„Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; mi pedig megmaradunk az imádkozás és ige szolgálata mellett.” ApCsel 6,3-4.

Ahogy a gyülekezet gyarapodott, úgy a feladatok száma is szépen növekedett. Érthető módon a közösség vezetőinek nem jutott arra ideje, hogy mindennel ők foglalkozzanak, a tanítás és az asztalkörüli teendők mellett az özvegyek, betegek rendszeres látogatására nem mindig jutott úgy idő, mint szerették volna. Ez a gyülekezetnek is feltűnt és érthető módon szóvá is tették. Ekkor született az ötlet, hogy állítsanak elő olyan szolgatársakat, kik a betegek, özvegyek látogatását, valamint az asztalkörüli teendőket rendszeresen elvégzik. Így választották ki a közösségből az első hét diakónust.

Érdemes kitérni magára a kiválasztásra, tehát milyen szempontokat vettek alapul. Az első, amit érdemes kiemelni, hogy a közösségből, a gyülekezetből választották ki ezeket az embereket. Nem valahonnan máshonnan, idegen helyről, idegen embereket hoztak be a gyülekezetbe, akiknek talán jó híre volt az emberek között, hanem a gyülekezetből választották ki ezeket az embereket. Miért is olyan fontos ez? Azért, mert ezzel a gyülekezet közösségét erősítették, annak a tudatát, hogy a Krisztus követő ember egyszersmind szolgálatot végző ember is. Magyarán, aki Krisztust követi, az nem ülhet otthon a négy fal között büszkén saját hitére, hanem az elhívás folyamán kapott lelki gyümölcsöket kamatoztatni kell, akár beteglátogatásban, akár a gyülekezeti alkalmak előkészítésében, akár gyermekek között végzett szolgálatban. Fontos, hogy a gyülekezet tagjai lássák és érezzék, hogy ők mind fontos részei a közösségnek, kik maguk is sok mindent tehetnek a gyülekezetért. Ha ezeket a feladatokat idegenekre bízzuk, talán inkább az a tudat erősödik a közösség tagjaiban, hogy ők nem elég jók a feladatra, vagy éppen nincs szükség az ő szolgálatukra.

A másik fontos aspektus, hogy olyan diakónusokat választottak, kikről az emberek is jó véleménnyel voltak, akikről jó bizonyságot tesznek mások. Olyan emberek, kik nem beszélnek és nem cselekednek megbotránkoztatón, kik olyan életet élnek, ami jó például szolgál másoknak. Röviden, maga a közösség is egyetért abban, hogy ők a megfelelő emberek arra a bizonyos szolgálatra. Hiszen az ő szolgálatukat könnyítik azzal, ha a közösség is elfogadja őket.

A harmadik fontos szempont, hogy ezek az emberek telve legyenek Lélekkel és bölcsességgel. Olyan lelki javakkal, melyeket nem maguknak szereztek, hanem Istentől kapott ajándékok ezek. Kérdezhetné valaki: „miért is olyan fontosak ezek, nem elég, ha valaki jó szakember a területén?” Nem, hiszen éppen ezektől válik hitelessé az a szolgálat, amiről Krisztus adott példát, amit Krisztust követve végez az ember. Aki hitéből kiindulva cselekszik, az nem a maga hasznát nézi, nem önző érdekekből szeretne közösségi szolgálatot végezni, hanem azért, mert a lelke erre indítja. A keresztyén ember hálaadásból végez szolgálatot, Istennek adva hálát minden jóért.10

„A munka sok, a munkás oly kevés…” – szoktuk énekelni. Ma is nagy szükség van szolgálattevőkre és nem csak az igehirdetés, lelkigondozás szolgálatában, hanem nagy szükség van diakónusokra, hitoktatókra, olyan gyülekezeti tagokra, kik a gyülekezeti élet számos területén segítik a gyülekezet lelki épülését, a rászorulókról való gondoskodást.

„Amikor Jézus közelébe értek és látták, hogy a megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszénél van, félelem fogta el őket.” Mk 5,15

Talán ez az egyik legmegdöbbentőbb jelenet a gadarai megszállott gyógyításának történetében. Ez a megható kép, ahogy a sok évnyi megkötözöttségtől szabaddá vált férfi ott ül szabadítója lábánál, félelmet szül az emberek szívében. Lehet megrémültek e kimondhatatlan hatalom láttán, ami Jézusban volt. Talán félelem költözött a szívükbe, mikor arra gondoltok, mi mindenre lehet képes ez az idegen csodatévő. Mindenesetre meglepő, hogy nem olvasunk arról, hogy az embereken az örömnek még akár csak a halvány látszata is megjelent volna. Ehelyett szívük megtelt félelemmel és elküldték azt, aki ekkora csodát tett a közösség életében.

