„Amikor arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk, nem volt rá hajlandó, hanem búcsút vett tőlük, és ezt mondta: „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja.” Aztán elhajózott Efézusból.” ApCsel 18,20-21

Pál második missziói útja végéhez közeledve megérkezik Efézusba. Bár csupán rövid időt tölt el itt, az emberekre így is igen jó benyomást tett. Kérlelték, maradjon még velük. Innen sejthetjük, hogy az igének magvai elkezdtek növekedni az emberek szívében, ugyanis vágytak arra, hogy még többet halljanak arról a Krisztusról, ki az örökélet reménységét adta nekünk. Pál ez alkalommal elutasítja kérésüket. Nem azért, mintha rosszul érezte volna magát abban a közegben, nem azért, mert nem volt kedve maradni, hanem azért, mert máshol volt dolga, a Szentlélek máshova vezeti őt. Persze nem mond le az újratalálkozás lehetőségéről (sőt, Lukács beszámolójából tudjuk, hogy vissza fog ide térni), ezért mondja: „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja”.

Pál az ő kijelentéseit igen komolyan gondolta. Így amikor azt mondja, „ha Isten is úgy akarja”, akkor ez nem egyfajta „kegyes” mondatvégi lezárás, ami úgy illik a keresztyén ember szájába, hanem ő igen komolyan vette, hogy csak akkor fog ide visszatérni, ha Isten úgy dönt, hogy ezen a helyen (Efézusban) van rá szükség. És igen, később valóban visszatér, és tudjuk jól, milyen nagy szükség volt az ő igehirdetésére. Pál semmi olyat nem akar tenni, ami nem fér össze Isten terveivel. Nem akar lusta mód kibújni a feladatok alól, de a túlbuzgóság csapdájába se szeretne esni. Csak azt teszi, csak oda megy és csak azt szólja, amit a Szentlélek rajta keresztül el szeretne végezni.

Sokszor mi magunk is úgy zárunk egy-egy gondolatot, hogy: „ha Isten is úgy akarja”: De mennyire vesszük komolyan? Valóban ilyen alázattal tudunk figyelni Isten kijelentéseire az életünkben? Pál példáján keresztül megtanulhatjuk, mennyi „gyümölcs” származhat abból, ha komolyan vesszük Istent és mindazt, amit reánk szeretne bízni. Mennyi erő és remény forrása lehet az életünkben, ha nem ellenkezünk Isten parancsainak, hanem alázattal elfogadjuk azt. Mert Isten nemcsak másokat akar velünk/rajtunk keresztül megerősíteni, hanem bennünket is!

Isten szava ne csak irányadója, hanem alapja legyen a mi életünknek!

„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.”

Zsolt 62,6

Csend. Valakinek áldás, másoknak áldatlan állapot. Valaki keresi a csendet az életében, megint más igyekszik azt elűzni bármi áron. Jelen korunk folyamatosan „zajló”, „áradó” világában egyre nehezebb meglelni azt az időt és azt a helyet, amikor úgy igazán csendben lehetünk. Hol senki nem töri ránk az ajtót éppen legújabb negatív vagy pozitív élményeit elújságolva. Hol a minket körülvevő és életünk szerves részévé vált elektromos eszközök nincsenek a közelünkben kísértő szándékkal, hátha éppen most akar valaki felhívni, vagy üzenetet küldeni. Pedig milyen nagy szükségünk lenne arra, hogy néha kiszakadjunk a folyamatosan rohanó, késésben lévő hétköznapokból, megálljunk és elcsendesedjünk. Gondoljunk csak bele, ha a testünket ilyen nehezen tudjuk csendre bírni, mennyivel nehezebb lélekben is elcsendesedni. Mégsem lehetetlen vállalkozás! És milyen nagy szükség is van rá! Hiszen ha már megteremtettük magunknak azt a teret és időt, hol testileg elcsendesedhetünk, hol semmilyen külső tényező nem vonja el a figyelmünket, akkor ebben a külső csendben már törekedhetünk arra, hogy belsőnk is elcsendesedjen. Ebben a belső, lelki csendben juthatunk el arra a felismerésre, hogy minden látszat ellenére mégsem vagyunk egymagunk, hanem megtapasztalhatjuk a Szentháromság Isten jelenvaló valóságát. „Csak Istennél csendesül el a lelkem…” – mondja a zsoltáros. Ebben a valóságos, tapintható közelségben, hol maga Isten van jelen, már nem csak gondolataink, de szívünk számtalan indulata is csendre lelhet. A folyamatos félelmek és aggodalmak Isten érezhető közelségében elhalványulnak, mert másra kerül a fókusz. Nem a gondokra, hanem arra, aki a gondokat el tudja venni. „Tőle kapok reménységet…” A zsoltáros ebben a különleges csendben felismerte a gondviselő Isten közeledését.

