a testünket ilyen nehezen tudjuk csendre bírni, mennyivel nehezebb lélekben is elcsendesedni. Mégsem lehetetlen vállalkozás! És milyen nagy szükség is van rá! Hiszen ha már megteremtettük magunknak azt a teret és időt, hol testileg elcsendesedhetünk, hol semmilyen külső tényező nem vonja el a figyelmünket, akkor ebben a külső csendben már törekedhetünk arra, hogy belsőnk is elcsendesedjen. Ebben a belső, lelki csendben juthatunk el arra a felismerésre, hogy minden látszat ellenére mégsem vagyunk egymagunk, hanem megtapasztalhatjuk a Szentháromság Isten jelenvaló valóságát. „Csak Istennél csendesül el a lelkem…” – mondja a zsoltáros. Ebben a valóságos, tapintható közelségben, hol maga Isten van jelen, már nem csak gondolataink, de szívünk számtalan indulata is csendre lelhet. A folyamatos félelmek és aggodalmak Isten érezhető közelségében elhalványulnak, mert másra kerül a fókusz. Nem a gondokra, hanem arra, aki a gondokat el tudja venni. „Tőle kapok reménységet…” A zsoltáros ebben a különleges csendben felismerte a gondviselő Isten közeledését.

Próbálj meg néha te is elcsendesedni, úgy igazán, olyan helyen és olyan időben, hol nincs más csak te és az az Isten, ki hozzád is szeretne szólni, ki téged is szeretne erősíteni, reménnyel eltölteni! „Csak légy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz…”

„Térj meg tehát e gonoszságodból, és könyörögj az Úrhoz, hátha megbocsátja neked szíved szándékát.” ApCsel 8,22

Simonról tudjuk a Szentírásban, hogy kacérkodott a varázslással. Sokakat ámulatba ejtett, sokan felnéztek rá. Szerette ezt a hírnevet, az emberek rajongását. Aztán egy nap megjelent valaki, aki nem szemfényvesztő volt, hanem valódi csodákat tett. Érthető módon az ő figyelmét is felkeltette a dolog, ezért maga is megkeresztelkedett és csatlakozott Fülöphöz, ki az evangéliumról tanított és számos csodát tett. Ha még nem lett volna elég, ennél nagyobb csodában is része lehetett, hiszen amikor megérkeztek az apostolok, akkor ők kézrátétellel még nagyobb csodákat tettek, hiszen kire rátették a kezüket, az részesült a Szentlélek ajándékában. Ezen ponton azonban igen erősen megkísértette az ördög és pénzt ajánlott az apostoloknak, hogy tanítsák meg neki, hogy kell a Szentlelket osztogatni. Természetesen igen nagy felháborodást keltett ez a kérés és ekkor hangzik el Péter szájából a fenti idézet.