Elgondolkodtató, hogy sokszor az ember mennyire közömbössé tud válni azok iránt, akik segítségre szorulnak. Megszokjuk, hogy az az ember, aki a sarkon kéregetni szokott, ott van reggel munkába menet, meg este, mikor hazafele tartunk. Aztán megdöbbenünk, elszörnyülködünk, mikor valami tragédia éri, mikor már nincs ott reggelente meg este a sarkon. Emlékszem néhány éve micsoda hír volt belőle, mikor az egyik debreceni hajléktalan férfit holtan lelték meg. Sokan úgy nyilatkoztak róla, mint aki szinte hozzátartozott a városképhez. Hát nem abszurd egy kicsit? Ilyenkor élesen szegeződik nekünk a kérdés, hogy tettünk-e annak érdekében, hogy annak az embernek az élete megváltozzon?

Ez a gadarai megszállott is talán már hozzátartozott a vidék sajátosságaihoz. Megszokták az emberek, hogy ott van, meztelenül őrjöng… de segíteni talán már nem is próbáltak rajta. Aztán Jött Jézus, kinek hatalmában volt megszabadítani láncaitól ezt az embert (nem csak a vasból vagy fából készült láncoktól, hanem főleg a lelkiektől) és az emberek megrémülnek, elcsodálkoznak. A szívük ennyire zárva volt a bajbajutott és Jézus előtt is, a csoda öröme ezért nem tudott szívükbe költözni. Mekkora lelki sötétség ez, mikor az ember annak sem tud igazán örülni, aki segítséget próbál hozni (ha már maguk képtelenek rá). Nyilván vannak olyan helyzetek, mikor képtelenek vagyunk egy adott helyzetet megoldani, mikor egy másik ember élete nagy problámáját nem tudjuk orvosolni. Ellenben arra mindig van lehetőségünk, hogy valaki fájdalmát enyhítsük, hogy vigaszt nyújtsunk valakinek, hogy bátorítsunk… Jézus közelségében, Jézussal a szívünkben mindezen szolgálatokra az ember még inkább hajlandóvá válik.

Mindannyiunk életében, környezetében van olyan ember, ki régóta megkötözöttségektől szenved, ki talán elzárkózva a világtól, magában próbál megküzdeni démonaival. Vigyünk szívük sötétségébe egy kis fényt, mutassuk meg a szabadulás forrását: Jézus Krisztus!

„Ha egy ország meghasonlik önmagával, nem maradhat meg az az ország.” Mk 3,24

Jézus az Őt ért vádakra példázattal válaszol. A vád: Jézus maga a démonok fejedelme, Belzebub erejével űz ki gonosz lelkeket, valamint így tesz csodákat. Gyógyít… Életeket ment… Hát nem abszurd? A példázat egyértelműen rávilágít az írástudók vádjának értelmetlenségére, logikátlanságára. Ha teljesen a logika mentén gondoljuk végig a Krisztust ért vádakat, kapásból szembetűnik, hogy a vádaskodás nem egyéb, mint kétségbeesett próbálkozás az írástudók igazának alátámasztása céljából. A kísértés történetéből tudjuk jól, hogy a Sátán mennyire ravasz, maga alatt ő sem akarja vágni a fát. Újabb bizonyítékát adták hát a magukat felmagasztaló írástudók, hogy szívük igen távol van Istentől, hiszen a nyilvánvaló dolgokat sem képesek meglátni. Jézus Krisztusban nem látják az Isten Fiát, a régen várt Megváltót. Az éveken keresztül, önmaguk köré felépített magas falak leomlani látszanak. Jézus közelében megszégyenülnek dölyfösségük, képmutatásuk okán. Bár Isten szolgáinak tartják magukat és az emberektől is ezt a tiszteteletet követelik meg, szeretetlenségük miatt meghasonlanak magukkal és a Jézusban rejlő szeretetnek és kegyelemnek nagysága lesújtó erővel töri össze álvallásosságukat.