Próbálj meg néha te is elcsendesedni, úgy igazán, olyan helyen és olyan időben, hol nincs más csak te és az az Isten, ki hozzád is szeretne szólni, ki téged is szeretne erősíteni, reménnyel eltölteni! „Csak légy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz…”

„Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” ApCsel 14,22

Emlékszem, mikor első alkalommal voltam a hegyekben egy nagyobb túrán és volt az ösvénynek egy olyan nehéz, sziklás szakasza, amire azt mondtam: „Na, én biztos nem megyek itt tovább…” Sokszor így van az ember az élete egy-egy szakaszában is. Mikor meglátjuk az úton elébünk kerülő akadályokat, nehézségeket, hányszor van, hogy teljesen leblokkolunk, megrettenünk és inkább azt mondjuk, keresünk egy másik utat, vagy inkább nem is folytatjuk azt. Az Ige bizonyságtételéből kiderül az számunkra, hogy aki Krisztust választja, számíthat rá, hogy nem könnyű útra lép rá. Megtapasztalták ezt Jézus első tanítványai, az első gyülekezet hitvallói és a mai napig is mindenki, aki teljes szívét/lelkét Krisztusnak adja.

A földi lét megannyi buktatót rejt. Számost támadás éri azokat, kik Krisztust megvallják uruknak. Ezért, hogy a Krisztusban hívők ne törjenek össze, ne adják fel hitüket, hogy ne ragadjanak a reménytelenségben, szükség van a folyamatos buzdításra és vigasztalásra. Olvassuk az Igében Pál és Barnabás hogyan erősítette és bátorította a tanítványok lelkét. Bizony, ma is igen nagy szükség van a buzdító, a bátorító szavakra, hogy aki Krisztusban nyert reménységét, ne adja fel a küzdelmet, ne tántorodjon meg, mikor a gúnyolódok, szitkozódók sokaságával kerül szembe.

Jó, ha ott lebeg előttünk a cél, az Isten országának kapuja, melyhez az út sok nyomorúsággal van teli. De az odáig vezető utat sem kell egymagunk, magányosan megtennünk. Hisz egyfelől vannak hitben testvéreink, kikkel egyirányba haladhatunk. És ha egy utat többen teszünk meg, akkor, ha valaki elbotlik, lesz, aki felemeli. Ha valaki elszomorodik, lesz, aki megvigasztalja. Ha valaki meg szeretne állni, mert elfogy az ereje, lesz, aki megtámogatja és erősíti. De nem csak emberek kísérnek bennünket az úton, hanem az a Krisztus is, akiről szüntelen bizonyságot teszünk.

Ott halad és küzd velünk együtt, hogy reménységünk ne szűnjön meg!