Hogy végül mi lett Simonnal, nem tudjuk meg. Még utoljára annyit mond az apostoloknak, hogy könyörögjenek érte, nehogy elvesszen. Azonban azt kell mondanunk, hogy ez így kevés. Fontos, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, akik könyörögnek értünk, ha ilyen szeretettelti közösségben lehetünk. De ha mi magunk nem könyörgünk és nem imádkozunk, ha mi nem akarjuk a változást, akkor bizony, még a közös ima is erőtlenné válhat. Természetesen előfordulhat olyan is, hogy mások imádsága révén az emberben megmozdul valami, Isten meglágyítja a konok szívet és valami elindul benne, hogy keresse Istent, de ez is mind-mind Isten akaratán és kegyelmén múlik. Mennyivel másabb, mikor az ember felismeri az Ő bűnét, felismeri, hogy milyen életbevágóan fontos, hogy Istent megismerje, hogy önszántából keresse Jézus Krisztust. Isten kegyelmes és szereti az Ő alkotásait, szereti az embert is, ezért nincs még végünk. És Ő mindig dobja az embernek a mentőmellényt, akármilyen mély is az a víz, akármilyen nagy is az ár, Ő szabadítást tervez minden embernek. Ezért küldte el közénk Jézus Krisztust is, ezért volt az Ő kereszthalála és feltámadása, hogy legyen kiút a bűn megannyi mocskából, ami az emberre tapadt az évezredek során. Persze az ördög próbál mindig visszarántani. Láttuk, az sem biztosíték, ha az ember meg van keresztelve, vagy hívők közösségében él is. Az ördög nem szégyellős és ahol rést lát a pajzson, oda befészkeli magát, ha csak a kételkedés egy csírája is megszületik valakiben, azonnal kihasználja és támad. Hogyan lehet akkor védekezni, ha ennyire ki vagyunk szolgáltatva – kérdezhetjük. Egyetlen név van, aki ellen semmit nem tud tenni az ördög: Jézus Krisztus. Egyedül Ő védhet meg, adhat olyan védelmet, ami kivédi az ördög támadásait. Ránk nézve is igaz, amit Péter mondott: könyörögj az Úrhoz! Ez a legfontosabb, hogy ne feledkezzünk meg a napi kapcsolattartásról, még akkor sem, ha Isten mindent lát és mindent hall. Aztán ha meg is kísértett az ördög, ha valami rosszat mondtunk vagy tettünk, ha valakit megbántottunk, valakit bántalmaztunk, irigyek voltunk és önző módon csak magunkra gondoltunk, akkor se csüggedjünk el. Mert Isten kegyelmes Úr, szerető Isten, ki az Ő gyermekei javát akarja és nézi, nem dob el magától és nem mond le rólunk.

Hogy végül mi lett Simonnal nem tudjuk meg, de Isten a kegyelem kapuját előtte is kitárta, ahogy kitárja minden egyes ember életében Jézus Krisztusért.

]]> https://jobbadni.hu/blog/heti-utravalo-augusztus-20/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=heti-utravalo-augusztus-20 Sun, 20 Aug 2023 08:00:53 +0000 https://jobbadni.hu/?p=20946

„Gondoskodsz a földről, megöntözöd, nagyon meggazdagítod, Isten patakja tele van vízzel. Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a földről.” Zsolt 65,10

Ma, augusztus 20-án nemcsak az államalapításra emlékezünk, hanem egyúttal az új kenyérért is hálát adunk. Ez a hálaadás napja – hálát adunk nemzetünkért, hogy a sok megpróbáltatás ellenére mégiscsak vannak még magyarok a világban, de hálát adunk azért is, hogy idén is lehet kenyér az asztalunkon.  Akár egyikre, akár másikra gondolunk, mindezek a Teremtő és Megtartó Istennek az ajándékai. Erről a megtartó szeretetről tesz bizonyságot maga a zsoltáros is, aki Isten gondoskodó kegyelméről beszél. Isten az, aki megöntözi a földeket, Ő ad növekedést a búzának, ad erőt az aratóknak, hogy legyen mit ennie az embereknek.

Ha megnézzük a zsoltár feliratát, akkor azt olvassuk, hogy „hálaadás a testi és lelki javakért”. E kettőt mindenképpen együtt kell szemlélnünk, Isten ugyanis nemcsak a lelkünkről gondoskodik, hanem az ember testi jólétéről is. Erről az utóbbiról lehet néha megfeledekezünk – azt mondjuk, hogy Isten ad nekünk lelki erőt, ad vigasztalást, ad reményt, de mi a helyzet az étellel, a ruházattal?  Ő nem csak a lelkünket orvosolja, hanem bizony gondoskodik az emberről olyan hétköznapi dolgokban is, mint példának okáért az étel. Talán azért hangsúlyozzuk többször a lelki javakat, mert azok kicsit olyan megfoghatatlanok, azt az ember a szíve mélyén érzi, de azt, hogy megteremtődjenek az ember testi szükségleteihez a feltételek, legtöbbször már inkább az emberi erőfeszítésekhez kötjük. Az ember, aki vet, az ember, aki arat, az ember, aki megőröl, az ember, aki megsüti a kenyeret. Ezért hajlamosak vagyunk ezeket az erőfeszítésekért éppen magunkat felmagasztalni, akik fáradságot nem ismerve erőnek erején felül dolgoznak a napi betevő megteremtéséért. De mindez lehetséges volna-e, ha Isten nem dolgozna, nem működne ott a háttérben, aki megadja az erőt, aki megadja növekedést, a természeti feltételeket?

