A tábor második napján mi is „elzarándokoltunk” a közösséghez, hogy megtapasztaljuk azt a különleges légkört, amelyben a látássérült és látó testvérek együtt keresik Isten közelségét, erősítik egymást hitükben, és közösen élik meg a testvéri összetartozás örömét. A nap a reggelit és az imaközösséget követően áhítattal kezdődött. Katona Viktória lelkipásztor, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója a 133. zsoltár alapján szólt a jelenlévőkhöz. Személyes hangvételű üzenetében arról beszélt, hogy a mai ember számára milyen nagy értékké vált a békesség.

„Annyi minden terhel bennünket: felülről lefelé folyik, mintha csak zúdulna ránk és lenyomna bennünket az egész élet. Éppen ezért különösen fontossá válik az Isten igéjével való találkozás, hiszen akkor vagyok benne a szent térben, amelyben megtapasztalhatom a közelségét.”

Katona Viktória kiemelte, hogy ezekben a pillanatokban tapasztalhatjuk meg igazán az isteni békességet. „Amikor Isten ott is szól, amikor nem gondolom, hogy szólni fog. Amikor az időben helyet keres önmagának és így számomra is.” Ez a békesség nem csupán egyéni tapasztalat, hanem közösségi valóság is. A tábor egyik legnagyobb ajándéka éppen az, hogy a résztvevők együtt élhetik meg a testvéri egységet: „együtt tudunk lakni az egységben.” A lelkipásztor arra is emlékeztetett, hogy a magányosság korában különösen fontos felismernünk egymás jelenlétének értékét. „Éppen azért hívott minket egybe az Isten, hogy érezzük a másik jelenvalóságát.”

A délelőtt folyamán a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken osztották meg gondolataikat, majd a közös ebéd és a csendes pihenő után a közösség újra összegyűlt. A délutánt a Zurgó együttes élőzenés táncháza tette emlékezetessé, ahol a jókedv és a nevetés öröme töltötte be a kápolnát.

A Vakmisszió szolgálatvezető lelkipásztora, Nógrádiné Kovács Alexandra szerint a hét egyik legfontosabb üzenete, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlőek vagyunk. „Látó, látássérült egyaránt. Mindnyájunknak az élete értékes, ajándékokat kapunk Istentől, és itt ezen a héten ezt megtapasztalhatjuk” – mondta. Az idei csendeshét központi gondolata a zarándoklat, amely végigkíséri a lelki alkalmakat és a közös beszélgetéseket is. „A tábor során a zarándokzsoltárokat vesszük végig, és azt erősítjük meg a testvérekben, hogy az életünk tulajdonképpen egy zarándokút, amelyen Istennel vagy nélkül kell végigmennünk, és mindenkit arra hívunk, hogy Istennel tegye meg az utat, hiszen ennek a célja az üdvösség elnyerése.”

Dr. Balogh Róbert, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető-helyettese, társadalmi missziókért felelős lelkipásztora arról beszélt, hogy a tábor túlmutat önmagán: egyszerre jelent lelki feltöltődést, közösségi élményt és bizonyságtételt az egész egyház számára. „A tábort nagyon fontosnak tartjuk a társadalmi missziók egész közössége szempontjából, hiszen látássérült és vak testvérek tudnak itt együtt lenni egy közösségben, ki tudnak mozdulni a hétköznapjaikból, nagyon jó megélni a testvéri közösséget.” Hangsúlyozta azt is, hogy a szolgálat nem pusztán segítségnyújtás, hanem kölcsönös tanulás és egymás meghallgatása. „Az Úr Jézus Krisztus erre hív minket, hogy az egyház ott legyen a rászorulók mellett, ott legyen a periférián élők mellett, és az is nagyon fontos, hogy ne csak úgy akarjunk mellettük ott lenni, mint segítők, hanem halljuk meg a bizonyságtételüket az ő hangjukon keresztül, halljuk meg a bizonyságtételüket azon keresztül, ahogy ők jelen vannak a társadalomban, a missziókban, az egyházban, és ebből nagyon sokat tudunk épülni.”. Kedd este dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke látogatott el a vak és látássérült testvérek táborába: igei szolgálata után örömmel osztotta meg, hogy milyen jó érzés megtapasztalni ennek a közösségnek a szeretetét és összetartását, és külön köszönetet mondott a Vakmisszió szolgálatáért, akik országszerte közel 1500 testvérrel állnak kapcsolatban.

A táborozók számára a hét évről évre különleges lelki ajándékot jelent. Doktor Katalin résztvevő szerint nehéz lenne egyetlen dolgot említeni a programok közül. „Nehéz valamit kiemelni, mert itt igazából minden jó” – nevet. A közösség ereje, a lelki alkalmak és a közösen megélt élmények együtt teszik igazán különlegessé a csendeshetet. A napokat áhítatok, beszélgetések, kirándulások, vetélkedők, színházi programok, filmvetítések és táncházak színesítik, de talán a legfontosabb mégis az a lelki útravaló, amelyet minden résztvevő magával vihet – meséli.  „Mindig úgy térek haza, hogy ez egy lelki pluszt ad, úgy érzem, hogy még inkább közelebb kerültem az Úr Jézushoz, még inkább megerősödött a hitem, és tényleg szinte szárnyra kapva megyek haza. Ugyanakkor meg az is bennem van, hogy milyen kár, hogy vége.”

A tahitótfalui csendeshét újra és újra emlékeztet arra, hogy a zarándokút nem csupán egy tábor idei témája. Mindannyiunk életének képe ez: egy út, amelyen olykor bizonytalanul, olykor örömmel, de mindig Isten vezetésére hagyatkozva haladhatunk előre. Ahogyan a Vakmisszió közössége is tanúsítja, ezen az úton soha nem kell egyedül mennünk.

A program a Belügyminisztérium és a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet támogatásával, a „Fogyatékos személyek helyi, regionális és országos szervezeteinek szakmai programjainak támogatása 2025” FOF2025-C-5085 kódszámú pályázat keretében valósult meg.