A mi keresztyén életünk is szüntelenül mérlegre van állítva és nekünk szegezi a kérdést, hogy mennyire is hiteles a mi hitünk? Meglátszik-e a mindennapi életünkön mindaz, amit a szánkkal megvallunk és reménység szerint szívből hiszünk? Elmondhatatlanul fontos, hogy gyülekezeteink élete ilyen hiteles és krisztusi legyen, nehogy önmagunkkal szemben meghasonlás legyen.

Bíztató, hogy Isten országa szilárd alapokon nyugszik, ez az alap maga Jézus Krisztus. A célunk, hogy ezt az országot mi is építsük, bővítsük azzal, hogy bizonyságot adunk Isten szeretetéről embertársaink között végzett szolgálattal. Isten szeretetéről adunk hírt, mikor felsegítünk valakit, mikor megvigasztalunk valakit, amikor segítő jobbot adunk…

Tudjuk-e rombolni ezt az országot? Hitetlenségünkkel, hiteltelenségünkkel tudjuk az építkezést akadályozni, de lerombolni nem, mert nem mi emberek alapítottuk, nem mi raktuk le az alapot, hanem Isten tette alapkővé magát Jézust!

Jó ennek az országnak, a mennyek országának polgára lenni!

„Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét.” Mk 2,2

Jézus csodáinak, gyógyító cselekedeteinek híre hamar elterjedt az emberek között. Sokan várták és vágytak arra, hogy a közelébe kerülhessenek. Mindenkinek volt valami olyan teher az életében, amin könnyíteni szeretett volna. Nem csoda, hogy ekkora érdeklődés övezte az Ő jöttét, hiszen volt már Kapernaumban és korábbi látogatása alkalmával rengeteg beteg embert gyógyított meg. Ezen alkalommal is, az Őt körülvevő embertömeg várta, hogy Jézus valamilyen formában gyógyulást hozzon nekik. Nyilván legtöbben testi bántalmaiktól szerettek volna szabadulni. Jézus azonban ennél valami sokkalta többet hozott az embereknek: hirdette az igét. Hirdette a szabadítás evangéliumát, a mennyek országának eljövetelét.

Jézus nem csak rávilágított, de egyúttal cselekedetekben is megmutatta, mennyire fontos, hogy sebzett lelkünk is meggyógyulhasson. Milyen csodálatos, mikor valaki megszabadul testi gyötrelmeitől. De mennyivel nagyobb csoda, hogy az élet Ura azt mondja: „Megbocsátattak a te bűneid.” Sokszor talán csak az elsőre koncentrálunk, hogy megszabaduljunk testi fájdalmaink forrásától, valamilyen betegségtől, rendellenességtől. De szoktunk-e azon gondolkodni, hogy lelkünk milyen kondícióban van? Mikor, mondjuk úgy gondoljunk egyébként egészségesek vagyunk, talán úgy rendben is tűnik minden az életben. De a lélek milyen állapotban van? Jézus a béna meggyógyításával nem csak azt mutatta meg, hogy képes betegségeket meggyógyítani, hanem azt is, hogy Ő a lelkek orvosa is, Ő meg tud bocsátani bűnöket, meg tud tisztítani szíveket, be tudja foltozni a lélek sebeit is.

Olyan fontos lenne, hogy ez utóbbival is foglalkozzunk! Hiszen ha a lelkünk rendben van, akkor az életünkben elénk kerülő akadályokat is más szívvel tudjuk fogadni. Ne csak testi gyógyulást kérjünk Krisztustól, hanem azt is, hogy lelkünket ápolja!

„A mennyből pedig hang hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” Mk 1,11

A Bibliaolvasó kalauz vonala szerint tegnap kezdtük el olvasni Márk evangéliumát. Bár az egyházi évet tekintve jelenleg húsvét és pünkösd között vagyunk, ezen a mai napon az evangélium elejéről, Jézus megkeresztelkedésének történetéből áll előttünk egy ige, melynek tartalma és üzenete kiemelt fontosságú hitünkre nézve. Nem egyébről olvashatunk ebben az egy versben, minthogy Isten hanga hallatszott, Isten szava szólt a mennyből. Fontos Márk evangéliumánál kiemelni, hogy ezt a hangot csak Jézus hallotta, ezzel is az Ő személyének titkát szerette volna hangsúlyozni. Gondolhatnánk, hogy: mi ebben annyira különleges, hiszen korábban is szólt Isten? Valóban, tudunk arról, hogy Mózeshez és a prófétákhoz is szólt, azonban az azt követő időben Isten közvetlen hangja elnémult. Azzal, hogy Jézushoz Isten szólt, ezzel egyértelmű jelét adta (nem csak annak, hogy Jézus valóban a régen várt Krisztus), hogy még mindig nem mondott le az emberről. Megannyi hiányosságunk, megannyi bűnünk és hiábavalóságunk ellenére Isten elküldte közénk szeretett Fiát, Jézust, hogy megmutassa benne és általa irántunk való nagy kegyelmét.