Fontos üzenete az igének, hogy Isten nem csak akkor érkezik a segítségünkre, amikor lelkileg vagyunk padlón, hanem Ő testi gyengeségeinkben is meg tud minket erősíteni. Ő nem csak lelkünk sebeit foltozza be, de testi betegségeinkből is meg tud menteni. Mert Isten számára nagyon fontos az övéi EGÉSZsége (ebbe az egészben a lelki és testi jólét egyaránt benne van).

Ma azért adhatunk hálát, hogy a bennünket körüllengő nehézségek ellenére Isten mégiscsak a tenyerén hordoz bennünket, kegyelmét többféleképpen megbizonyítja az övéi életében. Hálásak lehetünk a kenyérért, a termésért, mert még ezekben a hétköznapi dolgokban is felfedezhetjük Isten gondoskodó szeretetét!

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” 2Tim 4,7

Micsoda áldás az, mikor valaki az élete végéhez közeledve el tudja mindezeket mondani önmagáról: a szükséges harcot megharcolta, futását elvégezte és mindezek közepette a hitet megtartotta. Bizony, hogy eme három kijelentés szorosan össze is függ egymással.

Nemcsak az igehirdetők, a keresztyén tanítók, a diakónusok földi élete szüntelen harc, küzdelem, hanem minden Krisztusban hitet nyert ember számára is. Hány olyan élethelyzettel szembesül a hívő ember, mikor gúnyolódás, viták célpontjává válik. Mikor ki kell állni Jézus Krisztusért és mint jó katona helytállni. El is lehet ám fáradni ebben a küzdelemben. Vannak, akik fel is adják a harcot és inkább választják a pénz, a hatalom, a siker iránti küzdelmet nem kímélve felebarátaikat sem, csakhogy önmaguk befolyásossá váljanak. Azonban tudjuk, hogy aki töretlenül kiáll Krisztus mellet, annak örök jutalma lesz majd a mennyben.

Aztán a hívő ember élete olyan is, mint a versenyfutó, ki maga előtt látja célt és kitartóan halad felé. Pál bátran elmondhatja, hogy miután Krisztus megmentette és feladatot, célt adott földi életének, szüntelen futott, haladt előre, nem tétlenkedett, nem vonta el figyelmét semmi a cél elől. Milyen jó lenne ilyen elhatározással, ilyen rendületlenül haladni! Hányszor van, hogy meginog a hitünk, mikor elbizonytalanodunk, mikor kérdéseink megállásra kényszerítenek! Pál nem azért volt ilyen kitartó, mert olyan különleges képességei lettek volna. Egyszerűen azért tudott mindvégig rendületlenül futni, mert töretlenül rábízta magát Krisztusra és Ő adott neki erőt, hitet, lelkesedést ahhoz, hogy majd célba érjen.

Mint egyfajta összefoglaló mondja ki Pál, hogy mind a harcban, mind futásban a hitet végig megtartotta. Mint jó katona jelenti ezt vezérének Krisztusnak. És valóban, milyen fontos is ez! Hiszen küzdelmét is, futását is csak azért koronázhatja siker, mert közben a hitet megtartotta. Már írtam az elején, hogy a küzdelemben bizony benne van az a kockázat, hogy ha nem fordulunk igazán Krisztushoz, a hit elhalványulhat, megtörhet és ezzel a küzdelemben és a futásban is vereséget szenvedhetünk.