„Egymást terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” Gal 6,2

Bármilyen közösséget is veszünk alapul, egy kulcsfontosságú kérdés, hogy a közösség tagjai mennyire tudnak egyetértésben, egymást segítve/támogatva együtt élni. Ugyanolyan fontos ez a kérdés egy kisebb és nagyobb közösségben egyaránt, tehát gondolhatunk itt a család közösségére, de akár gyülekezetre, egy településre is. Érdekes azt megfigyelni, hogy milyen sok konfliktus forrása lehet a generációk közti „megnemértés”. Fiatalként sokszor nem tudunk mit kezdeni mindazokkal a szokásokkal, hagyományokkal melyek jóval idősebbek nálunk. Másfelől meg, ahogy egyre idősödik az ember, talán egyre nehezebben tudja felvenni az iramot a körülöttünk egyre nagyobb sebességgel zajló világgal. Az ember minden egyes életszakaszának megvan a maga sajátos gondolkodása és amikor ezek a generációk közötti különbségek egymásnak feszülnek, az szülhet némi nézeteltérést egyes vitás kérdésekben. Két álláspont ütközése azonban nem mindig jelenti azt, hogy az egyik félnek igaza van, a másiknak pedig nincs. Lehet egy ugyanazon véleményen vannak, csupán csak más szemszögből közelítik meg a kérdést. Ezért is olyan fontos, hogy legyen kommunikáció, legyen kapcsolat ember és ember, fiatalok és idősek között. Hiszen, ha van párbeszéd, akkor könnyen rájövünk arra, hogy mi mindent tanulhatunk egymástól, milyen sokféleképpen segíthetjük, támogathatjuk egymást. Éppen így arra is van lehetőségünk, hogy egymás terheit elhordozzuk, egymás szenvedésein, bajain könnyítsünk. Nem valami emberi eszme szülte ezt a gondolatot, hanem Jézus Krisztus tanítása, ki maga is számtalan alkalommal felemelt másokat.

Oly sokféleképpen lehetünk egymás támaszai. Egy találkozás, egy nagy beszélgetés, az emlékek felelevenítése. Megosztjuk egymással azt, amink van. Idősebb embertársaink megoszthatják élettapasztalataikat, tudásukat a fiatalabbakkal, a fiatalok megoszthatják ugyancsak saját tudásukat (pl. a modern kor eszközeinek használata), vagy segíthetnek olyanokban, ahol fizikai erőlét szükséges. Mindannyian hordozunk olyan kincseket, miket érdemes megosztani egymással!

 „Egymás terhét hordozzátok…” Terhek alól senki sem kivétel, legyen akár fiatal, akár idős. Mindannyiunknak megvannak a magunk terhei. De van-e, aki segít ezek hordozásában, van-e, aki az ember mellé áll és megtámogatja? Jézus Krisztus arra hívott el bennünket, hogy ne nézzük tétlenül, ha valaki gondokkal küzd, hanem tegyünk azért, hogy a gondok megszűnjenek. Sokszor nem könnyű lépni, főleg, mikor a magunk terheivel is alig tudunk megküzdeni. De mekkora csoda az, mikor azon kapjunk magunkat, hogy míg mások terhein könnyítünk, addig a magunk terhei is könnyebbé válnak. Igen, a szeretetben megnyilvánuló cselekedetekben ilyen mérhetetlen áldásokban lehet részünk!

Ma, az idősek világnapján, újra érdemes felhívni a figyelmet a felebaráti szeretet, egymás megbecsülésének a fontosságára. Arra, mennyire fontos, hogy odafigyeljünk időseinkre, kik gondoskodó szeretetükkel óvtak, neveltek bennünket, egyengették előttünk az utat!

„Térj meg tehát e gonoszságodból, és könyörögj az Úrhoz, hátha megbocsátja neked szíved szándékát.” ApCsel 8,22

Simonról tudjuk a Szentírásban, hogy kacérkodott a varázslással. Sokakat ámulatba ejtett, sokan felnéztek rá. Szerette ezt a hírnevet, az emberek rajongását. Aztán egy nap megjelent valaki, aki nem szemfényvesztő volt, hanem valódi csodákat tett. Érthető módon az ő figyelmét is felkeltette a dolog, ezért maga is megkeresztelkedett és csatlakozott Fülöphöz, ki az evangéliumról tanított és számos csodát tett. Ha még nem lett volna elég, ennél nagyobb csodában is része lehetett, hiszen amikor megérkeztek az apostolok, akkor ők kézrátétellel még nagyobb csodákat tettek, hiszen kire rátették a kezüket, az részesült a Szentlélek ajándékában. Ezen ponton azonban igen erősen megkísértette az ördög és pénzt ajánlott az apostoloknak, hogy tanítsák meg neki, hogy kell a Szentlelket osztogatni. Természetesen igen nagy felháborodást keltett ez a kérés és ekkor hangzik el Péter szájából a fenti idézet.