Ez a régen várt Messiás megérkezett. A világ felsóhajthatott az őt terhelő bűnök sokasága alól. Egy új kezdetet hozott magával, amit az embernek szánt. Az Ő elfogadásával és követésével indulhat el az ember élete egy új úton: a kegyelem útján. Isten bizonyságát adta annak, hogy Jézus Krisztus küldetése nem valami emberi erőlködés, maga Jézus nem egy önjelölt szabadító, hanem az Ő eredete nem e világból való. Ő Isten által lett kiválasztva, Ő a világ születése óta az Atyával van, benne maga az Atya van jelen, benne maga Isten jött el erre a földre. Valóságos ember és valóságos Isten. Ez a mi hitünknek alapja, hogy Ő valóságos emberként ment a keresztfára, valóságos emberként szenvedett, valóságos emberként halt meg a mi bűneinkért, de Isten is része volt mindezeknek a fájdalmaknak. Isteni volta miatt támadt fel a holtak közül, valóságosan, testben tért vissza, hogy a feltámadottak között is az első legyen.

Nekünk ilyen csodálatos Urunk van! Ismereteink ellenére is az Ő személye valódi titok, Isten titka. Ami nem titok, hogy szeretetével és kegyelmével keresi az embert, keres téged is, hogy magához közelebb vonjon, hogy hitedben megerősítsen, hogy szívedbe örömet és békességet vigyen!

„Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” Kol 1,19-20

A Kolosséban élő első keresztyének igen sok veszélynek voltak kitéve a tévtanítóktól. A Krisztusban lévő hitnek egészen az alapjaiig vissza kellett mennie Pálnak, hogy néhány kérdést tisztázzon és azt megszilárdítsa bennük. Ezért hangzik el a levélnek egészen az elején ez az ősi Krisztus-himnusz, aminek a része a fentebb lévő ige is, amiben Jézus Krisztus váltságáldozatáról olvasunk. Igen, a kezdet kezdetén tisztázni kellett, miért is történt mindez, miért kellett Jézusnak kereszthalált halnia és miért kellett a halottak közül feltámadnia. Ezeket a kérdéseket muszáj önmagunkban is tisztázni, hiszen ez a mi hitünknek is az alapja.

Ha nagyon rövid akarnék lenni, akkor a „miért” kérdésre csupán azt a feleletet adnám: „Érted.” Nem csak az ember, de maga a teremtett világ is annyira eltávolodott Istentől, hogy az Atyának valamit lépnie kellett. Egyértelművé vált, hogy az ember magában képtelen a bűnök terhétől és a bűnök miatt ránk rótt jogos büntetéstől (ami az örök kárhozat) megszabadulni. Isten ezért azzal a megoldással állt elő, mert nem akarta veszni látni földi gyermekeit, az embert, akit az önmaga képére teremtett, hogy Ő maga jön el erre a földre emberi testben. „Én és az Atya egyek vagyunk” – mondja Jézus. Benne lakozott az egész Teljesség. Valóságos ember lett, nem csak emberi ruhát öltött magára, nem csak látszólag volt ember, hanem Ő maga is köztünk élt, velünk örült, velünk sírt, voltak fájdalmai, voltak örömei. Így a keresztfán valóságosan szenvedett, ténylegesen a vérét ontották, mindezt azért, hogy mint egyszeri tökéletes áldozat békét szerezzen az ember és önmaga között. Jézus Krisztus azért szenvedett, hogy nekünk ne kelljen örök kárhozatra mennünk.

A nagy kérdés, hogy mindezt hiszed-e? Elhiszed-e, hogy Jézus Krisztus meghalt (valóságosan) a kereszten és feltámadt a halottak közül (ugyancsak valóságosan), hogy megváltsa az életedet?

Hogy miért történt mindez? Mert Isten ennyire szeret téged!

„Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt.” Jn 20,8

Jézus Krisztus feltámadása olyan jelentőséggel bír a világtörténelem szempontjából, melyhez képest aligha találnánk hasonlót. A két dolgot alig lehet összevetni, mégis mindezidáig a világmindenség megteremtése bírt ilyen horderejű jelentőséggel. Ami hasonlóság, hogy mindkettőben a Teremtő Isten kezének csodálatos munkáját fedezhetjük fel. Mind a kettő egy korszak kezdete. Jézus feltámadásával ugyanis egy új korszakba lépett a világmindenség: a kegyelem korába.

Mégis, ennek oly kevesen vannak tudatában. Sok ember számára Jézus feltámadása továbbra sem egyéb, mint kitaláció, vallásos mese. Pedig a hit igazán itt dől el. Természetesen az is nagyon fontos, amit Jézus Krisztus földi életében tett az emberek között, az a szolgálat mind a mai napig sok embert arra ösztönöz, hogy hasonló szeretettel, békességgel és alázattal forduljon oda embertársaihoz, de hitünknek alapja mégiscsak az Ő kereszthalálában és feltámadásában nyugszik. Mit is hiszünk Róla, el tudjuk-e fogadni az Ő feltámadásának (nem lehetőségét!) tényét?

Először a tanítványok sem tudtok mit kezdeni az üres sírral. Hova lett? Ki vitte el a testet? – ez volt az első, ami eszükbe jutott. Ahogy a világ teremtésének, úgy Jézus feltámadásának sem volt emberi szemtanúja. Ennek ellenére még sincs okunk kételkedni! A másik tanítvány (aki nagy valószínűség szerint maga János lehetett), már sejtett valamit ott a sírnál. Azt olvassuk, hogy „látott és hitt”. Látta az üres sírt és talán eszébe jutottak Mestere szavai, ki előre megjövendölte halálát, de harmadnapi feltámadását is. Bár minden jel Jézus szavait támasztják alá, az emberek mégsem akartak hinni a szemüknek, nem emlékeztek Jézus szavaira.

János látott és hitt. Látta és valahol sejtette, hogy az Istenfia nem eltűnt, nem elrabolták, hanem valóságosan feltámadt a halálból. Erre a többiek már csak akkor jönnek rá, miután Jézus ismét megjelenik nekik. De ismerjük jól az evangélium eseményeit, van, aki még a szemének sem mer hinni (lsd. Tamás). Azt mondja Jézus boldogok, akik nem látnak és hisznek. Boldogok, mert a Feltámadt Krisztusban való hit egy szilárd elköteleződéssé válik a számukra.

Mondhatná valaki, mit várunk akkor a jelen kor emberétől, ha még a tanítványok szívében is kételkedés volt? A Jézus Krisztussal való találkozás, lehet néha rögös, meg fájdalmas, gyötrelmes, de a végén mindig ott van az örvendezés. Mert Jézus ilyen szeretettel tölti el a szívünket. Ebben a szeretetben meggazdagodva érthetjük meg azt a hatalmas áldozatot, amit értünk vállalt a keresztfán. De mindez semmis lenne, ha nem támadt volna fel a halottak közül. Ez volt a Megváltás hatalmas művének csúcsa, hogy megtörte a zord halál hatalmát. Ebben pedig ígéret is van, méghozzá az, hogy Jézus első! volt a feltámadottak közül, az első zsenge. Így, ha volt első, ott lesz majd második, harmadik és ki tudja még mennyi. A feltámadás ígérete tehát azoknak szól, kiknek szíve Krisztussal van tele, kik hittel fordulnak felé napról napra, tőle várnak szabadulást.

Hiába, itt is igazzá válik, hogy jól csak a szívével lát az ember. János szemeivel csak az üres sírt látta, de azért lehetett hite, mert szívével már láthatta a Feltámadt Jézust is. Így láthatjuk meg mi is Őt jelen világunkban. Ő nem rejtőzik el, nem bujkál, mindenki láthatja, ha valaki hittel keresi Őt.

Húsvét öröme, hogy Jézus nem maradt a sírban, legyőzte a legyőzhetetlennek hitt halált, hogy a feltámadottak első zsengéje legyen. Aki életét egészen odaszánja Neki, az osztozhat a feltámadás és az örök élet ígéretében!

„Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” Lk 23,47

Jézus Krisztus földi életében nem egyszer tett, vagy mondott olyat, ami az emberek szemében váratlan, szokatlan, esetleg megbotránkoztató volt. Éppen így, kereszthalála sem volt váratlan eseményektől mentes. Olvassuk a Szentírásban, hogy az ég elsötétedett, a templom kárpitja kettészakadt. Maga a természet is az emberek tudtára akarta hozni, hogy Jézus nem hétköznapi volt, halála révén valami megváltozott a világban, ami most történt, az kozmikus jelentőséggel bír. Milyen megrázó, hogy erre az emberek már csak akkor döbbentek rá, miután Krisztus kilehelte lelkét. Sokan ahogy végignézték az Ő haláltusáját, megrendülve tapasztalták, hogy még utolsó perceiben sem tett egyebet, mint könyörgött az Atyához. Fájdalmaiban, gyötrelmeiben sem hangzott el szájából egyetlen szitok vagy panasz sem. Helyette hűséges maradt az Atyához, önmagához és inkább azokért könyörgött, kik ezt a sok szenvedést okozták neki, mondván, „nem tudják mit cselekszenek.”

Miután átadta lelkét az Atyának a sokaság bűnbánattal (mellüket verve) távozik a helyszínről. Sőt, a katona, kinek vajmi kevés köze volt Krisztushoz, egyáltalán a Teremtő Istenhez, még az Ő szájából is hitvallás hangzik el: „Valóban igaz ember volt.” Sőt, azt írja a Szentírás, hogy dicsőítette Istent. Ez a pogány százados, ki a római istenek imádatában nőtt fel, most az egyedüli, igaz Istent magasztalja. Krisztus személye, egész élete, de még halála is sokak megtérését hozta el.

Micsoda változásokat hozhat az ember életében a Krisztussal való találkozás! Az ember megdöbbenve tapasztalja azt a szeretetet, azt a békességet, amit az Atya megbizonyított. Egész élete, de még halála is szolgálat volt, ugyanis önként adta magát a keresztfára, önként vállalta a halált, hogy mint egyszeri tökéletes áldozat megbékéltesse az embert a Mennyei Atyával.

Ha csak a nagypénteki eseményekre tekintünk, akkor az egész Krisztus-esemény csupán egy kudarcba fulladt tragédia lenne. Ellenben tudjuk, hogy a halállal nem ért véget a történet. A gyászt felváltja az örvendezés, a halálból élet támad és Jézus valódi győztessé lesz, ki diadalt aratott a halálon!

„Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte az Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak.” Lk 19,37

Virágvasárnap az örvendezés napja. Még annak ellenére is talán, hogy már ott van a levegőben az örömet felváltó gyász előszele. A sokaság ebből mit sem érzékelt még ekkor. Még a tanítványok sem vették komolyan Jézus szavait, ki háromszor is előrevetítette közeli halálának és feltámadásának az eljövetelét. Nem, ezen a napon mindenki örül, a sokaság valódi győzelmes királynak megillető tiszteletet ad a szamárcsikó hátán haladó Jézus Krisztusnak. Látták és tudták, saját maguk megtapasztalták, hogy aki érkezik nem egy szokványos, hétköznapi hős. Ő a csodák embere. Magasztalják Istent, hogy olyan messiást küldött, aki törődik a szegényekkel, aki könnyen meggyógyít bármilyen betegséget, akinek hatalma van még a gonosz lelkek felett is. Alázatos és szelíd, nem él pompában. Milyen csodálatos király lesz belőle!

A tömegnek milyen igaza volt, hogy királyként, sőt, győztes királyként fogadta Jézust. Azonban egyvalamiben nagyot tévedtek. Ő nem földi uralkodó, aki egy emberkéz alkotta trónszékről irányítja az országot. Az Ő birodalma nem evilági, mégis kiterjed a föld végső határáig. Uralmát nem lehet földi keretek közé szorítani. Győztes király, ki győzelmét kereszthalálával és feltámadásával pecsételte meg. Győzelmet aratott a bűn és halál felett!

Ezen napon ezért ünnepelhetjük mi is Őt, kinek győzelme örök időkre szól, megtörte a halál hatalmát és örök életet szerzett a benne bízóknak, a benne reménykedőknek, kik örömmel és hittel fordulnak felé.

Örvendezünk ezen a mai napon mi is, hiszen győzelmes királyunk van, Jézus Krisztus, ki érted is harcba szállt, érted is vállalta a kereszthalál borzalmait, csak azért, hogy örök életed lehessen Benne!