Nem túlzás azt mondani, hogy a keresztyén ember földi életét a hit mozgatja, ez viszi előre és ebből nyerhet erőt a küzdelmekhez. A hit pedig magától Krisztustól van, aki nem csak felruház a megfelelő páncélzattal, de velünk együtt küzd, valamint nemcsak elindít, hanem ott fut velünk a cél felé. Nem hiábavaló hát sem a harc, sem a futás. Hogy miért, azt szép énekünk a következőképp foglalja össze:

„Igen, ott minden kész, igen, ott minden kész.

Minden győztesnek jár örökrész.

Boldog, véghetetlen öröm vár odafenn,

Jézusért én is elnyerhetem.”

„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” 2Tim 1,7

Az ember élete folyamán nagyon sokszor küzd a félelem lelkével. De nem csak ezzel! Hanem az aggodalom, a düh, de még a szomorúság lelkével is. Isten amikor új szívet ad az embernek, akkor az Ő lelkével olyan kegyelmi ajándékokban részesít, amik felülkerekednek mindezen életrontó lelki terheken. A félelemnek lelkét felváltja az erő, a szeretet és a józanság lelke. Ebben az igében azonban a félelmet jelentő δειλία (deilia) görög szó egyúttal félénkséget, sőt, gyávaságot is jelenthet. Tudjuk, hogy a két Timóteushoz írt levélben mennyi buzdítás, bátorítás hangzik el Pál apostoltól. Így ebben az igében is elsősorban a szolgálatban akarja az apostol megerősíteni tanítványát, Timóteust. Az igehirdetés, az evangéliumterjesztés szolgálatában is nagy szükség van a bátorságra. Szükség van az erőre, hogy a szavak valóban a szívekig elérjenek. Szükség van a szeretetre, hiszen a kizárólag csak erővel, erőszakosan történő igehirdetés soha nem fogja célját elérni, csak ha abban van szeretet, tehát benne van a szeretet forrása, maga Isten. Ahhoz, hogy ez az erő és szeretet valódi összhangban és egyensúlyban legyen, nem kevés józanságra is szükség van, hogy a szavak bölcsen, a megfelelő időben hangozzanak.

Természetesen azok számára is valódi buzdítás és bátorítás ez az ige, akik nem az igehirdetés szolgálatát végzik nap, mint nap. Hiszen minden keresztyén ember életét ott fenyegetik a félelmek hullámai, mik hol ritkábban, hol egészen nagy dózisban rá tudnak zúdulni az emberre. Milyen jó, ha ilyenkor van egy biztos kapaszkodó, egy szilárd alap, amit megragadva nem sodornak el aggodalmaink, félelmeink. Isten az Ő gyermekeinek olyan lelket ad, ami segít felvenni a harcot az életet megnehezítő tényezőkkel, így Isten Lelke megteremtei az emberben az erő, szeretet, józanság lelkét.

De ha a másik értelmezést tekintjük, akkor is valódi buzdítás ez az ige! Hiszen hány olyan helyzet adódik az életben, mikor bátran, szilárdan meg kell állni azokkal szemben, kik gúnyolódva, hitetlenül, bántóan szólnak Istenről. Bizony kell hozzá erő és józanság, hogy az ember ne maradjon néma és hitéről bizonyságot tudjon tenni. De ugyancsak kell a szeretetet is, hogy ne mérges vitába torkolljon az eszmecsere, hanem valódi bizonyságtétellé váljon.

Aki szívét odaszánta Istennek, van kiben bízzon! Isten a biztonság, rátekint az övéire, nem hagyja őket magukra és a kellő időben eltölti őket az erő, szeretet és józanság lelkével!

„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.” 1Tim 2,1-2

Imádságaink, könyörgéseink a legtöbb esetben önmagunkért, vagy közvetlen környezetünkért szólnak. Idegenekért, számunkra kevésbé ismert emberekért már ritkábban szoktunk imádkozni. Vannak, akik talán úgy gondolkoznak: miért kell olyanokért imádkozni, akikhez semmi közöm sincs? Sőt, továbbmegyek, hogyan tudnék szívből könyörögni azokért, akiket szív szerint megvetek, haragot, gyűlöletet érzek irántuk? Pál apostol nem hiába emeli ki tanításában a királyokért, feljebbvalókért elmondott könyörgéseket, hiszen az ő korában az uralkodó réteg, a vezetők, a hivatalok nagyrészt a keresztyénség terjedése ellen voltak. A hívő keresztyének szívében félelem volt, ha rájuk gondoltak. Hogyan is lehetne könyörgésük, imádságuk, esedezésük, sőt, hálaadásuk őszinte, ha szívükből hiányzik a szeretet irántuk?