Hogy végül mi lett Simonnal, nem tudjuk meg. Még utoljára annyit mond az apostoloknak, hogy könyörögjenek érte, nehogy elvesszen. Azonban azt kell mondanunk, hogy ez így kevés. Fontos, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, akik könyörögnek értünk, ha ilyen szeretettelti közösségben lehetünk. De ha mi magunk nem könyörgünk és nem imádkozunk, ha mi nem akarjuk a változást, akkor bizony, még a közös ima is erőtlenné válhat. Természetesen előfordulhat olyan is, hogy mások imádsága révén az emberben megmozdul valami, Isten meglágyítja a konok szívet és valami elindul benne, hogy keresse Istent, de ez is mind-mind Isten akaratán és kegyelmén múlik. Mennyivel másabb, mikor az ember felismeri az Ő bűnét, felismeri, hogy milyen életbevágóan fontos, hogy Istent megismerje, hogy önszántából keresse Jézus Krisztust. Isten kegyelmes és szereti az Ő alkotásait, szereti az embert is, ezért nincs még végünk. És Ő mindig dobja az embernek a mentőmellényt, akármilyen mély is az a víz, akármilyen nagy is az ár, Ő szabadítást tervez minden embernek. Ezért küldte el közénk Jézus Krisztust is, ezért volt az Ő kereszthalála és feltámadása, hogy legyen kiút a bűn megannyi mocskából, ami az emberre tapadt az évezredek során. Persze az ördög próbál mindig visszarántani. Láttuk, az sem biztosíték, ha az ember meg van keresztelve, vagy hívők közösségében él is. Az ördög nem szégyellős és ahol rést lát a pajzson, oda befészkeli magát, ha csak a kételkedés egy csírája is megszületik valakiben, azonnal kihasználja és támad. Hogyan lehet akkor védekezni, ha ennyire ki vagyunk szolgáltatva – kérdezhetjük. Egyetlen név van, aki ellen semmit nem tud tenni az ördög: Jézus Krisztus. Egyedül Ő védhet meg, adhat olyan védelmet, ami kivédi az ördög támadásait. Ránk nézve is igaz, amit Péter mondott: könyörögj az Úrhoz! Ez a legfontosabb, hogy ne feledkezzünk meg a napi kapcsolattartásról, még akkor sem, ha Isten mindent lát és mindent hall. Aztán ha meg is kísértett az ördög, ha valami rosszat mondtunk vagy tettünk, ha valakit megbántottunk, valakit bántalmaztunk, irigyek voltunk és önző módon csak magunkra gondoltunk, akkor se csüggedjünk el. Mert Isten kegyelmes Úr, szerető Isten, ki az Ő gyermekei javát akarja és nézi, nem dob el magától és nem mond le rólunk.

Hogy végül mi lett Simonnal nem tudjuk meg, de Isten a kegyelem kapuját előtte is kitárta, ahogy kitárja minden egyes ember életében Jézus Krisztusért.

]]> https://jobbadni.hu/blog/heti-utravalo-36-het-4/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=heti-utravalo-36-het-4 Sun, 10 Sep 2023 17:00:02 +0000 https://jobbadni.hu/?p=21115

„Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; mi pedig megmaradunk az imádkozás és ige szolgálata mellett.” ApCsel 6,3-4.

Ahogy a gyülekezet gyarapodott, úgy a feladatok száma is szépen növekedett. Érthető módon a közösség vezetőinek nem jutott arra ideje, hogy mindennel ők foglalkozzanak, a tanítás és az asztalkörüli teendők mellett az özvegyek, betegek rendszeres látogatására nem mindig jutott úgy idő, mint szerették volna. Ez a gyülekezetnek is feltűnt és érthető módon szóvá is tették. Ekkor született az ötlet, hogy állítsanak elő olyan szolgatársakat, kik a betegek, özvegyek látogatását, valamint az asztalkörüli teendőket rendszeresen elvégzik. Így választották ki a közösségből az első hét diakónust.