Pál apostol amikor ilyen nehéz tanítással fordul Timóteus felé, akkor egyértelműen Jézus Krisztusra tekintve írja ezeket a sorokat, aki még a kereszten is a Őt csúfoló, ütlegelő tömegért könyörög. Jézus szívében nem volt harag azok iránt, kik Őt megvetették, vagy bántalmazták. Szánta őket és azért könyörgött az Atyához, hogy bűneik, minden hitetlenségük ellenére az Atya kegyelmezzen meg rajtuk és újítsa meg szívüket. Ugyanígy Pál arra kéri Timóteust, és rajta keresztül a reábízottakat, hogy ne feledkezzenek meg imáikban azokról sem, kik talán éppen hogy sok fájdalmat, nehézséget okoznak életükben. Sőt, imádkozzanak hitért és bölcsességért, hogy vezetőik a reájuk bízott hatalommal felelősségteljesen tudjanak élni.

Bizony, szomorú valóság ez, hogy az ember ajkán hamarabb megszületik a szitokszó vezetői, feljebbvalói felé, mint az értük elmondott imádság. Sérelmeink és a bennünk dúló harag sokszor elnyomja az irgalmat és azt a vágyat, hogy mások is ráleljenek Krisztusra.

Mi sem szűnhetünk meg könyörögni azokért, kik döntéshozó helyzetben vannak, kiknek döntései a mi életünket is befolyásolják, hiszen a nyugodt és csendes élet nem csak a mi döntéseinken múlik, hanem vezetőink bölcsességén is.

Csak az Úr adhat olyan bölcsességet, ami józan, nyerészkedéstől mentes, önzetlen, mások érdekeit előtérbe hozó, Krisztuson alapuló döntésekhez vezet.

„Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.” 1Tim 3,13

Szolgáló, szolgálatkész élet. Talán az emberek többségének nem igazán dobban meg a szíve, mikor ezeket a kifejezéseket hallja. Nem az, amire a legtöbben vágynak, vagy mint amire kitűzött célként tekintetének. Holott a keresztyén élet igazán a szeretetszolgálatban, tehát a diakóniában tud igazán kiteljesedni. Régebben, az első gyülekezetekben a diakónusok rendkívül fontos, és nélkülözhetetlen szolgálatot végeztek. Nem csak az asztalkörüli teendőket végezték el, de rájuk bízták az özvegyekről, árvákról, szegényekről való gondoskodást is. A látogatás, a lelkigondozás felelősségteljes feladat! Éppen ezért nem is végezhette akárki, csupán azok a férfiak, kiknek szíve telve voltak hittel és átjárt őket a Szentlélek. Más szóval azok, akiket Isten meggazdagította szeretettel, ebből a szeretetből merítve tudtak másokon segíteni és Jézus Krisztusról bizonyságot tenni. Szolgálatuk attól vált különlegessé, hogy szavaikkal és cselekedeteikkel is Isten dicsőségét gyarapították.

Mára egy kicsit átformálódott a diakónusi szolgálat feladatköre, a szolgálat alapja azonban azóta sem változott. A mi Urunk, Jézus Krisztus ma is hív el embereket arra a különleges szolgálatra, hogy másoknak támaszt, vigaszt, reménységet vigyenek. Isten kegyelméből ma is vannak körülöttünk olyan Krisztusban hívő, Lelkes testvérek, kiknek szíve csordultig van szeretettel és ezt az Istentől jövő szeretetet szeretnék továbbadni.

Istennek adunk hálát a diakónusokért, legyen sok áldás életükön, szolgálatukon!

Június 25-én, vasárnap délelőtt hálaadó istentiszteletet tartottak a Tiszta Forrás Alapítvány fennállásának harmincegyedik évfordulója alkalmából a Kispest-Rózsatéri református templomban. A református hajléktalanmisszió elindítója, Márkus Gábor ny. lelkipásztor, az Alapítvány kuratóriumának elnöke hirdette Isten igéjét az 1Thessz 3,9 alapján.

„Mindenért lehet, szükséges és kell is hálát adnunk” – szólt a jelenlévőkhöz. „A hívó ember, aki megtanul hálát adni: annál nagyobb öröm lesz a szívében. A hálaadás alapvető érték.” – mondta prédikációjában. Márkus Gábor úgy vélte, hogy a mi felelősségünk, hogy legyen közösségünk. „Az evangélium hatalom és felelősség is. (…) Pál öröme Isten elé való. Igazi krisztusi szeretettel kell végeznünk a munkánkat és a szolgálatunkat. Az Istentől való öröm nem múlik el soha, mert az örökkévaló világ része.” – zárta szavait.

Katona Viktória, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgató-helyettese, a társadalmi missziókért felelős lelkipásztora kiemelte annak a fontosságát, hogy mindenki a saját nyelvén hallja az igét. „A misszióknak olyan szavakat, közelséget, együttérzést kell kialakítaniuk, hogy azt a nyelvet tudják beszélni, amire a gyógyulónak szüksége van.” A társadalmi missziók nemcsak az oda belépőkre, rászorulókra gyakorolnak hatást, hanem a benne szolgálók életét is átformálják, hiszen „áldás, szeretet és reménység” szövi át a mindennapokat.

A gyülekezetet Ablonczy Zsolt ny. lelkipásztor, Sándor Botond lelkipásztor, alapítványi munkatárs, Marosfalvi Ferencné Dóra, a Magyar Kékkereszt Egyesület csepeli csoportjának vezetője, Bóka László, a Magyar Kékkereszt Egyesület alag utcai csoportjának vezetője, és Pásztor Lajos missziói, gyülekezeti gondnok is köszöntötték. Bizonyságtétellel szolgált Szinyákovics Béla, és az alapítvány önkéntes munkatársai is.

A hálaadó istentiszteletet követően az alapítvány nappali melegedőjében szeretetvendégségre került sor.

„De maga a mi Istenünk és atyánk, és a mi Urunk Jézus Krisztus egyengesse utunkat hozzátok.”
1Thessz 3,11

Pál valódi atyai szeretettel tekintett a Thesszalonikában élő Krisztusban hívő testvérekere. Örömmel tölti e a sok jó hír a gyülekezet lelki épüléséről, az igaz hitben való szilárd kitartásukról. Mi sem bizonyítja jobban irántuk való ragaszkodását, mint az, hogy már nagyon vágyódik arra, hogy újra találkozzanak. Ma már talán kevésbé tudjuk elképzelni milyen az, amikor az ember hetekig, hónapokig, akár évekig nem tud semmit szeretteiről. Régebben nem volt szokatlan, hogy mire egy infó megérkezett, már lehet nem is volt aktuális. Ehhez képest ma gyakorlatilag a nap bármely szakaszában a világ bármelyik pontján elérhetünk másokat telefonon, interneten. Nyilván Pál ezt nem tehette meg. Így már érthetjük miért is vágyódott arra, hogy láthassa a gyülekezetet. Ez a nagyfokú vágyódás mégsem vezeti őt meggondolatlanságra. Szíve óhaját imádságba foglalja és arra kéri az Atyát és a Fiút, hogy ők legyenek azok, akik az újbóli találkozáshoz vezető utat egyengetik. Nem azért írja ezt Pál, mintha bizonytalan lenne érzése, szándéka felől, nem halogatásból írja, mondván „jó lenne látni titeket, de lesz, ami lesz.” Hanem inkább azt mondja, „jó lenne látni titeket, úgy lesz, ahogy azt a Teremtő Isten akarja”. Igen, Pál tudta jól, milyen fontos az a szolgálat, amit Krisztus reá bízott, tudta jól, milyen sok más közösség is van, akikhez az evangéliumnak el kell érnie, ezért arra kéri imádságban az Urat, hogy minden legyen az Ő akarata szerint.