Érdemes kitérni magára a kiválasztásra, tehát milyen szempontokat vettek alapul. Az első, amit érdemes kiemelni, hogy a közösségből, a gyülekezetből választották ki ezeket az embereket. Nem valahonnan máshonnan, idegen helyről, idegen embereket hoztak be a gyülekezetbe, akiknek talán jó híre volt az emberek között, hanem a gyülekezetből választották ki ezeket az embereket. Miért is olyan fontos ez? Azért, mert ezzel a gyülekezet közösségét erősítették, annak a tudatát, hogy a Krisztus követő ember egyszersmind szolgálatot végző ember is. Magyarán, aki Krisztust követi, az nem ülhet otthon a négy fal között büszkén saját hitére, hanem az elhívás folyamán kapott lelki gyümölcsöket kamatoztatni kell, akár beteglátogatásban, akár a gyülekezeti alkalmak előkészítésében, akár gyermekek között végzett szolgálatban. Fontos, hogy a gyülekezet tagjai lássák és érezzék, hogy ők mind fontos részei a közösségnek, kik maguk is sok mindent tehetnek a gyülekezetért. Ha ezeket a feladatokat idegenekre bízzuk, talán inkább az a tudat erősödik a közösség tagjaiban, hogy ők nem elég jók a feladatra, vagy éppen nincs szükség az ő szolgálatukra.

A másik fontos aspektus, hogy olyan diakónusokat választottak, kikről az emberek is jó véleménnyel voltak, akikről jó bizonyságot tesznek mások. Olyan emberek, kik nem beszélnek és nem cselekednek megbotránkoztatón, kik olyan életet élnek, ami jó például szolgál másoknak. Röviden, maga a közösség is egyetért abban, hogy ők a megfelelő emberek arra a bizonyos szolgálatra. Hiszen az ő szolgálatukat könnyítik azzal, ha a közösség is elfogadja őket.

A harmadik fontos szempont, hogy ezek az emberek telve legyenek Lélekkel és bölcsességgel. Olyan lelki javakkal, melyeket nem maguknak szereztek, hanem Istentől kapott ajándékok ezek. Kérdezhetné valaki: „miért is olyan fontosak ezek, nem elég, ha valaki jó szakember a területén?” Nem, hiszen éppen ezektől válik hitelessé az a szolgálat, amiről Krisztus adott példát, amit Krisztust követve végez az ember. Aki hitéből kiindulva cselekszik, az nem a maga hasznát nézi, nem önző érdekekből szeretne közösségi szolgálatot végezni, hanem azért, mert a lelke erre indítja. A keresztyén ember hálaadásból végez szolgálatot, Istennek adva hálát minden jóért.10

„A munka sok, a munkás oly kevés…” – szoktuk énekelni. Ma is nagy szükség van szolgálattevőkre és nem csak az igehirdetés, lelkigondozás szolgálatában, hanem nagy szükség van diakónusokra, hitoktatókra, olyan gyülekezeti tagokra, kik a gyülekezeti élet számos területén segítik a gyülekezet lelki épülését, a rászorulókról való gondoskodást.

„Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk. ApCsel 4,20

„Ne szólj szám, nem fáj fejem” – tartja a bölcs mondás. Valóban, az életben számos olyan alkalom adódik, mikor az ember jobb, ha hallgat. De igaz lehet ez az állítás minden egyes élethelyzetre? Semmiképpen sem! Sőt, az emberiség történelmében milyen jó, hogy voltak olyanok, kik egy adott helyzetben nem hallgattak, felemelték szavukat mások érdekében, kiálltak egy kisebbség jogaiért, az igazságért, a szabadságért, annak ellenére, hogy sok esetben az életüket kockáztatták ezzel.

Az apostoli szolgálatot ugyancsak megannyi veszély fenyegette. Az evangélium, Jézus Krisztus hirdetésével bizony sokak nemtetszését kiváltották. Pétert és Jánost börtönbe vetik azért, mert Krisztus nevében gyógyítottak. Bár a csoda nyilvánvaló volt, sokak szemtanúi voltak, a nép vezetői mégsem örültek neki, ezért döntöttek arról, hogy Pétert és Jánost el kell hallgattatni. Arra utasították őket, hogy ne beszéljenek Jézusról, ne hirdessék, hogy általa van örök élet és a halottak feltámadása. Ők azonban nem hallgattak! Nem tehették, ott volt bennük az a belső szent feszültség, ami arra indította őket, hogy tanúságtevői legyenek Jézus Krisztusnak. A Szentlélek, aki kitöltötte életüket arra bátorította őket, hogy hitükről szabadon bizonyságot tegyenek, másokat is Krisztushoz vezessenek.

Akiben ott lobog a hit élő lángja, az ugyancsak ezt a fajta különleges felszabadultságot érezheti, amikor Krisztusról beszél. Nincs benne szorongás, kétkedés, mit és hogyan mondjon, hanem ahogy a Lélek adja, erővel és szívhez szólóan tud beszélni arról a Krisztusról, aki bennünket is megváltott az örök halálból. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy erőszakosan szólunk, hogy akár tetszik, akár nem mindenkit leszólítunk, aki az utunkba kerül és elkezdünk nekik a hitről beszélni. A Prédikátor nyomán tudjuk jól, hogy mindennek megszabott ideje van, így megvan az ideje a beszédnek is. De amikor itt a beszéd ideje, amikor gyalázzák Istent, gúnyolódnak a keresztyénségen, trágár módon beszélnek Jézusról, meg tudunk-e szólalni? Tudunk-e akkor bizonyságot tenni Jézusról, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy ezért gyalázni fognak bennünket?

Bizony, sokszor félelmetes megszólalni, sokszor hosszan azon agyalunk, mi a megfelelő szó, mi a megfelelő nyelvezet, hogyan lehet eléggé diplomatikusan megfelelni a kompromitáló kérdésekre. Valójában, igazából arra a nyíltságra, őszinte, szívből jövő szavakra van szükség, amik az apostolok szájából is elhangzottak, akik nem csak vallották, de nap, mint nap meg is cselekedték ezt az igét, hogy nem tehetik, hogy ne mondják el azt, amit láttak és hallottak. Nem elméletekről, konspirációkról beszéltek az embereknek, hanem csak arról, amit láttak és hallottak Jézus Krisztusról. Éppen így, ma is az ember csak akkor tud szólni, ha már van valamiféle élménye tapasztalata Jézussal. Csak úgy tud bárki is a hitéről vallani, ha már van hite, ha már valódi, élő találkozása volt Krisztussal.

Legyünk bátor bizonyságtevői a hitnek, Jézus Krisztusnak, mert nagy szükség van ma lámpásokra a világ sötétségében.

„És így imádkoztak: „Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál magadnak.”

ApCsel 1,24

Szorult helyzetekben az ember okkal vár segítséget másoktól. Mikor minden ötlet elfogy (talán a türelem is), sokszor azt várjuk el másoktól, hogy helyettünk hozzanak meg nehéz döntéseket, mert a könnyebbik utat keressük, azt, ami mentes mindenféle felelősségtől. A felelősség egy olyan dolog a mai világban, amit egyre kevesebben vállalnak magukra (az élet akármelyik területét is nézzük). Mert ha nincs felelősség, akkor nincs kötelezettség sem. Igénkben azonban nem erről a felelősségáthárításról van szó, amikor Péter azért imádkozik, hogy a Júdás után üresen maradt apostoli szék betöltésére Isten jelölje ki a megfelelő embert. Itt nem arról van szó, hogy a tanítványi kör tanácstalan a kérdést illetően, hanem arról, hogy számukra annyira fontos volt a rájuk bízott misszió, evangéliumhirdetés, hogy semmi esetre sem szerettek volna rossz döntést hozni szolgatársuk személyével kapcsolatban. Tudták jól, hogy a misszió Isten számára is igen fontos, ezért Ő az, aki a legjobb döntést tudja hozni. Továbbá, tudták azt is, bármilyen régóta is ismernek valakit, szíve legrejtettebb zugaiba akkor sem láthatnak bele. Isten azonban, ki a szívek kitűnő ismerője, jól látja kiben milyen indulat lakozik, így Isten az, ki a legmegfelelőbbet ki tudja jelölni.