Érdemes azon elgondolkodnunk, hogy egy érzelmileg túlfűtött helyzetben Isten elé tudjuk-e vinni mindazt, amivel a szívünk csordultig van? Másik iránt érző féltő szeretettel, túlcsorduló örömmel, esetleg aggódással, szorongással, haraggal. Ilyen helyzetekben vagyunk a leginkább kitéve annak, hogy meggondolatlanul cselekedjünk. Kérdés, hogy lelkünk mélyén megszólal-e az a bizonyos hang, hogy vajon kedves-e Isten előtt az, amit tenni, mondani szeretnék? Érzelmeink, avagy hitünk irányítja cselekedeteinket?

Pál apostol példáját követve jó, ha terveinket és vágyainkat imádságban Isten elé tudjuk vinni és engedjük, hogy Ő egyengesse életünknek útját.

„Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” Zsolt 18,31

Dávid hálaadó szavai élete egy nehéz időszakát követően születtek meg. Érdekessége ennek a zsoltárnak, hogy nem csak a Zsoltárok könyvében maradt ránk, hanem megtalálhatjuk Sámuel második könyvében (2Sám 22), sőt, ez a vers, amit kiemeltünk a zsoltárból, a Példabeszédek könyvében is olvasható (Péld 31,5). Talán érzékeljük, hogy micsoda súlya van ezeknek a szavaknak. Olyan igazságot fogalmaz meg, amit az Istenhez hűséges, az Őt szeretők, a benne bízók ugyancsak átélhetnek.

Ismerjük jól Dávid és Saul király viharos kapcsolatát, hogy milyen sokszor került Dávid életveszélybe. Mennyi üldöztetést, fenyegetést, félelmet és aggódást kellett elszenvednie. Azonban minden fájdalom és minden könnycsepp ellenére mégiscsak hálaadással tekint Teremtő Urára, hiszen Ő oltalmazta meg a legsötétebb időkben is. Valódi meggyőződéssel tudja Dávid megvallani, hogy az Úr útja tökéletes. Lehet mi emberek sokszor kesze-kuszának, sőt már-már értelmetlennek találjuk Isten terveit. De a végén mindig megszégyenülve kell azt belátnunk, hogy Isten terveinek a nagyságát és csodáját fel nem foghatjuk teljes mértékben. A hitetlen ember szemében ezek az utak nem vezetnek sehová, a hívő ember számára azonban világossá válik, hogy Isten útja az életbe vezet.

Ugyancsak valódi hittapasztalat volt Dávidnak, amikor bizonyságot nyert Isten ígéreteinek a beteljesedéséről. Az Úr beszéde igazság, az élet forrása a benne hívőknek. Isten oltalmazó kegyelmét is átélhette Dávid, hiszen nagy veszedelemből menekítette meg az Úr. Halálos fenyegetésnek volt kitéve, bujdosnia kellett, jövője bizonytalanná vált. Minden nehézsége ellenére bizalma mégsem ingott meg Istenben, nem szűnt meg könyörögni a szabadításért. És az Úr meghallgatta könyörgését!

Volt itt szó útról, igaz szóról és élet-oltalmazásról. Jézus Krisztus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Isten útjainak az iránya, szavának igazsága és az élet védelme Jézus Krisztusban koncentrálódik.

Ezért kell Jézus Krisztust keresnünk, Őt követnünk, hiszen általa nyerhetünk mi magunk is bizonyságot arról, milyen az Úr útján járni, hogy ígéretei a mi életünkre nézve is érvényben vannak és hogy Ő szüntelen körülöleli oltalmazó jobbjával gyermekeit.