Láthatjuk, hogy mekkora különbség van a kényelemből elhárított felelősségvállalás és az alázatból elfogadott, a nálunk sokkal alkalmasabb döntéshozó személy döntésének elfogadása között. Míg az egyik esetben az ember azért kér mástól segítséget, mert nem igazán akar foglalkozni a kérdéssel, addig a másik helyzetben azért kér valaki segítséget, mert ennyire fontos neki az adott kérdés. Péter és a tanítványi kör tudta jól, hogy nem végezheti akárki ezt a szolgálatot, csak az a személy, akit Isten is jónak ítél meg a feladatra.

Földi életünk során számtalanszor kerülünk meghatározó döntéshelyzetekbe. Kérdés, hogy mi alapján hozzuk meg döntéseinket? Egyedül magunk bölcsességében, döntéshozóképességében bízva? Netalán áthárítjuk másra? Vagy eszünkbe szokott jutni imádságban Isten elé tárni élethelyzetünket, hogy Ő segítsen a döntés meghozatalában?

Bátran vidd Isten elé kérdéseidet, bizonytalan helyzetedet, kihívásaidat, tanácstalanságodat, mert Istennél kész a megoldás!

„Gondoskodsz a földről, megöntözöd, nagyon meggazdagítod, Isten patakja tele van vízzel. Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a földről.” Zsolt 65,10

Ma, augusztus 20-án nemcsak az államalapításra emlékezünk, hanem egyúttal az új kenyérért is hálát adunk. Ez a hálaadás napja – hálát adunk nemzetünkért, hogy a sok megpróbáltatás ellenére mégiscsak vannak még magyarok a világban, de hálát adunk azért is, hogy idén is lehet kenyér az asztalunkon.  Akár egyikre, akár másikra gondolunk, mindezek a Teremtő és Megtartó Istennek az ajándékai. Erről a megtartó szeretetről tesz bizonyságot maga a zsoltáros is, aki Isten gondoskodó kegyelméről beszél. Isten az, aki megöntözi a földeket, Ő ad növekedést a búzának, ad erőt az aratóknak, hogy legyen mit ennie az embereknek.

Ha megnézzük a zsoltár feliratát, akkor azt olvassuk, hogy „hálaadás a testi és lelki javakért”. E kettőt mindenképpen együtt kell szemlélnünk, Isten ugyanis nemcsak a lelkünkről gondoskodik, hanem az ember testi jólétéről is. Erről az utóbbiról lehet néha megfeledekezünk – azt mondjuk, hogy Isten ad nekünk lelki erőt, ad vigasztalást, ad reményt, de mi a helyzet az étellel, a ruházattal?  Ő nem csak a lelkünket orvosolja, hanem bizony gondoskodik az emberről olyan hétköznapi dolgokban is, mint példának okáért az étel. Talán azért hangsúlyozzuk többször a lelki javakat, mert azok kicsit olyan megfoghatatlanok, azt az ember a szíve mélyén érzi, de azt, hogy megteremtődjenek az ember testi szükségleteihez a feltételek, legtöbbször már inkább az emberi erőfeszítésekhez kötjük. Az ember, aki vet, az ember, aki arat, az ember, aki megőröl, az ember, aki megsüti a kenyeret. Ezért hajlamosak vagyunk ezeket az erőfeszítésekért éppen magunkat felmagasztalni, akik fáradságot nem ismerve erőnek erején felül dolgoznak a napi betevő megteremtéséért. De mindez lehetséges volna-e, ha Isten nem dolgozna, nem működne ott a háttérben, aki megadja az erőt, aki megadja növekedést, a természeti feltételeket?

Fontos üzenete az igének, hogy Isten nem csak akkor érkezik a segítségünkre, amikor lelkileg vagyunk padlón, hanem Ő testi gyengeségeinkben is meg tud minket erősíteni. Ő nem csak lelkünk sebeit foltozza be, de testi betegségeinkből is meg tud menteni. Mert Isten számára nagyon fontos az övéi EGÉSZsége (ebbe az egészben a lelki és testi jólét egyaránt benne van).

Ma azért adhatunk hálát, hogy a bennünket körüllengő nehézségek ellenére Isten mégiscsak a tenyerén hordoz bennünket, kegyelmét többféleképpen megbizonyítja az övéi életében. Hálásak lehetünk a kenyérért, a termésért, mert még ezekben a hétköznapi dolgokban is felfedezhetjük Isten gondoskodó szeretetét!

„Akik békességet teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák.” Jak 3,18

Amikor magunk elé képzelünk egy bölcs embert, akkor a legtöbbször egy olyan valaki képe jelenik meg előttünk, aki kiegyensúlyozott, nagy tudással, élettapasztalattal rendelkezik. A Szentírásban több helyen is olvasunk a bölcs ember legfontosabb ismérveiről és hamar szembetűnik a legfontosabb különbség a földi és isteni mérce szerinti bölcs között. Míg az egyiknél a bölcsesség egy hosszú útnak a vége, egy tanulással, megfigyeléssel, önkontrollal teli utazás, addig a másiknál a bölcsesség nem emberi erőfeszítéseknek az eredménye, hanem Istentől származó ajándék, melyet a benne hívők kaphatnak meg. Mint Istentől származó ajándék, az emberi élet minden szegmensére igen szembetűnő hatással van. Erről számol be maga Jakab is, mikor egy korábbi versben felsorolja, hogy ez a felülről, Istentől származó bölcsesség tisztaságra ösztönöz, a békességre vágyik, méltányos, engedékeny, irgalmas másokkal és a hitnek jó gyümölcseiben gazdag.

Ma a béke vasárnapja van, így ebből a felsorolásból is ezt emelném ki. A bölcsesség békeszerető. Aki a hit bölcsessége szerint rendezi az életét, az nem csak örvendezik a békességnek, de egyúttal maga is békességteremtő. Isten ezért osztja olyan bőségesen az Ő gyermekeinek a bölcsesség ajándékát, hogy általuk is béke származhasson az emberek között. Milyen nagy szükség is van azokra, kik békét teremtenek maguk körül! Mennyi békétlenséggel kerülünk szembe nap, mint nap! Nem csak a háborúra, az emberek közötti viszálykodásra kell itt gondolni, de mennyi békétlenség, háborúság van az emberi szívekben is. Vannak, kik nemhogy másokkal, de önmagukkal sincsenek kibékülve. Sokan talán ezért is szítanak viszályt más emberek között. A világosság fiai azonban a békesség hírnökei is egyúttal. Aki le tudja tenni életet Isten kezébe, az békességre is lelhet és aki békességet lel önmagában, az még szavak nélkül is hirdeti a békét környezetében. Így tud bennünk és rajtunk keresztül Jézus Krisztus

Olyan nagy szükség van ma azokra, akik békét teremtenek, akik békességben vetnek, mert az igazságtalanság új és új utakat lel a világban, békétlenséget szít, hiszen ahol hitetlenség van, ott reménytelenség is. Az igazság gyümölcsei azonban reménnyel töltenek el minket és megmutatják, hogy minden háborúság, minden szenvedés és fájdalom ellenére Isten nem vette le kezét erről a világról, mert ma is vannak, kik a békesség hírnökei, kik reménnyel, vigasztalással, irgalommal fordulnak azok felé, kik szomjaznak a békességre!

Imádkozzunk ma azokért, kik békétlenségben élnek és azokért, kik békességet teremtenek!